Mennyire vállalják a diákok a véleményüket egy idegenekből álló csoport előtt? Vettek-e már részt hasonló előadáson, tudják-e, mire számíthatnak? Milák Melinda kérdéssekkel vezeti be az osztályt az És ti? közös játékába. A technikai információk ismertetésével pedig a közös alapokat is felállítja, elmondja, hogy zenés betéteket is alkalmaznak és a szereplők több karaktert is alakíthatnak, valamint számítanak a közös gondolkodásra. A hajlandóság felmérése közben pedig már vágtatunk is tovább, kétlóerős gyorsasággal: a bevezető zárómondataiba kopogtatnak a lépcsőn leterelt, legelni küldött Kanca és Csődör szereplők. A billog-tetkós „állatok” először arra kérdeznek rá, ki mit evett, ha velük ellentétben evett egyáltalán már és magától jött-e el, vagy hozzájuk hasonlóan, akaratuk ellenére. A hétköznapi kérdésekből kiindulva hamar kiépül az alkotók és a diákok közötti bizalom, így az előadás végéig partnerré válik a hallgatóság. A későbbiekben ugyanis olyan kérdéseken is el kell gondolkodniuk például, hogy fontosabb-e a család, mint a becsület, vagy miért lehet szükséges valakinek, hogy hangoztassa az igazát.

A lovak nézőpontja különösen alkalmas arra, hogy a történet erkölcsi kérdései hozzáférhetővé váljanak a fiatalok számára. Mesélőként és az igazságtalanság elszenvedőiként egyszerre vannak jelen, miközben állati mivoltuk a hatalommal való visszaélés és a kiszolgáltatottság emberi tapasztalatait is láthatóvá teszi. Amikor Kanca és Csődör a szavakkal küszködve próbálja megfogalmazni, vajon gazdájuk, Kohlhaas miért cselekszik úgy, ahogy, a diákok saját értelmezéseikkel igyekeznek segíteni a szereplőknek. A részvétel így az igazságérzet és a becsület fogalmainak közös vizsgálatává válik. Ebben a helyzetben megfordítódnak a középiskolai szerepek is, a diákok igyekeznek tanítani a kissé elveszett, gyermekien figyelő lovaknak. „Nekem is?” – kiált ujjongva Kanca, mikor elmondják igazságérzete mindenkinek van. Az állati szereplők pedig nem csak érzelmileg hatnak a jelenlevőkre, a nyelvi világ is átszivárog a nézők gondolkodásába. Az első sorban ülő diákok az eseményeket kommentálva azzal viccelődnek, hogy „elszaladt a ló velük”, vagy „átestek a ló túloldalára”. A szófordulatok azt jelzik, hogy a fiatalok már nem csupán követik az előadás nyelvét, hanem maguk is használni kezdik azt. A játék így a színpadi eseményeken túl a nézők egymás közötti kommunikációjában is folytatódik.

A közös gondolkodásnak a tér is keretet ad. A Várnagy két karámba tereli a résztvevőket, a fémkordonok pedig fizikailag is kijelölik a nézők helyét. Az elválasztóelemek nem maradnak egyszerű díszletek: a játék során sorompóként jelennek meg, majd Kohlhaas Mihály dühének tárgyaivá válnak. Amikor a férfi dobálni kezdi őket, a fémek csattanása a háború hangjait idézi meg. A kordonok így egyszerre jelzik a mozgás korlátozását és teszik érzékelhetővé, hogyan alakulhat át a sérelem indulattá, az indulat pedig pusztító cselekvéssé.

A sötét, ajtókkal tagolt tér középpontjában egy megvilágított, mutatók nélküli óra áll. Az idő meghatározatlansága azt sugallja, hogy a történet konfliktusa nem csupán egy távoli korszak sajátja. Az igazságtalanság és igazságkeresés kérdései ma is érvényesek, történelmi helyzeten túlmutató dilemmák. A látvány nem magyarázza túl a történetet, hanem olyan környezetet teremt, amelyben a határok, a korlátozás és a kiszolgáltatottság a nézők számára is fizikai tapasztalattá válnak. A zenés betétek tovább árnyalják ezt a világot. „Ki sokat kér, de nem ad sok zabot, … úgy homlokon rúgnám a várnagyot!” – éneklik a lovak Tasnádi megzenésített sorait. A dalok oldják a feszültséget, miközben a humor nem semlegesíti a történet súlyát.

Az alkotók szerepen belül is figyelmesen reagálnak a diákok felvetéseire: az abszurdnál abszurdabb ötletekre elhangzó „én már bármit el tudok képzelni” válasz teret hagy a nézői képzeletnek, miközben fenntartja a játék kereteit. A fiatalok megszólalásai nem puszta közjátékok, hanem a közös értelmezés részei. A szereplőknek adott segítség és a felvetett lehetőségek mérlegelése révén a diákok maguk is belépnek a döntések terébe. Ez a bevonódás ugyanakkor nem jelenti azt, hogy minden válasz egyformán helyes volna: a történet előrehaladtával éppen annak következményeivel kell szembesülniük, milyen indokok alapján foglalnak állást.

Luther nem jelenik meg szereplőként, csupán hangként szólal meg, szinte isteni magaslatokból. A teret betöltő, iránymutató szavak a semmiből érkeznek, mégis befolyásolják a szereplők és a nézők gondolkodását. A hang tekintélye lehetséges irányt mutat, de nem veszi le a döntés terhét azokról, akik hallgatják. Kinek lehet hinni, mi számít igazságosnak, és meddig igazolható az igazság nevében elkövetett erőszak? A nézőknek maguknak kell mérlegelniük ezeket a kérdéseket.

Az És ti? történetében az igazságkeresés és a bosszú közötti határ nem pusztán elméleti probléma. A kordonok fizikai ellenállása, a fémek csattanása, a zenei betétek feszültségoldó hatása, valamint a diákok megszólalásaira építő színészi játék egyaránt hozzájárul ahhoz, hogy az erkölcsi dilemma érzékelhetővé váljon. A nézők nem kívülről szemlélik Kohlhaas Mihály döntéseit, hanem a történet alakulásával párhuzamosan saját igazságérzetüket is vizsgálhatják. Mikor válik a jogos sérelem megtorlássá, és mikor lépi át az igazság nevében vállalt cselekvés azt a határt, amelyet eredetileg éppen védeni kívánt?

A Káva Kulturális Műhely harmincadik évadában is olyan színházi helyzeteket teremt, amelyekben a fiatal nézők nem kész válaszokat kapnak, hanem maguk is részeseivé válnak a közös gondolkodásnak. Az És ti? dilemmái – az igazságérzet, a becsület és a hatalom kérdései – nem érnek véget az előadás utolsó pillanatával: az alkotók munkájában színpadon kívül is tovább élnek. A jubileumi évadban szakmai eseményekkel, új koncepciókkal, valamint színházi workshopokkal és foglalkozásokkal készülnek a fiatalok számára. Ahogyan Takács Gábor, a Káva vezetője a társulat sajtóközleményében fogalmaz: „úgy szeretnénk dolgozni, hogy örömünket leljük benne, miközben nem felejtjük el azt az árat sem, amelyet ezért a harminc év alatt, különösen az elmúlt időszakban fizetnünk kellett. Harminc év után a Káva nem lezárni szeretne egy történetet, hanem új fejezetet nyitni.”

Fotó: Káva Kulturális Műhely