bezár
 

színház

2018. 06. 07.
Feloldott fájdalom, tétlen tütüzgetés
Sylvia Plath: Az üvegbúra - az Örkény Stúdióban
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Helytelen. A szó magyarázatot igényel, mert jelentheti azt, hogy valami hibás, nem megfelelő, ugyanakkor azt is, hogy valami nincs a helyén, nem rendelkezik hellyel. A Mikó Csaba, Gábor Sára és Widder Kristóf alkotóhármasa által színpadra állított – vagy inkább le- és elfektetett – Az üvegbúra semmiképp nem rossz adaptációja Sylvia Plath regényének, már csak a Zsigmond Emőke, Kókai Tünde és Dóra Béla színészhármasa – önhibáján kívüli – ürességet kitölteni igyekvő, olykor bohókás, de gesztusaiban mindig hiteles teljesítménye miatt sem; pont az lenne hibás, ha efféle kategorikus kijelentést tennénk.

A rendezés sokkal inkább illeszkedik a helytelen szó utóbbi jelentéshorizontjába, tudniillik – igaz, kicsit paradox módon – úgy fogalmazhatunk, hogy a helytelenségben foglal helyet.

Szkéné színház

„Eszi a mozdony a sínpárt: az ezüst ösvény
A távolba nyúlik. Majd elfogy azért.

(…)

Nincs úti cél, csak bőröndök,
Egyazon én lóg ki belőlük, a kopott,

Kifényesedett öltöny zsebeiben vágyak,
Eszmék és jegyek, rövidzárlatok és

becsukódó tükrök.
Őrült vagyok, kiáltja a pók, és lengeti karjait.”

(Sylvia Plath Totem című verésnek részlete Várady Szabolcs fordításában)


Másképpen: az örkényes Az üvegbúra állásfoglalástól mentes, mert „nincs úti cél”, csak rózsaszín tüllök. Ugyan igyekszik a Plath-perszóna, Esther Greenwood életútjához nélkülözhetetlen kontúrokat meghúzni (gondolok itt például a bostoni kertvárosléttől való megszabadulásra, a New York-i gyakornokpozíció elnyerésére, majd az elmegyógyintézeti elektrosokk-kezelésre), és azokkal mintegy lefektetni a regényt behálózó nősors alapjait, mégis azt kell, hogy mondjuk, hogy inkább elfektetett-passzív, azaz hangtalan és ágenciától megfosztott nőpozíciók „kopott, kifényesedett”, azaz túloldott-túlszínezett képeivel találkozunk.

Az üvegbúra

Itt ismét egy ellentmondásba ütközünk. Jóllehet a kam(a)radarab – hiszen az Örkény Asbóth utcai pici és fekete stúdiójában vagyunk – több szereplőt mozgat, mégis arról van szó, hogy valamelyest mindegyikük főhősnőnk kiterjesztésének tekinthető, ennélfogva Estherről csak többesszámban érdemes beszélni: Estherekről. Ahogy Plath fogalmaz Totem című verében: „egyazon én lóg ki belőlük”. A darabban Esthert leginkább mint áporodott levegőt szívó és vízzel teli kádban merengő Plath-karaktert látjuk. Ugyanakkor ebben az első, kádbeli Estherben egy második, vértől és zsigeriségtől mentes Esther ül mint rózsaszínné oldott Plath-alteregó. Utóbbi, (irodalom)történeti alteregóban pedig egy harmadik Esther artikulálódik mint a századforduló utáni női emancipáció elnémított és stigmatizált hangja. Pontosabban lenne ültethető és lenne artikulálható. Feltételes módot kell használnunk, mert az adaptáció nem ad teret az iménti Esthereknek: hangjaik furcsa módon el is válnak, és össze is mosódnak, így voltaképpen jelölten kijelöletlenek maradnak. Mintha arról lenne szó, hogy az alkotók tudatosan pozicionálták Esthert egy olyan légüres térbe, amely megengedi a biztonságos bizonytalanságot: azt, hogy Esther minden súlyával együtt inkább súlytalanságában legyen tételezhető a néző számára. Emiatt nemcsak tétlen, hanem tét nélküli is marad.

Egy üvegbúra metaforikus mezője kétségkívül olvasható ilyen irányból, ám dramaturgiai szempontból sokkal szerencsésebb lenne, ha Plath szövege és Esther hangja gravitációval rendelkeznének. Pontosan azzal a súllyal, amelyet a kezdőjelenetben lehúzott vécé centripetális, vagyis befelé mutató, önnön középpontjához húzó, abból kimozdulni nem tudó vízörvényei igyekeznek szimbolizálni. Esther hangja ugyanis épp azért marad végig kijelöletlen a darab folyamán, mert nem önmaga körül forog, énje nem önreferenciális. Ahelyett, hogy a szubjektumpozíció abszolút helyiértéket venne fel – rámutatva arra, hogy a mentális problémák gyakorta az énhorizontból, az én önazonosságának látszatát keltő pozícióból való kimozdulás képtelenségére vezethetők vissza – Esther hangjai és pókkarjai, ahogy azt a színtérben való folyamatos mászkálása is imitálja, irodalmi-történeti távlatok után igyekszenek nyúlni, azokba belekiáltani (gondolok itt például a Plath-adaptációban elhangzó Plath-versre vagy a fogamzásgátlásra). Ezek jelzésértékükben azonban nem elegendők ahhoz, hogy a nőnek hangot tudjanak adni; épp ellenkezőleg, pont azt eredményezik, hogy mire hozzánk, nézőkhöz érnének, a távolban már mindig, eleve elfogynak, és még egy nőnek, Esthernek sem tudják kellő súllyal tolmácsolni a hangját.

Szomorú, mert így a Zsigmond Emőke, Kókai Tünde és Dóra Béla éles tekinteteiben el-elúszó, mélabús vágyakhoz hasonlóan – akiknek színészi ereje az adaptáció erőtlensége miatt sajnos kihasználatlan marad – a néző is vágyakozik, jobban mondva várakozik, hogy Esther és a darab is földet érjenek. Hogy ne lebegjenek, hanem zuhanjanak. Hogy a színházi térben lépjenek életbe a gravitáció törvényei. Hogy valami mozdítsa ki a szereplőket életük súlytalanságából. Hogy ütközzenek. Egymással. De legfőképp: a földdel. Merthogy ebben Az üvegbúra-adaptációban semmi nem megy vérre. Helyette minden – így a vér és a piros is – szirupos és oldott: púderrózsaszín. Hiába tehát Esther óriási, légies tüllszoknyája, amelyet folyamatosan húz, emel és ide-oda pakol, a rendezés üres helyeit, ívének egyenetlenségeit és kihasználatlan karaktermélységeit nem tudja elfedni. Esther éppúgy tütüben próbál haladni New York utcáin, mint Carrie Bradshaw a Szex és New York nyitányában. Azzal a fontos különbséggel, hogy amíg Carrie tütüje ütközik a busz által felcsapott vízzel, addig Esther tütüzgetése gravitációtól mentes. Nincs, ami Esthert megcsapná és visszahúzná a földre; helyette vannak villanások, „rövidzárlatok és becsukódó tükrök”. Nincs, ami a nézőt valóban érdekelté tenné és behúzná a darabba. Esther és néző utazástörténete a csillogó ürességben még azelőtt elfogy, hogy továbbszövődhetne. Észrevétlenül, néma „tü-tű!”-zéssel zakatolnak egymás mellett a semmibe.

Az üvegbúra

Mindezen fogalmak mentén – tétlenség, várakozás, súlytalanság – vissza is térthetünk oda, ahonnan elindultunk: a helytelenséghez. A jelmezhez hasonló módon operáló díszlet – a víz nélküli medence rózsaszín széleivel, cikkcakkos és fekete-fehér csempéivel, azokon a tornamutatványokhoz szükséges kapaszkodóival és egy szinte lebegő székkel, vagyis látványelemeit tekintve – pont az adaptáció hiányosságára mutat rá: a mélységnélküliségre. Ebben a térben olyan könnyedén másznak és pozicionálódnak a karakterek, mintha egyszerre lennének súlytalanok és célirányosak is. Mintha nem érezné feladatának a darab színtere, hogy Esther Greenwood saját mentális tereiben való elveszettségének nehézségeit és életének kilátástalanságait felfedje. Sokkal inkább azt, hogy egy feszített víztükrű medencéhez hasonlóan csillogva-sziruposan, mélységeit alig-alig láttatva, inkább elfedve, klórosan-fertőtlenítve reflektáljon egy nő történetére. Estherek és tereik ugyan kijelöltek, de betöltetlenek maradnak, mert nem vesznek fel helyiértéket. Az örkényes Üvegbúra az Asbóth utcában furcsa (mert Esther háromszorosan is hiányzik: nincs, nincs, nincs), fülledt (mert nem igazán érződött a klíma) és fekete ékszerdobozként inkább (tü)tündökölni próbál, ami Esther fájdalmainak feloldásához, mintsem feloldozásához vezet.

Kultikus műhöz nyúlni mindig önbizalom kell, pontosan azért, mert a kulturális szöveg kultusszal és ikonikus státusszal rendelkezik, vagyis követők és elképzelések társulnak hozzá. Sylvia Plath regénye ezt jól példázza – akár az irodalmi kánonban, akár a közéleti diskurzusban elfoglalt helyét nézzük. Vessünk egy pillantást a brosúrán idézett naplórészletre:

„Egyébként az életben minden megírható, feltéve, hogy a beleid elég erősek hozzá és a képzeleted működik. A kreativitás legnagyobb ellensége az önbizalom hiánya. Téged pedig annyira leköt a növekvő kényszer, hogy függetlenné válj, hogy szembenézz a hatalmasnál is hatalmasabb emberevő világgal, hogy ez meg is bénít: tested-lelked lázad az ellen, hogy egy meghatározott szerepnek rendeled alá magad egy meghatározott életben.”

(Sylvia Plath: Naplók)

Ezekkel a gondolatokkal ellentétben az alkotóhármas Plath-adaptációjában pont az érezhető, hogy annyira szerettek volna elrugaszkodni, magukat nem alárendelni a meghatározott Az üvegbúra-olvasatoknak, hogy túl nagy kreativitással túl színesre, túl rózsaszínre festették, így túl szirupossá oldották Esther Greenwood életét. Olyannyira, hogy a habos kádvízben való lubickolás lebegő, helyeit és hangjait nem találó, gravitációtól mentes tütüzgetéssé változtatta Plath Esthereit. Esther terei így sajnos helytelenek maradtak.

Örkény Stúdió: Az üvegbúra

A regényt színpadra alkalmazta: Mikó Csaba
Fordította: Tandori Dezső

Játsszák: 
Zsigmond Emőke
Kókai Tünde
Dóra Béla

Díszlet, jelmez: Kálmán Eszter
Dramaturg: Gábor Sára eh.
Zene: Bakk-Dávid László
Zongorán közreműködött: Kákonyi Árpád
Fény: Kehi Richárd
Rendezőasszisztens-gyakornok: Barok Andrea eh.
A rendező munkatársa: Szabó Julcsi

 

Rendező: Widder Kristóf

 

Képek: Horváth Judit

 

Bemutató: 2018. május 26.

Örkény István Színház, Stúdió

nyomtat

További írások a rovatból

színház

Emlékezni egy másik múltra Emlékezni egy másik múltra
Secondhand – szovjetűdők az Örkény Színházban
színház

Ősbemutató ősfák alatt Ősbemutató ősfák alatt
Bonnie és Clyde a Városmajori Szabadtéri Színpadon
színház

Kicsiben is hatalmas Kicsiben is hatalmas
Multikulti ínyencség a visegrádi négyek jegyében, ukrán fűszerezéssel bolondítva

Más művészeti ágakról

irodalom

Háttal a mimetikus hagyománynak Háttal a mimetikus hagyománynak
A Helikon 2018/2. lapszámának bemutatója – Kelet Kávézó – 2018. október 10.
irodalom

A világ egy elmenekülhetetlen otthon A világ egy elmenekülhetetlen otthon
JAK műfordító-tábor 2018, ötödik nap
irodalom

Tánc a mandulafában Tánc a mandulafában
JAK műfordító-tábor 2018., második nap
gyerek

Az elvarázsolódás igénye Az elvarázsolódás igénye
Meseterápia – Hogyan forduljunk a gyermekekhez?


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés