bezár
 

irodalom

2018. 02. 26.
Amikor felnő a magányos csecsemő
Áfra János Rítus című kötetéről, Kalligram, 2017, 108 o.
Tartalom értékelése (2 vélemény alapján):
„Úgy kezdődik, hogy egy magányos / csecsemő némán fekszik a tengerparton” – olvasom a hátlapon, hogy azonnal belenyilalljon a szívembe, ahogyan ez már leginkább lenni szokott, ha Áfra Jánostól olvasok. Pedig ez már a folytatás, a szerző harmadik kis könyvecskéje, de hiába írom kicsinyítő képzővel a szót, súlya van ennek mégis, és szépsége, kívül-belül – említésre érdemes a szerkesztő Vigh Levente neve és Hrapka Tiboré is, aki a borítótervet készítette Incze Mózes festményének felhasználásával.

Elgondolkodom, szeretek-e Áfrától olvasni, szeretem-e, hogy súlyokat pakol rám, és azon is, mitől olyan ellenállhatatlan. Amikor kézbe veszem, még arra számítok, folytatódik a költői önvallomás, ahogyan elkezdődött az előző két kötetben – az élet tengerpartján –, ámde mégsem. Ebben a harmadik kötetben – az eddigiek közül talán a legszebb – valahogyan sikerült eltávolodnia a közvetlen éntől. De hogy ez az eltávolodás valóban személytelenné teszi-e a verseket, arra nem mernék igennel felelni. Hiába az egyes szám második személy: miközben nekem, az olvasójának beszél, ott áll ő is mellettem, tükörben szemléljük önmagunkat, ahogyan a portréfotó is a kötet hátulján egyértelműen az önszemlél(őd)ésre utal.

Ha csak az részcímekre koncentrálok – Lékvágás télvíz idején, Kertek ébredése, Verőfény, mélyülő árkok, Hervadás a ködben –, ezek együtt is kiadnak egy japánverset. Szeretem, ha úgy van megkomponálva egy kötet, mint egy zenemű, vagy valamilyen egyéb műalkotás. És ami új, megjelenik, már a bevezető versben egy mély vágyakozás a nevezhetetlen irányába, elvontan, mégis érthetően és értelmezhetően. Mintha már túl lennénk a „Kezdetben teremté…” sorain, és azt várjuk, mikor mondja ki: „Legyen világosság!” Mintha valamiféle ezoterikus archaizmusba léptetné az olvasóját – engem –, „… az átjutást/éppen megelőző/hamvas pillanatban”, hogy befelé tekintve felfedezhessem az út árnyalatait, ahogyan felszólít rá, mert csupa felszólítás a kötet, mágikus varázslat, szembenézés és betekintés, és széttekintés és elmélyülés. Félek, el ne vesszek az ősérzésekben, amiket felkelt, táplál, amint haladok az úton, haladok a kötet versein át, s még nem tudom, az út végén kereszt vár-e, sötétség-e, homály, vagy ragyogás, „s minden, mi volt, lenyugszik szenesedve”.

(Ön)gyógyító ráolvasásokkal szól  a költő végig a kötet folyamán – az olvasó útján – a rossz varázslatok, nyavalyák alóli felszabadítóként, régmúltból feltámadt sámánként, mintha tudná, hogyan menthető meg a világ, vagy legalábbis az, aki menekülni akar a rontásból, romlásból, romlottságból, akár az elhagyott szerető is. Amikor nem felszólít, leír. Helyzeteket, történeteket, olyanokat, amelyek megtörténhetnek, sőt, meg is történnek, akár a jelenben is, vagy tegnap, tegnapelőtt, holnap. Amikor a maradás a menekülésnél borzalmasabb. „És a talált városban égett bőr / szaga terjeng. Magyarázat / a túlélőkön és a húsba vájt kések élén.” Kinek ne jutna eszébe a holokauszt vagy a minapi szíriai bombázások emlékképe, az ISIS rémtettei! Nem kell hozzá konkretizálnia. De vigyázat! „Az emberek össze- / fognak egy nagyobb / gyűlölet nevében / a föld meg csak reped / és reped ritmusra […] sárkányokat szőnek / ąz erdőszéli fák”. Vehetjük ezt akár figyelmeztetésnek is. 

Lételméleti kérdések vetődnek fel, új- és ótestamentumi áthallásokkal: „Egymásért engeditek / elúszni az ártatlanságot, / amikor kezeitektől / veszti életét a közösen / felnevelt állat” – mondja, és ott az instrukció rögtön valamilyen pogány hitvilágból, talán a Biblián túlról – „Vérével mázoljátok / nevetek kezdőbetűit / az ajtófélfára” –, és hosszan sorolja a rítust, amely végül „…áldás / és védelem az emberben / rejtőzködő vadak ellen”.  A rítusok tesznek bennünket „új egységgé”, közösséggé, amelybe A gyermek eljövetele egyszerre bibliai és mindennapi értelemben is igaz kell(ene) legyen, mert „Kettőből épül egy / és lesz az egyből kettő”. Évszakokon és életszakaszokon haladunk át, nem tudva, mely időben, miközben eljutunk a születéstől, keletkezéstől a halálig, mellyel Áfrának ez a kötete is sokat foglalkozik. Szerencsésebb kultúrákban a halál nem más, mint egy másik élet kezdete, vagy legalábbis átlépés oda, s bár a zsidó-keresztény hitvilág is bízik egy másvilági életben, sokaknak leginkább a kételkedés és az elmúlástól való szorongás jut osztályrészül.

A kötet egyszerre „útmutatás” a belső tisztaság felé, de magán-hermeneutikaként is felfogható, ha pedig skolasztikus lennék, azt mondhatnám, hogy az áfrai szöveg értelmezhető betű szerint – ebben az esetben kezeljük nyugodtan álmoskönyvként, tanuljuk meg belőle a mágiákat, és építsük fel magunknak a védelem körét –, de értelmezhető morálisan is, ekkor útvezetőként szolgálhat a mindennapi életben valakitől, aki fiatal kora ellenére igen bölcsnek tűnik, tehát bőséges érzéki és szellemi tapasztalattal van felvértezve. Utóbbi miatt, immár Schleiermacher felől közelítve, „énfilozófiai” értelemben is vizsgálhatónak vélem a tartalmat. Áfra János intelme mindenesetre megfontolásra érdemes: „Fogadd el saját jelentéktelenséged, / és képes leszel megszabadulni tőle.”

A négy rész egy-egy rímes verssel záródik – jobbnak ítélem a szabadverseit –, egymás után megidézve az ókori anyagelmélet négy elemét, a vizet, a levegőt, a tüzet és a földet. Nem véletlen, hogy a vízzel kezdődik, hiszen jelentőségét az élet fenntartásában, akárcsak a levegőét, alapvető fontosságúnak ismerjük a mai napig, s a tűzzel és a földdel záródik, melyek, bár lehetnek éltető elemek, hiszen fényt, meleget jelentenek, illetve termést, egyben a megsemmisülést, a halált is felidézik, mert a különféle kultúrákban a holtestet elégetik, vagy elföldelik.

A kötet feszes, átgondolt, jól felépített szerkezetében is van egyfajta rituálé, ami felé mostanában a szerző elbarangolt, miközben ott van mögötte a tudományismeret is. Így lesz a kettőből egy e vonatkozásban is. Kemény, elemző, reflektív ez a líra, pontos leképezése a lírai énnek, miközben tudható, ott van mögötte támaszul a megélt, átélt, könyörtelen vagy néha kegyes valóság. Vajon véletlenül cseng-e a fülembe a sok ráolvasás, varázslat ellenére Borbély Szilárd Nincstelenek című regényének alcíme: „Már elment a Messijás?”

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Láng Eszter --


További írások a rovatból

irodalom

Feloldódni a performanszban Feloldódni a performanszban
Terítéken Erdély Miklós
irodalom

Éljen a kés? Éljen a kés?
Könyvbemutató 2019. október 31-én
irodalom

Az idő mélyebb és felszínesebb nyomai Az idő mélyebb és felszínesebb nyomai
Bartis Attila: Az eltűnt idő nyoma, Magvető, 2019.
irodalom

Huszonegyedik #11 Huszonegyedik #11
Történetmondás 2.0 - Játéktudomány és transzmedialitás


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés