Mindössze homályos impressziókból áll össze bennem személye, tartósan szeppent kislány voltam akkoriban, amikor találkozhattunk: méltóságteljes, örökké feketébe öltözött erdélyi nagyasszony ő az emlékezetemben, családjához is szigorú, tiszteletet parancsoló örmény matróna – mi tagadás, gyerekként rettegtem tőle, mivel folyton kiderült, úgysem lehet elég jól csinálni neki semmit. Dús hajkoronája élete végéig szinte teljesen fekete maradt, úgy emlékszem rá, amint a szobája közepén lévő, bordó bársonylepellel borított trónon ül, feladatokat oszt és fésülködik végtelenül. Habár anyámnak címezte az egyes recepteket, szakácskönyvét mégiscsak az egész nagycsaládnak szánta: számos étel leírása emlékezéssel indít, néhány pedig ajánlással; ez a régivágású, nagyalakú keménytáblás füzet – amilyent abban a korszakban talán a könyvelők használhattak – nem csak kipróbált receptjeinek, nem pusztán háziasszonyi tapasztalatainak gyűjteménye lett, de élete titkainak és örmény vonatkozású emlékeinek tára egyszersmind. A receptgyűjteményt ugyanis anekdotákkal tűzdelte meg: dülöngélő betűk tintaceruzás soraiból derült ki számomra sok fontos részlet felmenőimről – egy nemzetség krónikájának az idők távlatából eltörpülő mozzanatai, emberi életek nagy történései, melyekről ritkán esett szó a családi beszélgetésekben, de amelyek áttételesen mindannyiunk sorsára befolyással lehettek, amennyiben hiszünk a génemlékezésben. A nagycsaládban generációk óta bejáratott és áthagyományozott erdélyi magyar és örmény receptek között letűnt ősök viselt dolgai elevenedtek meg, és olykor az ízlelés pompás kalandjai közé keserűség keveredett: korán megboldogult testvérek, fiak, felmenő ági rokonok tragédiába torkolló életeinek emlékirata ez a füzet, de iskolai tanítók dicsérete és örmény ismerősök leltárba vétele is – dédnagymamának remek tolla volt, egy másik korban talán szenvedélyes író lehetett volna belőle. A receptek közé ékelt töredékes krónika fedte fel előttem, hogy Szenkovits Domonkos szépapám szolgabíró volt Marosbogáton, Szenkovits Márton ükapám pedig siheder korában mókamester Marosszéken, Székelyföldön, akit a régió minden valamire való mulatságába meghívtak (anekdota gyűjteményéről itt lehet olvasni); hogy később sikeres kereskedővé lett és elvette ükanyámat, a kutasföldi Cintos örmény földbirtokos családjából származó Nágay Idát; hogy furfanggal bonyolította üzleteit szerte Erdélyben, bárhova is vitte a sorsa, és az örmény közösség céljaira bőkezűen adakozott, s később még a nagy háborúban is szolgált egy évet – ahogyan az is kitudódott a füzetből, hogy nemzetségünk nőtagjai között számos tanítókisasszony volt a visszaemlékezés által megvilágított retrográd időtöredékben. A nagycsalád évtizedeken át ebből a recepteskönyvből főzött, amely az örmény származás és a magyar nemzettestbe való beolvadás folyamatos megemlékezése volt egyszerre; a füzet háztartásról háztartásra járt, dédnagymama tanácsait a saját konyhában begyakorlandó – anyám pedig beköttette, piros műbőr-kötéssel valódi könyvvé tette: főhelyet kapott a szakácskönyvek polcán.

Annak ellenére, hogy e leírásban dédanyám több oldalon át futó külön „fejezetet” szentel a saját örmény ismerősök felsorolásának – mintha valamiféle hozomány lenne a kapcsolatrendszer, ami a távolodó nemzeti múltban gyökerezik, mintha titkos birtokát venné számba –, a receptfüzetben csak három kimondottan erdélyi örmény recept van: az ángádzsáburleves, a hurutos leves és a dalauzi; mindegyik receptleírás mellett ott ékeskedik a lelkes felmutatás: örmény étel. Első helyen a nála végig ángázsábor-levesként szereplő étel elkészítésének útmutatója áll – viszont a benne felhasználandó hurut előállításáról nem ír sehol: mintha magától értetődő lenne, hogy hurut minden háztartásban van, vagy hogy szükség esetén könnyedén beszerezhető. Elképzelhető ugyanakkor, hogy dédanyám már nem foglalkozott hurutkészítéssel – míg a sorok mögött felsejlik, hogy édesanyja, aki a gasztronómiai memoár tanúsága szerint gyakorta főzött hurutos levest, talán birtokában lehetett a tudásnak. Az ángádzsáburleves és hurutos leves leírása ugyanazon az oldalon, egymás alatt kap helyet – az utóbbi recept mellé dédanyám odakanyarítja a megjegyzést: „Nemigen ismerem. Édesanyám főzte Marosvásárhelyen, Gyergyószárhegyen, Sepsiszentgyörgyön, Kovásznán. Én ettem, kitűnő jó. Gyengén savanykás.” Aztán még visszavezet az előző receptre egy jótanáccsal, miszerint a hurutos levest is lehet „ángázsábor-gömbökkel” díszíteni. A harmadik jellegzetes örmény étel, a dalauzi (mely az ő korára már elhagyta nevének ékezeteit) leírása mellett az etnikus kiemelésen kívül mindössze ennyi szerepel: „Csemege, kiváló finom!” – amiből talán kikövetkeztethető, hogy a 19. században még rituális keretek közt, újév napján ajándékozandó, majd a későbbi idők folyamán karácsonyi, kiemelt ünnepi étellé átminősülő édesség dédnagymama életében már elvesztette szimbolikus szerencsehozó, szerencsekívánó szerepét, és mindössze etnikus specifikumként funkcionált. Az örmény diaszpóra erdélyi történetének abban a szakaszában, amikor dédanyám tudatossá vált, felnőtté és gazdasszonnyá lett, jobbára már csupán ez a három étel szerepelt etnikus sajátosságként, felmutatásként.

Marosvásárhely, 1900

Habár dédnagyanyám receptfüzete hagyatékként őrizte a felkiáltójeles örmény eledeleket, gyerekkoromból egyetlen kifejezetten erdélyi örmény ételre sem emlékszem, ami a nagycsaládban terítékre került volna. Mással voltunk elfoglalva azokban a zűrzavaros időkben, halásztunk, fácánra vadásztunk, gyűjtögettünk kollektíven, no, meg sorban álltunk hosszadalmasan; a gasztronómia így ritkásan fényűző vadételek titkos elkészítésében, de sokkal inkább a leleményességben merül ki: elsősorban az a bravúr kötött le bennünket, hogyan csináljunk párizsiból bécsit, vagy olykor grízből és paradicsomszószból ikrasalátát (mintegy csoda folytán), mintsem az etnikus hagyomány ráérős idejű ételeinek rituális elkészítése foglalkoztatott – a túlélés átmenetileg felülírta a gyökerek felé fordulás figyelmét. Megvoltak persze a bejáratott erdélyi magyar receptek, és amit halmozni lehetett, halmoztuk is: de gyerekként én csak a beszerzésekben vehettem részt (azokban viszont kötelezően, naponta), az eltevésekben nem – és pusztán bosszankodhattam amiatt, hogy a hatalmas, gyapjúpaplanos dunszt túl nagy helyet foglal ki a játékteremből. Amikor Kövi Pál szakácskönyve, benne az egykor élt erdélyi örmények régi receptjeivel először látott napvilágot a Kriterionnál, még csak meg sem világosodott előttem az örmény származásom – nagyjából a nyolcvanas évek elején lehetett, amikor saját örménységünk felmerült témaként előttem a szűkebb családban, amikor is Fogolyán Miklós páter, nagymamám unokatestvére eljött a velencei mechitarista szerzetesrendből, és azzal a szándékkal látogatta végig a rokonságot, hogy aprólékos családfát készít, felizzítván ezzel a lappangó tudást eleinkről, beindítván a kollektív emlékezést. Látogatásának hozadéka azonban nem csak az örvendetes emlékeztetés, etnikus identitás-erősítés és a szándékolt személyre szóló ajándékok halma volt: kellemetlen szájíz is maradt utána sajnálatosan, mivel a szeku akkortól kezdte el követni, sőt filmezni apámat mint feltételes összeesküvőt, ki egy kollárés külföldivel paktál. Az átkosban kiesett az örmény idő, mely családunk kontinuitásában oly fontos – csak a kommunista rezsim bukását követően kezdődött el a gyökerek felé fordulás, miként általánosan is Erdély-szerte. Számomra viszont akkortól derült fény a másságom mibenlétére, hogy honnan jön ez a nagy temperamentum, a sötét színek, barna bőr, amiért az iskolában folyton cigányoznak a többiek, és aminek köszönhetően az általános elején az utolsó padba ültettek, némely tanárnál pedig elégségesnél nagyobb jegyet sosem kaphattam.

Marosvásárhely, 1908

A Kövi-kötet összegyűjtött erdélyi örmény ételleírásainak többsége tehát elsősorban fellelt emlékező recept – az étkek jelentős részét nem készítik már (a hoku erusztát, az örmény toros lélekételt például már 1890-ben sem csinálták), és főként verbális felmutatásként, nosztalgikus mozzanatként maradtak meg az etnikus emlékezésben. Ami mindmáig ténylegesen fennmaradt, és kiemelt ünnepekkor bejáratottan főzik is mint örmény ételt, főként közösségi ünnepségek alkalmával, az csupán az ángádzsáburleves, illetve ritkábban annak hús nélküli változata, a hurutos leves – minden más recept vagy revitalizációs szándékként, vagy az emlékezés és emlékeztetés részeként van jelen, jobbára sporadikusan. Igaz ugyan, hogy egyetemistaként én is csináltam herisszát, egy álló napot vett igénybe – de ennek receptjét a Kövi-kötetből lestem el, és nem belső tradícióként hoztam magammal a családi hagyományból. Viszont a családi gyakorlatban nálunk is megtapasztalható, ahogyan az örményes jelleg és fűszerezés beszüremkedett az erdélyi konyhába: gondolok itt például az édes májas hurkára (egykor a marosvásárhelyi mészárosok jól megszedték magukat az örményektől ellesett édesmájassal – egy rizses-mazsolás májasrecept-változat mind a mai napig kereng erdélyi specialitásként a gasztro-köztudatban), én nem is tudok megenni olyan májast, ami nem kellőképpen édes, nem olyan ízesítésű, ahogy nagymamám csinálta; vagy a dédanyám füzetében is leírt hiripgombás májasra, amit azonban ő nem jelöl örmény ételként. De ami a legfrissebb felfedezés számomra, heurisztikus ízlelési élmény: a boltokban manapság dobozban vásárolható Marlenka nevű (keleti) örmény édesség szóról szóra ugyanazt az ízvilágot idézi, mint nálunk a családban az utóbbi századok során sütött és tudásként áthagyományozott, mézeslapokból összeállított, rétegelt sütemény, a vasalósnak nevezett családi tészta – ahogyan mi Erdélyben a süteményt hívjuk. A rétegzés után a sütemény tetejére nagy kenyérvágó deszkát fektettek, arra pedig óvatosan két régi szénvasalót tettek nyomatékként, hogy a rétegzettség egyenletessé, a sütemény kompakttá váljon: a hecserlidzsem vékony rétegei éppen csak beszívódjanak a mézeslapokba, a vajas-habos krém éppen csak kibuggyanjon a széleken; egy napig kellett így „vasalni”, nagymamám és anyám is így csinálta, kiknek idejében ezek a vasalók már nem voltak használatosak, csupán a lakberendezés díszeként funkcionáltak.

Marosvásárhely, 1910

Egy asszimilálódó etnikum életében a gasztronómia a legutolsó jel, amely fennmarad – a túlélés szabályai diktálnak, a megmaradáshoz a gyomron keresztül vezet az út. A történeti hagyománynak megfelelően a magyar nemzettestbe már századokkal ezelőtt integrálódott örmény népcsoport elei a 13. században indultak el ősi földjükről, a mostani Kelet-Anatóliából, az egykori Armenia Maiorból, a Bagratida-dinasztia pompás fővárosából, a krónikák által gyakorta ezertornyúnak nevezett Aniból, a mongol dúlás elől menekülve. Kényszerű vándorlásuk alatt sokféle néppel érintkeztek, sokféle etnikum főzési szokásai alakították ételeiket: ezért a régi erdélyi örmény konyha fogásai egyáltalán nem ismeretesek a mostani Örményországban. Habár a keleti alapjelleg megtartatott, a kisázsiai régió jellegzetes töltött zöldségételei, a különféle dolmák (a török jövevényszó egyszerűen töltöttet jelent), az aszalt gyümölcsökkel való főzés (alapvetően sós ételekben is), ízesítés, a méz gyakori és bőséges használata megtalálhatók a régi erdélyi örmény konyhában is, nomád elemek is bekerültek útközben a gasztronómiába  – például a sózott-füstölt hal (ami mára már régen kiveszett az étrendből, már az 1890-es években sem ették), vagy pedig a kipcsák-töröknek tartott ételízesítő, hosszasan eltartható savanykás fűszer, az eddig már sokat emlegetett, bonyolult elkészítésű hurut, amely a mai erdélyi örmény ételspecialitások alapja (és amelynek írásmódja még egy bő századdal ezelőtt is churut volt, néhol ma is így használatos írásban, de a kiejtés már nem őrizte meg a szókezdeti gutturális hangzót, mivel az nem volt kompatibilis a magyar nyelv fonetikai készletével). Mind a hurut, mind az ángádzsáburleves migráció közben kialakul gasztronómiai fejlemény, de feltehetőleg a terminusok maguk is vándorlás közben alakultak, netán erdélyi nyelvi fejlemények – a hurut szót nem ismeri az örmény alapnyelv; az ángádzsáburleves pedig egy csavarral jelent füllevest, ugyanis az örmény nyelvben az agandzs/agancs jelent fület – így egy inverzióval élve a magyar nyelv fonetikai szabályaihoz közelítették az Erdélyben bejáratott ételnevet. A dáláuzi/dalauzi édességnevet erdélyi örmény tájszóként tartják számon – sem a név, sem maga az édesség nem ismeretes a távoli „anyaországban”. Az I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem által 1672-ben letelepített örmények a nyugati örmény dialektushoz tartoztak, és az armenológusok kutatásai szerint egy kipcsák-örmény nyelvváltozatot beszélhettek (míg a mostani örményországi örmények a keleti dialektust birtokolják). A betelepedés előtt az örmény migrációs hullám különféle helyszíneket érintett a kelet-európai régióban, az erdélyi telepesek ősei megfordultak a Krím-félszigeten, majd Lengyelországban vertek tanyát; később pedig Moldvában időztek egy évszázadnyit (történetüknek ezen geográfiai színterein mind a mai napig fellelhetők az örmény diaszpóra-csoportok) – a vándorlás útvonalán érintett népek konyhája is nyomot hagyott az erdélyi örmény gasztronómiában, például a különféle töltött tésztatáskák kifőzve vagy akár zsírban kisütve jellegzetesen kelet-európai ételek, de a betelepültek leszármazottjai által örmény eledelként számon tartott egykori bozsenyica, füstölt-szárított kecskehús eredete is kérdéseket vet fel. Az etnikus emlékezésben viszont az a rituális momentum a fontos, amellyel ők örmény ételként ették újra meg újra mindezeket a fogásokat – melyek így alkalmassá válhattak a ciklikus emlékeztetésre, önnön örmény identitásuk újratermelésére, a nemzeti múltban való megmerítkezésre.

Hosszadalmas és szerteágazó lenne felsorolni minden történelmi tényezőt, amely hathatott a gasztronómiára is az erdélyi örmények történetének ideje alatt; általánosan azonban elmondható, hogy a betelepített örmény kereskedőcsoportok számtalan traumával szembesültek a befogadó erdélyi agrártársadalomban, melynek mentalitása alapjaiban különbözött az övékétől – így gyorsan alkalmazkodtak az erdélyi viszonyokhoz, és megpróbáltak minél jobb magyarokká válni. Már betelepülésük után néhány évvel létrejön egy skizma: elhagyják keleti, apostoli vallási rítusukat, és csatlakoznak Rómához. Az első száz évben a magyar törvény különleges jogállású idegenekként kezelte őket (a magyar társadalom pedig több évszázadon át is): eleinte kizárólag kereskedéssel foglalkozhattak, azzal is csupán megszorítások árán, mivel ügyes kalmárstratégiáik ellehetetlenítették a székely paraszti kereskedelmet; a szabályozások értelmében az örmények csak jóval később rakhatták ki portékáikat a vásáron, amikor a többi árusok már részben túladtak a magukén; ezt a megszorítást örmény hajnalnak hívják a korabeli szövegek. A betelepülő örmény csoportok négy templommal rendelkező örmény központot építettek ki – Gyergyószentmiklós, Szamosújvár, Erzsébetváros és Csíkszépvíz városát –, és saját törvénykezési fórummal bírtak, amely a befogadó társadalom irigységét visszaszorítandó olykor úgynevezett luxusrendeleteket adott ki. A tiltások célja az örményeket szerényebbnek, visszafogottabbnak, kevésbé hivalkodónak feltüntetni az őket körülvevő magyar, székely közösség szemében. Ezek a luxusrendeletek előírták az örményeknek például az öltözködésük kordában tartását: tiltották a sok csipkét, a nagy cicomát, drága ékszereket, az arannyal áttört kelméket, a fölösleges pazarlást, ami irigységet szíthat. A szigorítások az étkezést is célba vették: például 1715-ben a káta nevű mézessütemény, 1718-ban az örmény bábakalács, a chádájégh volt tiltólistán, 1765-ben azt tiltotta meg az Örmény Kompánia, hogy a közösség tagjai újévkor aszalt gyümölcsöt küldözgessenek egymásnak, mint szokásosan; 1772-ben pedig furamód bizonyos fényűzőnek számító pástétomok kerültek tilalom alá, valamint a pághbáts, egy bélesfajta, illetve a sütőkemencében sült sütemények. A belső törvénykezések későbbi szövegeiből azonban kikövetkeztethető, hogy a megszorítások valahányszor eredménytelenek maradtak. 1776-ban bekövetkezett a jogi integráció, az örmények emancipációja: ettől kezdve rendelkezhettek a közhivatalviselés jogával, ugyanazokkal a jogokkal és kötelességekkel, mint a magyarok. A kereskedő elemek szétrajzása miatt addig is gyors asszimilációs tempó ekkor végső fordulatot vett, a rendelkezés beindította a foglalkozásváltási folyamatokat: az örmény tradíciók fokozatosan lemorzsolódtak. A 19. század közepétől az örmények már magyarokká akarnak lenni, a hagyományőrzés egyre inkább háttérbe szorult az értékpreferenciák sorában: birtokokat és nemességet vásárolnak maguknak, az addig bérelt alföldi legelőket felvásárolják, magyar családneveket vesznek fel; az 1848-as forradalomban is nagy számban jelen vannak a magyarok oldalán harcolva – hűségüket az osztrákok az örmény iskolák bezárásával torolják meg, ami beindítja a teljes nyelvvesztést, befejezetté teszi az asszimilációt.

Szenkovits Ida, 1920-as évek eleje

Dédnagyanyám születésének idején az örmény családokban már nem beszélnek örményül (ám mókás ükapám még nájdicsánnak hívja a fél négyesfogatát, a rendhagyó módon egymás elé kötött két lovat); a gyerekek már nem tanulják a nyelvet sem az iskolában, sem családban – és az erdélyi örmények életében az elmagyarosodással párhuzamosan fokozatosan bekövetkezik a konyha elmagyarosodása is. Míg Szongott Kristóf, az első nagy armenista, a Szamosújváron szerkesztett és kiadott Armenia magyar-örmény havi szemle főszerkesztője ekkoriban állítja össze az erdélyi örmény étkek kánonját, főként az előzőleg, 1889-től 1895-ig a lapja hasábjain felhívásra összegyűjtött és közreadott örmény receptekre, háziasszonyi tanácsokra támaszkodva, sokéves kutatás után mintegy negyven ételt felsorakoztatva 1903-as művében, A magyarországi örmények ethnographiájában, annak is Az örmény nemzeti étkek fejezetében – mindez a hagyománymentés és bizonyos feledésbe merült ételek újranépszerűsítésének szándékával történik, az örmény identitás megőrzését célozva, amelyet a lap armenizmusnak nevezett ideológiai mozgalma célkitűzésként megfogalmazott. Habár az örmény származású zsurnaliszta, a nevet változtatott Törös Tivadar (könyvéről itt olvashatni) ugyancsak ekkortájt, a 19. század utolsó éveiben gúnyolja ki a „Szamosújváron élő és pachlavázó örmények” dőzsölő életvitelét, szokásait, kiknél szerinte „a kerítés is dáláuziból van”, és akiknél „az egész élet egy nagy evís” – mire dédanyám felnőtt korú lesz, ez az ételsor az erdélyi örmények konyhájában jó esetben három bejáratott fogásra redukálódik. A lemorzsolódást későbbi terepmunkáim tanulságai is igazolják: 1995 és 1999 között Gyergyószentmiklós öreg örményeivel készítettem antropológiai interjúkat előbb egyetemi szakdolgozatomhoz, majd doktori dolgozatomhoz – a gasztronómiai hagyományok felidézése leggyakrabban az ángádzsáburleves, illetve hurutos leves felemlegetésében merült ki; csupán két, nyolcvanas évei közepén járó adatközlőm emlékezett saját gyerekkorából új adalékra ezekhez képest – mindazonáltal első helyen náluk is az ángádzsáburleves, azt követően pedig a hurutos leves állt. A beszélgetésünk idején 86 éves Áskó néni, Hegyessy Alíz nagy örömmel emlékezik meg a hádájékról (avagy örmény bábakalácsról, az egykor chádájégh névváltozatban előforduló impozáns, kemencében sült süteményről) – melyet a gyergyói székelyek társadalma feltehetőleg alakja, illetve sárgás színe miatt örmény puliszkának hívott. Elbeszélése szerint gyerekkorának idején nagyanyja óriási örmény puliszkákat sütött a gyergyói örmény kaszinó által szervezett pompás bálok alkalmával: Áskó néni kalácsszerű tüneménynek hívja a süteményt, és felidézi, hogy nagyanyja száz tojást meg még külön száz tojássárgáját tett a hádájék tésztájába, s hogy a masszát három órán keresztül kellett verni a nagy kerek teknőfélében, amit kifejezetten erre a célra szentesítettek, három meglett férfi verte felváltva, mert nőnek nem lehetett azzal elbirkózni, olyan kemény fizikai munka volt. Másik gyergyói örmény adatközlőm pedig, a néhai Buslig János bácsi, akit többször is felkerestem azokban az években beszélgetés céljából, és aki utolsó interjúnk alkalmával 85 éves volt, édesanyja főztjéről mesél áradozva – elbeszéli, hogy édesanyja paplanvarrónő volt, a nagy méretekhez szokva, így az ángádzsáburleveshez, hurutos leveshez alkalmanként három-négy négyzetméter laskát (ahogy Erdélyben a tésztát hívjuk) is készített, mivel ezek a fogások édesapja kedvencei voltak. Ő gyerekkorából visszaemlékszik még egy másik örmény specialitásra is, az általa húsos piroulinak nevezett, zsírban kisütött (mert, mint többször is hangoztatja, akkoriban az olajat még nem ismerték!), fűszerekkel összepárolt darált sertéshússal töltött tésztatáskára is (amit más források pirohiként neveznek meg az erdélyi örmény konyhában, és ami eredetileg a dzáldzu/dázáldzu khénis lehetett) – ezt a receptet János bácsi a különböző években megesett találkozások alkalmával hol így, hol úgy meséli el: hol van rizs a töltelékben, hol nem szabad tenni bele.

Dédnagyanyám receptfüzete az örmény idő emlékkönyve is egyben – szaggatott memoár, amely felfedi a hiátusokat: immár nem annyira a saját örmény időről, sokkal inkább az elődökéről tudósít. Jóval dédapám halála után új tintaceruzás bejegyzés kerül az egyik süteményeket leíró oldal tetejére, szerényen beszorítva: „Lukácsy Pista tanító volt az életem.” Vér a vérhez – ám dédanyám mégis magyar emberrel kötötte össze életét: a jelen hiányzó örmény idejéről tanúskodik valamiképpen ez a bejegyzés is. A három legnépszerűbb és általánosan fennmaradt, dédnagymama által is leírt étel mindegyike ráérős idejű – miként az erdélyi örmény konyha szinte minden revitalizált receptje is: mintha az Erdélybe egykor betelepedett örmények utódai saját történetük kieső idejét ajándékoznák vissza önmaguknak az időigényes etnikus étkek elkészítésével, bonyolult konyhai rítusok keretében, az örmény időt, ami az asszimiláció során elszivárgott: saját örménységük megemlékezése minden ilyen étel.

Az esszé a Kövi Pál Erdélyi lakoma újratöltve című kötetben megjelent szöveg képekkel kibővített változata (Helikon Kiadó, 2019. Megújult második kiadás: 2023.). A képek a szerző archívumából származnak, a fejlécben szereplő képen Szenkovits Ida és testvére látható, kb 1906.