A beszélgetés elején Kerékgyártó Yvonne elmondta, hogy a panelbeszélgetéshez egy kísérőfilm is kapcsolódik, amelyet október 30-án a Corvin Moziban mutatnak be az idei BIFF részeként. Ez nem más, mint John Wilson kreatív dokumentumfilmje, a The History of Concrete, amelyben szintén sok szó esik az alkotói válságról, az egyéni hang megőrzéséről, valamint arról, hogy még akkor sem könnyű megőrizni ezt a hangot, ha az ember már letett valamit az asztalra. Elképzelhetjük, milyen nehéz lehet ez egy pályakezdő számára – tette hozzá Kerékgyártó Yvonne.

A The History of Concrete-ból levetítettek egy rövid részletet a közönségnek, amely nyomatékot adott annak a megállapításnak, hogy a forgatókönyv-fejlesztést számos tényező befolyásolja, például a produkció platformja és műfaja. Kerékgyártó első kérdése az volt a meghívottakhoz, hogy pályafutásuk során milyen keretekkel találkoztak, és ezek inkább inspirálóak vagy fojtogatóak voltak-e.

Szijártó Anna szerint egyikük sem a bejátszóban felvázolt kommersz filmekkel foglalkozik. Egy olyan csatornának, mint például a Hallmark Channel, amely elsősorban a tömegfilmek piacán működik, szüksége van egyértelműen meghatározott keretrendszerre. Az ilyen platformokra ugyanis nem művészeti alkotások készülnek, hanem olyan filmek, amelyek inkább egy funkciót töltenek be: a romantikus alkotások rajongói egy nehéz munkanap után hazaesve nem arra vágynak, hogy kizökkentsék őket a komfortzónájukból, hanem a megszokottra, a biztonságosra. Ezeket a filmeket rengeteg tesztvetítés tapasztalatai alapján alakítják ki, ezzel szemben

egy művészi igényességű alkotás elkészítéséhez nincsenek bejáratott formulák.

Kerékgyártó Yvonne erre reflektálva elmondta, hogy már találkozott olyan keretekkel – akár a hazai filmfejlesztésben is –, amelyek nem voltak kellőképpen kutatva, így a rövid filmrészletben látottak számára nagyon is ismerősek voltak. Ha valaki külföldi produkciót készít, talán kevésbé találkozik bevált formulákkal, a televízióban és a streaming világában azonban annál inkább.

Angyalosy Eszter átvette a szót, és elmondta, hogy neki is volt hasonló tapasztalata. Szerinte teljesen természetes és elvárható, hogy a kereskedelmi célú alkotásokban gondolkodó alkotók ismerjék az adott brandet. Nagyon különböző brandek léteznek, és Angyalosy úgy látja, hogy

ezek a keretrendszereket elsősorban arra használják, hogy kiszűrjék a profiljukba egyáltalán nem illő ötleteket. Az alapok lefektetése után azonban nagy tér nyílik az alkotói hang kibontakozására.

Aki viszont egyáltalán nem illik az adott brandhez, azt ezekkel a keretekkel könnyen ki lehet szűrni. A Netflix például számos képzést kezdett szervezni Európában, mert azt szeretné, hogy a vele dolgozók megfeleljenek bizonyos elvárásoknak.

Veres Attila munkája során nem találkozott ilyen keretekkel: mindig neki és alkotótársainak kellett kitalálniuk az adott projekthez illő fejlesztési módszertant. Ugyanakkor olyan pályázati kritériumokkal már találkozott, amelyeknek a sikeres elbírálás érdekében meg kellett felelniük az azokra jelentkező filmkészítőknek.

Kerékgyártó Yvonne ezután arról kérdezte a résztvevőket, találkoztak-e már olyan filmtervvel, amelynél abban kellett segíteniük az alkotónak, hogy a projektet a megfelelő módon pozícionálja egy adott finanszírozó számára. Angyalosy Eszter nem tartja hasznosnak, ha magát a filmet hozzáhajlítják valamelyik finanszírozó igényeihez. Szerinte inkább azt érdemes tudni, kihez fordulhatunk pénzért, a projekt megerőszakolása pedig sosem jó megoldás.

Szijártó Anna szerint fontos, hogy legyen valaki az alkotó mellett, aki felismeri, kihez érdemes fordulni, a forgatókönyvnek azonban ettől függetlenül is működnie kell. A történet dramatizálásában van bizonyos fokú rugalmasság – kapcsolódott vissza a témához Angyalosy.

A fejlesztés alapvetően pozitív és hasznos folyamat, mégis sok magyarországi alkotót traumatizált már egy-egy fejlesztési folyamat.

Ebből kiindulva Kerékgyártó Yvonne körkérdést tett fel: mindenki mondjon egy példát arra, hogyan sikerült megőriznie az egyéni hangot.

Angyalosy szerint a történetmesélés kommunikáció, a fejlesztés pedig tesztelés a folyamat közben. Számára az jelent jó élményt, ha az, akivel együtt dolgozik, arra kíváncsi, mit akar mondani az alkotó. Szabó Ivánnak inkább külföldön voltak jó fejlesztési tapasztalatai, mert ott kevésbé ismerik őt, esetenként még azt az országot sem, ahonnan érkezik. A külföldi fejlesztés ezért jó gyakorlat arra, hogy történetét univerzálisabbá tegye.

Veres Attila kedvenc fejlesztési élménye az Itt érzem magam otthon című filmhez kötődik, mert úgy érezte, semmit sem kellett változtatniuk rajta. Tudták, hogy a film politikai témájú, és remélték, úgy tudják végigvinni a fejlesztési folyamatot, hogy ezt a Nemzeti Filmintézetnél senki sem veszi észre. Ennek érdekében végighazudták a folyamatot. Veres szerint a fejlesztés egyik kulcseleme, hogy ne szóljunk bele olyan dolgokba, amelyekhez nem feltétlenül értünk.

Szijártó Anna a Lady Sunshine című filmtervük négyéves forgatókönyv-fejlesztését emelte ki. Annyit pitchelték különböző külföldi fórumokon, hogy végül a terv a kukában landolt, és a nulláról kezdték újra a fejlesztését: az eredeti ötletnek csupán az öt százaléka maradt meg. Producerként egyik fő feladatának azt tartja, hogy ne lúgozza ki a filmterveket, amelyekkel dolgozik, hanem megőrizze bennük azt a „vad csinálni akarást”, amely miatt eredetileg megszülettek.

Szabó Iván egyetemi oktatóként is találkozott ezzel a „csinálni akarással”. Már az elején felismerte, kik azok a diákok, akik rendelkeznek ezzel a képességgel. Szerinte az erőszakosság, az agresszív törtetés és a nyomulás nem feltétlenül célravezető. Az oktatás egyik feladata, hogy rendet tegyen a diákok fejében, és megtanítsa nekik az ötletek kibontakoztatásának etikettjét.

Veres Attila úgy véli, egy alkotótárs megtalálása az élet dolgairól folytatott folyamatos diskurzus eredménye. Ez általában egy itallal kezdődik, majd jön a röhögés valami hülyeségen, aztán rájönnek, hogy ebből akár film is születhet. Ettől kezdve azonban már nem nevetgélnek, hanem elkezdenek dolgozni a filmen. Ez akár négy-öt évet is igénybe vehet. Kerékgyártó Yvonne szerint ez reális időtartam, hiszen nem csupán az írásról van szó, hanem egy hosszan tartó tanulási folyamatról is.

Szijártó Annának nincs olyan filmterve, amely egyszerűen kifutott volna az időből, és úgy gondolja, ilyet nem is szabad elkezdeni. Olyan viszont van, amely elveszett – nem is egy, hanem több. Szerinte

vannak tervek, amelyeket az ember egyszerűen elenged, mert rájön, hogy nincs bennük elég.

Kerékgyártó Yvonne szerint, amikor az alkotók elkezdenek dolgozni egy filmen, nagyon jó, ha hisznek benne, ám előre nem lehet megmondani, hogy biztosan hatalmas siker lesz-e. De kik segíthetnek az egyéni hang megőrzésében? – tette fel a kérdést.

Angyalosy Eszter azt javasolja, hogy mindenki találja meg a partnereit, és ne feltétlenül menjen szembe az árral, hiszen minden audiovizuális műfaj csapatmunka. Kevélység azt gondolni, hogy az író fantasztikus és egyedi, ezért neki kell pénzt kapnia.

Nem az író, hanem a projekt kapja a pénzt, mert a projekt az értékes: az mutat valami újat, valami fontosat. A legfontosabb, hogy mindenki ugyanabban higgyen.

Veres Attila szerint a forgatókönyvírás lényege, hogy az alkotó egy pszichózishoz hasonló állapotot teremtsen, amelyben az emberek kultuszszerűen úgy döntenek, hogy akár a családjuk pénzét is feláldozzák a projektért. Angyalosyval abban nem értett egyet, hogy ne az író kapjon pénzt, hanem a projekt: minden írónak van bankszámlája, neki is, és ő is várja rá az utalásokat – jegyezte meg viccesen a forgatókönyvíró.

A beszélgetés végén a résztvevők a közönség kérdéseinek is teret adtak. A kérdésekből és hozzászólásokból érezhető volt, hogy a filmben és a filmért dolgozni kívánók, az alkotni vágyók szomjazzák a változásokat és a lehetőségeket. Reménykednek a pozitív reformokban, amelyek előtt 2026 áprilisa óta új tér nyílt, a jövő azonban egyelőre továbbra is kérdéses.

Fotók: BIFF