bezár
 

irodalom

2018. 02. 26.
Amikor felnő a magányos csecsemő
Áfra János Rítus című kötetéről, Kalligram, 2017, 108 o.
Tartalom értékelése (2 vélemény alapján):
„Úgy kezdődik, hogy egy magányos / csecsemő némán fekszik a tengerparton” – olvasom a hátlapon, hogy azonnal belenyilalljon a szívembe, ahogyan ez már leginkább lenni szokott, ha Áfra Jánostól olvasok. Pedig ez már a folytatás, a szerző harmadik kis könyvecskéje, de hiába írom kicsinyítő képzővel a szót, súlya van ennek mégis, és szépsége, kívül-belül – említésre érdemes a szerkesztő Vigh Levente neve és Hrapka Tiboré is, aki a borítótervet készítette Incze Mózes festményének felhasználásával.

Elgondolkodom, szeretek-e Áfrától olvasni, szeretem-e, hogy súlyokat pakol rám, és azon is, mitől olyan ellenállhatatlan. Amikor kézbe veszem, még arra számítok, folytatódik a költői önvallomás, ahogyan elkezdődött az előző két kötetben – az élet tengerpartján –, ámde mégsem. Ebben a harmadik kötetben – az eddigiek közül talán a legszebb – valahogyan sikerült eltávolodnia a közvetlen éntől. De hogy ez az eltávolodás valóban személytelenné teszi-e a verseket, arra nem mernék igennel felelni. Hiába az egyes szám második személy: miközben nekem, az olvasójának beszél, ott áll ő is mellettem, tükörben szemléljük önmagunkat, ahogyan a portréfotó is a kötet hátulján egyértelműen az önszemlél(őd)ésre utal.

Ha csak az részcímekre koncentrálok – Lékvágás télvíz idején, Kertek ébredése, Verőfény, mélyülő árkok, Hervadás a ködben –, ezek együtt is kiadnak egy japánverset. Szeretem, ha úgy van megkomponálva egy kötet, mint egy zenemű, vagy valamilyen egyéb műalkotás. És ami új, megjelenik, már a bevezető versben egy mély vágyakozás a nevezhetetlen irányába, elvontan, mégis érthetően és értelmezhetően. Mintha már túl lennénk a „Kezdetben teremté…” sorain, és azt várjuk, mikor mondja ki: „Legyen világosság!” Mintha valamiféle ezoterikus archaizmusba léptetné az olvasóját – engem –, „… az átjutást/éppen megelőző/hamvas pillanatban”, hogy befelé tekintve felfedezhessem az út árnyalatait, ahogyan felszólít rá, mert csupa felszólítás a kötet, mágikus varázslat, szembenézés és betekintés, és széttekintés és elmélyülés. Félek, el ne vesszek az ősérzésekben, amiket felkelt, táplál, amint haladok az úton, haladok a kötet versein át, s még nem tudom, az út végén kereszt vár-e, sötétség-e, homály, vagy ragyogás, „s minden, mi volt, lenyugszik szenesedve”.

(Ön)gyógyító ráolvasásokkal szól  a költő végig a kötet folyamán – az olvasó útján – a rossz varázslatok, nyavalyák alóli felszabadítóként, régmúltból feltámadt sámánként, mintha tudná, hogyan menthető meg a világ, vagy legalábbis az, aki menekülni akar a rontásból, romlásból, romlottságból, akár az elhagyott szerető is. Amikor nem felszólít, leír. Helyzeteket, történeteket, olyanokat, amelyek megtörténhetnek, sőt, meg is történnek, akár a jelenben is, vagy tegnap, tegnapelőtt, holnap. Amikor a maradás a menekülésnél borzalmasabb. „És a talált városban égett bőr / szaga terjeng. Magyarázat / a túlélőkön és a húsba vájt kések élén.” Kinek ne jutna eszébe a holokauszt vagy a minapi szíriai bombázások emlékképe, az ISIS rémtettei! Nem kell hozzá konkretizálnia. De vigyázat! „Az emberek össze- / fognak egy nagyobb / gyűlölet nevében / a föld meg csak reped / és reped ritmusra […] sárkányokat szőnek / ąz erdőszéli fák”. Vehetjük ezt akár figyelmeztetésnek is. 

Lételméleti kérdések vetődnek fel, új- és ótestamentumi áthallásokkal: „Egymásért engeditek / elúszni az ártatlanságot, / amikor kezeitektől / veszti életét a közösen / felnevelt állat” – mondja, és ott az instrukció rögtön valamilyen pogány hitvilágból, talán a Biblián túlról – „Vérével mázoljátok / nevetek kezdőbetűit / az ajtófélfára” –, és hosszan sorolja a rítust, amely végül „…áldás / és védelem az emberben / rejtőzködő vadak ellen”.  A rítusok tesznek bennünket „új egységgé”, közösséggé, amelybe A gyermek eljövetele egyszerre bibliai és mindennapi értelemben is igaz kell(ene) legyen, mert „Kettőből épül egy / és lesz az egyből kettő”. Évszakokon és életszakaszokon haladunk át, nem tudva, mely időben, miközben eljutunk a születéstől, keletkezéstől a halálig, mellyel Áfrának ez a kötete is sokat foglalkozik. Szerencsésebb kultúrákban a halál nem más, mint egy másik élet kezdete, vagy legalábbis átlépés oda, s bár a zsidó-keresztény hitvilág is bízik egy másvilági életben, sokaknak leginkább a kételkedés és az elmúlástól való szorongás jut osztályrészül.

A kötet egyszerre „útmutatás” a belső tisztaság felé, de magán-hermeneutikaként is felfogható, ha pedig skolasztikus lennék, azt mondhatnám, hogy az áfrai szöveg értelmezhető betű szerint – ebben az esetben kezeljük nyugodtan álmoskönyvként, tanuljuk meg belőle a mágiákat, és építsük fel magunknak a védelem körét –, de értelmezhető morálisan is, ekkor útvezetőként szolgálhat a mindennapi életben valakitől, aki fiatal kora ellenére igen bölcsnek tűnik, tehát bőséges érzéki és szellemi tapasztalattal van felvértezve. Utóbbi miatt, immár Schleiermacher felől közelítve, „énfilozófiai” értelemben is vizsgálhatónak vélem a tartalmat. Áfra János intelme mindenesetre megfontolásra érdemes: „Fogadd el saját jelentéktelenséged, / és képes leszel megszabadulni tőle.”

A négy rész egy-egy rímes verssel záródik – jobbnak ítélem a szabadverseit –, egymás után megidézve az ókori anyagelmélet négy elemét, a vizet, a levegőt, a tüzet és a földet. Nem véletlen, hogy a vízzel kezdődik, hiszen jelentőségét az élet fenntartásában, akárcsak a levegőét, alapvető fontosságúnak ismerjük a mai napig, s a tűzzel és a földdel záródik, melyek, bár lehetnek éltető elemek, hiszen fényt, meleget jelentenek, illetve termést, egyben a megsemmisülést, a halált is felidézik, mert a különféle kultúrákban a holtestet elégetik, vagy elföldelik.

A kötet feszes, átgondolt, jól felépített szerkezetében is van egyfajta rituálé, ami felé mostanában a szerző elbarangolt, miközben ott van mögötte a tudományismeret is. Így lesz a kettőből egy e vonatkozásban is. Kemény, elemző, reflektív ez a líra, pontos leképezése a lírai énnek, miközben tudható, ott van mögötte támaszul a megélt, átélt, könyörtelen vagy néha kegyes valóság. Vajon véletlenül cseng-e a fülembe a sok ráolvasás, varázslat ellenére Borbély Szilárd Nincstelenek című regényének alcíme: „Már elment a Messijás?”

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Láng Eszter --


További írások a rovatból

irodalom

A Szép hűtlenek alkonya A Szép hűtlenek alkonya
Nádasdy Ádám: A csökkenő költőiség. Tanulmányok, beszélgetések Shakespeare és Dante fordításáról, Magvető Kiadó, Budapest, 2021.
Piros Vera Eltévesztettem drágám című könyvének bemutatója
irodalom

Az élőlény mozog és lélegzik Az élőlény mozog és lélegzik
Tóth Kinga és Ladik Katalin beszélgetése és hangköltészeti előadása a Ms. Columbo Live! sorozat keretében
irodalom

A Liget Sárkányai A Liget Sárkányai
Helyzetjel

Más művészeti ágakról

színház

A Desiré Fesztiválról – Szabadka, anyák napja A Desiré Fesztiválról – Szabadka, anyák napja
Desiré Central Station 2021 – The History and You
színház

A Desiré Fesztiválról – Szabadka, harmadik nap A Desiré Fesztiválról – Szabadka, harmadik nap
Desiré Central Station 2021 – The History and You
Beszámoló a 11. Frankofón Filmnapok programjáról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés