bezár
 

színház

2018. 03. 28.
Szín-játék égi kékben és hámló falak közt
A hattyú az Örkény Színházban
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Az Örkény Színház Molnár-vígjátéka Polgár Csaba rendezésében mindent idézőjelbe tesz, brechti és színházi-zenei nyelvre fordít. Érdekes módon pont ezáltal válik még molnáribbá: színházzá. A hattyú nem aktuálpolitikai darab, nem az a mese tétje, hogy a társadalmi osztályok között nincs átjárás, hamis nosztalgiák helyett az uralkodó családi Realpolitik dönt most és mindörökké. Inkább mintha arra kapnánk biztatást, hogy a szórakoztató színházi este után gondolkodjunk el az életünk színháziasságán mi, kép-mutatók és szín-játszók színpadon és színpadon túl.

Le kell-e porolni egy csaknem százéves Molnár-darabot, hogy működjön a kortárs színpadon? Ha igen, akkor Polgár Csaba A hattyú rendezése nem finom tollseprűvel, hanem porszívóval, vagyis „vákuumal” teszi. Olyan újító módon, mint ahogyan a századeleji darabban Beatrix hercegné gazdaságának ultramodern tehenészetében a fejéshez használt „vákuum”, mely a trónörökös Albert herceget jobban érdekli a neki szánt lánynál, Alexandránál. A szuggesztív, perspektivikusan szűkülő, szinte üres színtérre leegyszerűsített és egyben vízkék-fehér foltjaival álomszerű színpadkép kiszívja az állott levegőt az 1920-ban született drámából, miközben be is zár minket egy térbe: a színház terébe, ahonnan nincs menekvés – sem szereplőnek, sem nézőnek.

Szkéné színház

Az Örkény Színház produkciója kirázza a szentimentalitás porzsákját, a látvány, a színészi játék és a zene eltávolít minket attól a csábító lehetőségtől, hogy beleringassuk magunkat hamis hitekbe: Jácint/Károly (Mácsai Pál) hangos emberszeretetébe („Én ember-párti vagyok [...] nekem drága az ember, aki nem eszköz, hanem Isten gyermeke”), vagy az operettszerű romantika édesbús fájdalmába, ahol szegény házitanítóba egy estére beleszeret a gyönyörű, fiatal fenség, majd eldobja magától, megfelelve az úri világ törvényszerűségeinek.

Polgár Csaba mindent idézőjelbe tesz, brechti és színházi-zenei nyelvre fordít, és érdekes módon pont ezáltal válik még molnáribbá: színházzá. Egy Molnár-vígjátékot nem kell igazán leporolni: ritmusa és történetvezetése olyan mesteri, hogy nincs az a közönség, mely ne nevetne a tökéletesen elhelyezett poénokon, hiszen Molnár komikusi nyelve színházi édestestvére Rejtő és Karinthy humorának. Még csak aktualizálni sem kell: az angol közmondás, mely szerint „aki négy hét alatt akar meggazdagodni, azt az első héten felakasztják”, 1920-ban is éllel szólhatott. Az pedig csak sajnálatos körülmény, hogy mikor Károly kis szünet után még hozzáteszi: „Angliában”, a premier nézőtere szinte felrobban a nevetéstől, hiszen a nézők a napi magyar realitást saját bőrükön is érzik.

Mégsem ez a fontos. A hattyú nem aktuálpolitikai darab, nem az a mese tétje, hogy a társadalmi osztályok között nincs átjárás, hamis nosztalgiák helyett az uralkodó családi Realpolitik dönt most és mindörökké – inkább mintha arra kapnánk biztatást, hogy a szórakoztató színházi este után gondolkodjunk el az életünk színháziasságán: mi, kép-mutatók és szín-játszók színpadon és színpadon túl.

A hattyú

Az előadás legintenzívebb és végig meghatározó élménye a színpadkép és az ötletesen eredeti jelmez (díszlet, jelmez: Izsák Lili). Itt mindent elural az égi kék: a hattyúknak éltető (és kacsalábukat takaró) édesvíz színe, egyben a konvenciókba és reálpolitikába bezárt térből hiányzó oxigén szabadságának színe, majd a harmadik felvonásban az égen vándorló felhők illúziója is megjelenik a fénytechnikának köszönhetően (fény: Kehi Richárd). A mese romantikáját azonban kezdettől fogva kikezdi a foltosság érzete: egyszerre tündéri-kék és koszlottan-barnásan hámló a három fal. Ez a kettősség jelenik meg a jelmezekben is: a két fiú (Novkov Máté, Jéger Zsombor) rövidnadrágos és Alexandra (Tenki Réka) nadrágkosztümös öltözete a kis kék kagylókkal és rózsaszínes foltokkal egyszerre modernül divatos és valószerűtlen.

A tér lehetne itt és mindenhol: a színpad üres marad egy csilláron és néhány jelentésteli tárgyon kívül (tévé, melyen át Albert herceg alvását követik, egy kanapé, földre terített medvebőr, könyvtári falépcső, később létra, lufik, diszkógömb). A Peter Brook-i üres tér Brecht szellemével ötvöződik, de az előadás ezen is csavar egyet-kettőt: a színészek gyakran beszélnek kifelé, az ének és a zene (Matkó Tamás) parodisztikusan sokszor jelenik meg, és a karakterek jelzőjévé válik, mégsem idegenedünk el teljesen, hanem egyszerre érzünk és gondolkodunk.

Szép ellenpár a két „szerelmi” rivális alakítása dalban is: az ódivatú barna öltönyében, égkék ingben és kravátliban megjelenő, őszintén szentimentális tanító, Ági Miklós (Nagy Zsolt) az eredetileg talán hitelesnek érzett de hamissá váló nosztalgia dalát énekli, vagyis Petőfi 1843-as, Távolból (Kis lak áll) című versét, melyet a Nemzeti Színház karnagya tett a nótakedvelők kedvencévé. Mindezt azonban az „őszinte rockénekes” stílusában, egy szál elektromos gitárral, félig-meddig hamisan de szívvel teszi. Ugyanezen felvonás végén Albert herceg (Ficza István) viszont gyönyörű, tiszta, telt hangú áriában varázsolja el a színpadi és nézőtéri közönséget a Richard Strauss által megzenésített Morgen című dallal – egy pillanatra beleszeretünk mi is a hercegbe, aki eddig nem sok szimpátiánkat bírta önelégülten kedveskedő modorával és hosszú hajú popsztárra emlékeztető, dívaszerű megjelenésével.

A hattyú

Az előadás egyik legnagyobb erénye a színészi játék: kevés a mankóként szolgáló tárgy vagy díszletelem, a színészek főként magukért és maguknak vannak. Kitűnő alkalom ez arra, hogy az érett színészgeneráció megcsillogtassa, hogy a szakma a kisujjában van: minden gesztusa pontos és hatásos az anyának, Beatrixnek (Csákányi Eszter), a főhercegnőnek (Für Anikó), de igazi jutalomjátékot Mácsai Pál kapott, aki szentimentális, emberszerető rezonőr helyett igazi intrikussá vált Polgár Csaba rendezésében. Károly (avagy Jácint atya) azonban sosem veszíti el a nézők és a család szimpátiáját: mivel remek színész, elvarázsol mindenkit – egy vígjátéki III. Richárd örömjátékával.

A hattyú

Első felvonásbeli jelmeze pontosan jelzi karakterét: fenn a papi fehér körgallér, sötét zakó, alul menő bakancs, feltűrt szárú divatos nadrág, mindehhez a bőrkesztyű csak kiválóan használható, színészhez és főúrhoz egyaránt illő kellék. Igazi modern figura az ódivatú Ági Miklóssal szemben. Nagy Zsolt alkati mássága, zsigeri őszintesége erős kontrasztot alkot a többi, úri-színész alkatú figurával, akik közül kimagaslik (fizikailag és helyzetét tekintve is) Albert herceg. Ficza István szép lehetőséget kapott ezzel a szereppel, és kiválóan él vele: szimpatikus és enyhén viszolyogtató karakter, homoszexualitása egyszerre nyilvánvaló és rejtett, a piros katonai sapkás és rövidnadrágos Wunderlich ezredeshez (Dóra Béla) fűződő viszonya jól látható és mégsem nyilvánvaló.

Polgár Csaba szeret beállított színész-tablókban gondolkodni, ez néha talán túl egyértelművé is tesz viszonyokat és mondandót, de ezt szépen ellenpontozza a változatos színészi játék. Tenki Réka Alexandra szerepében egészen kiváló: hűvös és távolságtartó először, majd kinyílik a valóságnál igazibbnak tűnő illúziókba egy estére őszintén szerelmes lányként (piros, felhőfehér-pöttyös estélyiben), a végén pedig „visszahúzódik” a hattyú szerepébe, és mikor megkapja mazsorett-pálcája helyett az uralkodói jogart az anyahercegnőtől, a tökéletes uralkodónő arcvonásait veszi fel, és így sétál el Albert herceggel, vőlegényével, kezüket finoman előretartva, éppen nem érintkezve egymással. Ugyan megbicsaklik egy pillanatra lába, és mintha könnyeket is látnánk szemében az utolsó, „megbékélt” családi-uralkodói kórusban énekelt dal alatt, de összességében balett-táncosként kihúzott dereka, királyi testtartása marad bennünk a meghatározó kép róla.

Az előadás szlogenje, mely hátul neonbetűkkel rajzolódik, nemcsak a drámát, hanem az Örkény Színház előadását is jól jelzi: „We are – more than – beautiful”, azaz „Mi – több mint – szépek vagyunk”. Ez az úri társaság jelszava, és ez az előadás (poszt)brechti iróniájának kulcsmondata is: mi is az a „more than”? A „fentebb rétegek” reálpolitikája és a színház is több, mint a szép látszat – és néha pont ettől kevesebb: emberileg. De szórakozni és szórakoztatni muszáj, a családi-politikai műsornak mennie kell. Molnár darabja nem tragédia, itt nem buknak el tragikus hősök, az elűzött „kis pedagógus” Ági Miklós a színpad szélén megnézi, a búcsúajándékként kapott borítékban vajon mennyi pénz van. Ez (is) az életünk, ma, itt: színt játszunk, képet mutatunk, és igyekszünk élvezni a műsort.

 

Molnár Ferenc: A hattyú

 

BEATRIX, hercegné: Csákányi Eszter 

SYMPHOROSA, a húga: Takács Nóra Diána

JÁCINT, a bátyja: Mácsai Pál

ALEXANDRA, a lánya: Tenki Réka

ARZÉN, a fia: Jéger Zsombor

GYÖRGY, a fia: Novkov Máté

ÁGI MIKLÓS, tanár: Nagy Zsolt

ALBERT HERCEG, trónörökös: Ficza István

MÁRIA DOMINIKA HERCEGNŐ, Albert anyja: Für Anikó

WUNDERLICH EZREDES, Albert kísérete: Dóra Béla

CAESAR, udvarmester: Máthé Zsolt
díszlet és jelmez: Izsák Lili     
szcenika: Sokorai Attila     
világítás: Kehi Richárd   
média design: Juhász András    
dramaturg: Szabó-Székely Ármin
zene: Matkó Tamás
súgó: Horváth Éva
ügyelő: Sós Eszter
rendező munkatársa: Tóth Péter

Rendező: Polgár Csaba
Bemutató: 2018. március 24.

Fotó: Horváth Judit

nyomtat

További írások a rovatból

színház

A szerelem: betegség A szerelem: betegség
Dalok a földszintről az Ódry Színpadon
színház

Szűkös gazdagság Szűkös gazdagság
Kortársunk Csehov – Kiállítás a Bajor Gizi Színészmúzeumban

Más művészeti ágakról

Nagy Ákos zeneszerző téridőről, 4D-ről, kapitalizmusról – és persze komponálásról
30. JAK-tábor 3. nap


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés