bezár
 

irodalom

2018. 08. 02.
Játékbaba a strandon
Elena Ferrante: Nő a sötétben; Ford.: Balkó Ágnes, Park Könyvkiadó, 2018. 175 oldal, 3490 Ft
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Nyár van, mindenki fürdik. A Balatonban, a tengerben, a folyóban vagy medencében. Az is, aki a szabadság érzésére, függetlenségre vágyik, és az is, aki a fürdés állandó (rituális) ismétlésével szeretné magát a megszokás biztonságába ringatni. Együtt fürödnek, akik még jobban akarnak egymáshoz kötődni, és fürdenek, akik elválásra, magányra vágynak. A rejtélyes olasz sikerszerző, Elena Ferrante Nő a sötétben című regényének narrátora mindkettőt szeretné: a szoros összetartozást és az erős, mindenkitől független női létet is. Nagy dilemma.  

Ferrante Amikor elhagytak, eredeti nyelven, olaszul, 2002-ben publikált regénye azt a pár hónapnyi folyamatot követte nyomon, ami egy többgyerekes, középkorú nő lelkében és életében lejátszódhat, akit férje egy jóval fiatalabb nőért váratlanul elhagy. Izgalmas, lebilincselő, lélektanilag hiteles olvasmány Ferranténak ez a viszonylag korai, 2002-es regénye is. Ezt a második regényt követte az eredeti nyelven 2006-ban megjelent, Nő a sötétben. Ennek olasz címe, a La figlia oscura szó szerint azt jelenti, hogy „Valakinek a lánya a sötétben”. Ráadásul az olasz oscuro szó nemcsak a fizikai sötétséget, de a szellemit is jelenti, illetve, hogy valami zavaros, tisztátalan, koszos. Már a magyar és az olasz cím jelentésének különbözősége, eltérése is előrevetíti a regény egyik kérdését (kérdéseit): egybe forrhat-e, eggyé válhat-e az anya a gyermekével. Baj az, ha egy anya nem vágyik minden percben a gyermeké(i)vel való közösségre? Anyának lenni folyamatos terhet és bűntudatot is jelent? Az anya félelmeit valóban a lánya viszi tovább, ahogy Ingmar Bergman Őszi szonáta című filmjében teszi fel a kérdést a lányt alakító Liv Ullman az anyát játszó Ingrid Bergmannak?

A Nő a sötétben című regény egyik erénye, hogy számos, főleg az anyaságra, női létre vonatkozó kérdést tesz fel, és vitathatatlannak tartott bűnöket – például azt, ha egy anya elhagyja gyerekét – próbál megérteni, a bűnhöz tartozó sztereotípiák mellőzésével.  

A regény narrátora, a közel ötvenéves, egyetemi tanár Leda egy hónapra a nápolyi tengerpartra utazik nyaralni. Csinos, öntudatos, sok nyelven beszélő, biztos egzisztenciával, már felnőtt gyerekekkel bíró, okos nő. A strandon mégis (vagy épp ezért?) megirigyel egy szegény, egyszerű társaságba tartozó, fiatal anyát. Napokon át figyeli, ahogy az anya a kislánnyal bánik, és egyszerre vonzza őt a két, harmonikus kapcsolatban élő lény, és taszítja az, ahogy mindketten a kislány kedvenc babájához beszélnek. A látvány saját, lányaihoz fűződő emlékeit hívja elő, mintegy levetítteti önmaga előtt a múltat, azt, amit és ahogyan a saját anyjával és lányaival tett vagy elmulasztott. Kívülállóként nézi a strandon játszódó jeleneteket, ezért egy idealizált anya-gyermek kapcsolat filmkockái peregnek le előtte. Az, ahogyan „kellene” egy anyának a lányához viszonyulnia, az, amit az emberek egy anyától (vagy az ember saját magától anyaként) elvár: vagyis, hogy olvadjon, váljon eggyé vele, létezzen vele harmóniában: „A fiatal nő önmagában is szép volt, de anyaságában volt még valami kitüntető többlet, úgy tetszett, semmi másra nincs szüksége, mint a kislányára.”

Ezzel szemben Leda emlékei a saját „valóságos” anyaságát hívják elő. És ezek távol állnak a harmóniától. A második gyermekére nem is vágyott igazán, csak „beprogramozta” őt a saját hasába, mondván, hogy az elsőnek társ kell. Kidobta a lánya kedvenc babáját az ablakon, amikor a kislány elutasította az anya gyermekkori rongybabáját, és meg is ütötte a gyereket. Egyszóval gyakran elvesztette az önkontrollt, ahogy az megesik minden szülővel. Amikor a lányok kudarcai gyötörték őt, a saját elégtelen szeretetével magyarázta serdülőkori önbizalomhiányukat. De a (saját maga és a társadalom számára) legnagyobb hiba, amit anyaként elkövetett, hogy a négy- és hatéves gyerekeket egy időre otthagyta egy újabb, izgalmas élet és szerelem reményében.

Ennek a múltban elkövetett bűnnek a jelenben, vagyis a strandolás alatt is lesz egy megfelelője. A kis Elena elveszíti kedvenc babáját a strandon, és azt Leda találja meg. De ahelyett, hogy visszaadná azt a kislánynak, elteszi, és elhallgatja anya és lánya előtt, hogy nála van a játék. A hasában koszos vizet és sarat hordozó baba válik Leda bűntudatának és rossz anyaságának képviselőjévé. De a baba, akihez mindenki csak gügyög, jelképezi azt is az életben, amit mások várnak el tőlünk, amit ránk erőltetnek, ami nem „valóságos”, sőt, még magát az erotikát is ez a baba testesíti meg Leda számára. Egy baba nem valós lény, ezért bármit bele lehet vetíteni.

A férjes, kisgyerekeket nevelő Leda egy konferencián beleszeret egy kollégájába. Akkor próbál meg először úgy tekinteni az emberekre, a kapcsolatokra, az érzésekre, a testi szerelemre, mint „valóságosakra”, tehát képletesen ekkor hajítja el a babát, amit egész életében szorongat: (e találkozásig) „a szexuális kapcsolatot nagyon ingoványos területként értékeltem, mint a realitás végső fokát, mint a legkevésbé közvetett kapcsolatot egy másik testtel. Ebből a tapasztalatból kiindulva meggyőztem magam, hogy egy kapcsolat nem más, mint a képzelet szélsőséges produktuma. Minél nagyobb a gyönyör, a másik annál inkább csupán álom: a has, a mell, a száj, a bőr minden egyes négyzetcentiméterének éjszakai válasza egy, csak a pillanat diktálta meghatározottságban létező, definiálhatatlan lény simogatásaira és mozdulataira.”

A regény legalapvetőbb, végső dilemmája tehát nem is az, hogy lehetünk-e, illetve hogyan lehetünk jó anyák, hanem ennél sokkal összetettebb. Mit tekintünk az életünkben valóságnak? Felismerjük-e a hamis szólamokat, az árnyakat? Összetévesztjük-e a valós gyereket, valós szerelmet egy képzeletbelivel? Akár úgy, hogy a „valósat” degradáljuk bábuvá, babává, nem ismerve fel az „eredetiség” jegyeit, de akár úgy, hogy egy bábnak, báb-érzésnek tulajdonítunk emberi formát?

A Nő a sötétben című regényben nemcsak elmélkedéseket olvashatunk, de sodródik előre egy – akár tragikussá is fajulható – esemény. Hogy ez a tragédia bekövetkezik-e, most nem áruljuk el, csak annyit, hogy a végén minden a helyére kerül: a kontytű és a koszos baba is.

 

nyomtat

További írások a rovatból

Karinthy Frigyes-konferencia az ELTE-n, 1. nap
irodalom

A világ egy elmenekülhetetlen otthon A világ egy elmenekülhetetlen otthon
JAK műfordító-tábor 2018, ötödik nap
irodalom

Azért fordítok ennyit, hogy addig se kelljen írnom Azért fordítok ennyit, hogy addig se kelljen írnom
JAK műfordító-tábor, 2018., első nap

Más művészeti ágakról

film

Mégiscsak csodás az ember Mégiscsak csodás az ember
Damien Chazelle: Az első ember
art&design

A portéka portréja A portéka portréja
Vachter János: Market – Reloaded
színház

Afrikai népmesék újragondolva Afrikai népmesék újragondolva
Homo Ludens Project: Csillagok szíve, Szeged, ZUG


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés