Más kontextusban persze, de rokonkérdések kavaroghattak bennünk Kiss Adrienn Mária Idegen virágok sorozatának darabjait szemlélve. Vajon milyen szisztéma alapján építkezik a sorozat? A színkombinációkról, a formák pozíciójáról az alkotó pillanatnyi emocionális állapota döntött-e, vagy végső soron maga a kép alakulása kívánta így, és ez volt az, ami irányozta az művész döntéseit? Esetleg a folyamat e két végpontjának szimbiotikus együttműködése valósult meg?

Az lehet a benyomásunk, hogy inkább az utóbbiról van szó, hiszen az említett sorozattal azonos elnevezésű kiállítás anyaga a hierarchia nélküli összefonódások, termékeny együttállások lehetőségeinek valóságos tárházát vonultatta fel. Ívesen formázott fafelületek találkoztak a hard-edge festészet lépcsőzetesen összehúzódó határsávjaival, dripping-technikát idéző festékáramlások éles elmetszésekkel, textilen hullámzó és évgyűrűszerűen terülő kontúrok egy festői hangvizualizáció eredményeivel, és mind-mind egy egységes művészi kódrendszerbe, egy életmű szubjektív ornamentikájába sűrűsödtek.

E fentebb említett enigmatikus kódrendszer egyik kulcsát talán az Írisz című festmény jelentette, mely bizonyos értelemben modellértékű magyarázó műnek is tekinthető, hiszen félúton figurativitás és absztrakció között a kiállítás névadó sorozatának alapötletét, létrehozásának logikáját tárta fel. Referenciaként elsődlegesen Georgia O’Keeffe képteret betöltő íriszei említhetők, de ha már a keményebb és geometrikus struktúrák is ugyanolyan mértékben helyet kaptak, érdekességként felidézhetjük a radikális képszigoráról híres Mondrian kevésbé vállalt oldalát, hiszen már jócskán neoplaszticista korszakával párhuzamosan is festett, többnyire kevésszereplős és egészen törékenynek ható, érzékeny virágcsendéleteket, többek között íriszeket is. És részben ő is a természeti formák lecsupaszításával jutott el a nonfigurativitás tartományába.

Izgalmas észrevételekre juthatunk akkor is, ha szellemtörténeti nézőpontból tekintünk rá a képre. Ahogy Werner Hoffmann megállapítja a Földi paradicsom című tanulmánykötetében, a 19. század a nőiséget a vegetatív növényi léttel asszociálta, ezzel szemben a karcosabb és egyben a stabilitás képzetét erősítő ásványi jelleg a férfilét számára volt privilegizálva. Itt ez az egyébként a későbbi korszakokra nézve is viszonylag hosszasan fennálló merev felosztás és elhatárolás érvényét veszíti, és a kétfajta létmód attribútumai: a flóra csendes passzivitásába burkolózó lágysága, és az ennek alapjegyeiből desztillált erővonalak - melyek idézik a konstruktivizmus életenergiáját is - egymástól elválaszthatatlan módon, sőt egymást kiegészítve szervesültek egésszé.

Bár elsőre ránézésre könnyen úgy tűnhetett, az Idegen virágok alapvetően nem csak a virágokról szólt, és nem csupán egy „virágnyelv” frazeológiáját bontakoztatta ki, a háttérben sokkal mélyebb összefüggésekkel van dolgunk, mint pusztán egy motívum analízisével. A műveket éltető gyökérzet mélyebbről táplálkozik. Kiss határterületeken mozgó egyensúlykeresése sohasem merül ki az üres formalizmusban, eltérő rendszerek elegyítésével való kísérletezése pedig olyan dinamikus alkotói attitűdre vall, mely nem elégszik meg felszíni érintkezésekkel, hanem mélyreható kölcsönhatásokra törekszik. Mindez nagyfokú tradícióérzékenységgel párosul, hiszen munkáit folyamatosan saját előképeihez (Georgia O’Keeffe, Sonia Delaunay) igazítva, velük is permanens párbeszédben állva (egyben olvasatukat is kibővítve) alkotja meg. 

De a műveket tápláló gyökérzet még ennél is mélyebbre hatol, és leér egészen az alapokig. Kiss művészi praxisában a szakma alapjait érintő kérdéskörök már korábban is előkerültek. Ebből a szempontból mindenképpen említendő a hagyományos eszközökkel folytatott művészi alkotómunka legitimációját, és a jelen globális képtermelésében való helyét önreflexív módon vizsgáló Shifting River elnevezésű munkája, mely a 2023-as Letting do kiállítás keretében valósult meg a győri Torulában. Kiss, szabványméretű vásznakra készített, mégis nagy diverzitást mutató festményeit ekkor futószalagszerű installációs keretbe helyezte. A mostani kiállítást körbeölelő organikus asszociációk, és a lassan mozgó ingerek túlsúlya különös kontrasztot képezett az indusztriális meghatározottságok világával. Ha a címben sugallt florális analógiát következetesen kiterjesztjük, az életmű ezen szelete sokkal inkább egy szépen gondozott kert képzetét keltheti bennünk.

Ebben az összefüggésben maga a galériatér is átlényegül, és képeket termelő gyár helyett, műveket oltalmazó, fejlődésüket és megerősödésüket segítő üvegházzá minősül át. De ebben a kertben, ennek gondozásában mi magunk is illetékesek vagyunk. A kert gazdája, mint ahogy a keretbe applikált horgolásminta rajzát is végső soron képzeletünkre bízta, hogy azt magunkban fordítsuk át kész képpé, ugyanígy folyamatosan nyitott és érzékeny a mi személyes hozzájárulásunkra, a mi képzetvilágunkra is, sőt szinte megköveteli tőlünk, hogy a címben hordozott idegenség okozta gátlásokat végső soron saját magunkban oldjuk fel, az ismeretlenben is felismerve az ismerőst, a velünk egyenrangút. 

Irokéz Galéria, Szombathely, Rákóczi F. u. 12., 2026.09.24. – 2026.10.10.
(Szombathelyi Képtár, bejárat a Rákóczi F. utca felőli vaskapun)