PRAE.HU: 2007-ben alapítottál egy társulatot Erdélyi Vándorszínház néven, mellyel ‘13-ig öt darabot készítettetek. Hogyan történt mindez, és mi volt vele a célotok?

Akkoriban még éppen nem jártam az SZFE-re (Színház- és Filmművészeti Egyetem – a szerk.), viszont eljártam a Filmtett táborokba, ahol összebarátkoztam több erdélyi színésszel is. Egyik este az az ötletünk támadt, hogy csinálhatnánk – a vajdasági Tanyaszínház mintájára – egy ingyenesen látogatható színházat Erdélyben, amely faluról-falura jár, és azokra a helyekre is elviszi a színdarabokat, ahol az embereknek másképp nincs lehetősége ilyen élményekre. Sikerült szereznünk minimális támogatást, a falvak pedig adtak nekünk szállást és élelmet.

PRAE.HU: Az előadások erősen építettek a commedia dell’arte és a misztériumjátékok hagyományaira. Miért éppen ezen színjátéki formákat választottátok?

Mivel ez esetben nem az emberek mentek a színházba, hanem épp fordítva, a színház vándorolt hozzájuk, igyekeztünk olyan formanyelvet találni, amely illeszkedik a helyi miliőbe. Cél volt az is, hogy ne a jelenleg működő falusi sztereotípiákat erősítsük, hanem sokkal régebb óta jelenlévő mintázatokat jelenítsünk meg. A kézenfekvőnek tűnő népszínműveket unalmasnak találtam, és úgy éreztem, hogy a commedia dell’arte a legalkalmasabb forma erre a célra, mivel olyan archetípusokat vonultat fel, amelyekhez mindenki képes kapcsolódni. A figurák egy-egy nagyon egyszerű dolgot képviselnek, és – ami még fontosabb – a testükkel teszik ezt. Tehát az érzékiséget és az összetettséget nem a karakterek pszichológiai, realista ábrázolása vagy intellektuális felépítése, sokkal inkább a testük, testtartásuk és a mozgásuk hordozza. Az volt a szándékunk, hogy a commedia dell’arte archetípusaihoz illő mozgáskultúrát találjunk ki.

A misztériumjáték Kele Fodor Ákos ötlete volt, aki időközben a társulat állandó írójává vált. Ennek a formának a jellemzőit főleg az utolsó előadásunkban, a Bükkfaszéki Márikában használtuk.

Fotó: Vörös Szilárd

PRAE.HU: Az imént említetted, hogy az improvizáció fontos részét képezte a daraboknak. A Vándorszínház ráadásul színpad és eszközök nélkül, sokszor a nézők bevonásával működött. Mindez sokkal kötetlenebb, szabadabb munkafolyamatot feltételez, mint a filmkészítés. Nagy váltásnak élted meg a színház és a filmezés közötti különbséget?

A filmben a számomra fontos dolgokról, a mozgásról vagy éppen az improvizációról nem kell teljesen lemondanom, noha sokkal több a technikai ügy, amellyel foglalkozni kell. A Virágvölgynél igyekeztem azt az elvet követni, amiről Peter Brook is írt valahol. Vagyis, hogy a forgatás előtt mindent részletesen kitalálok és felépítek, de, ha később a forgatás közben az adott szituáció úgy kívánja, az egészet felborítom és az alapjaitól gondolom újra. Olyan is van, amikor egy jelenetről előre tudom, hogy a forgatáson teljesen máshogy fog kinézni.

PRAE.HU: Ezeket a részeket szándékosan alulírod a forgatókönyvben?

Igen, általában két mondatot szánok egy ilyen résznek, később a forgatáson majd úgy is kibővül, színt és mélységet kap. Ott van például a Virágvölgyben az a jelenet, amikor Laci felviszi Biankát a munkásszállóra, és bemutatja neki a szobatársát. Tudtam, hogy hiába írnám meg részletesen, a forgatáson teljesen máshogy fog alakulni a szituáció. De fontos kiemelnem, hogy Nagy V. Gergővel közösen írtuk a könyvet, aki partner és segítőtárs volt ebben a munkamódszerben, sőt többször a forgatás közben írt új jeleneteket, látván, hogy mit forgattunk addig. Olyan is előfordult, hogy egy helyzetre több változatot írt, hogy próbáljuk ki, melyik fog működni.

Fotó: Hegyesi Soraya

PRAE.HU: Hogy értétek el mégis, hogy az a szituáció teljesen őszintének és életszerűnek hatott?

Ez 70%-ban a castingon múlt. Nagyjából másfél évig tartott a casting, ezalatt az íráson kívül lényegében mást sem csináltam, csak azzal foglalkoztam, hogy a legapróbb szerepre is megtaláljam a legmegfelelőbb embert. Fontos, hogy akit egy bizonyos szerepre kiválasztok, annak legyen tapasztalata, személyes viszonya a problémához, amit majd a karaktere átél, és ezt a személyességet merje is megmutatni. Nem tudtam, hogy Laci szobatársa, Gyuri mit fog pontosan mondani, csupán sejtettem a vele való számtalan beszélgetés alapján, hogy nagyjából hogyan adja majd elő magát, miképp nyílik meg a többiek felé. A jelenet előtt kiküldtem a stábot a szobából, és egy órán keresztül csak dumáltunk Gyurival. Ez az alapos előkészület rettentően fontos, mivel ezeket a jeleneteket sokszor csak egyszer lehet felvenni.

PRAE.HU: A kempingben a bulijelenet is hasonló közvetlenségről árulkodik.

Az mázli volt. Az a kemping eleve egy véletlenül ottmaradt, egészen különleges hely, ahová a környékből járnak nyaralni. A kempingezők egyik este véletlenül meghallották, hogy zene szűrődik ki a büféből, és kíváncsiságból – kissé már ittasan mind – odajöttek. Beinvitáltam őket, Biankát megkértem, hogy generáljon partyhangulatot, elindítottuk a zenét, és tizenkétszer lejátszottuk egymás után az Ocho Macho-számot (Jó nekem). Egy idő után megtanulták, mi pedig az egészet megörökítettük.

PRAE.HU: Mielőtt megtaláltátok volna a főszereplőket, Biankát és Lacit, mennyit tudtál a karakterekről? Náluk is sok volt a kérdőjel, vagy teljesen tisztában voltál a figurákkal?

Lacival karakterével inkább tisztában voltam, a női szereplővel sokkal többet küzdöttünk. Az a karakter, akit anno megírtunk, merőben más figura volt, mint akit a vásznon láthatsz. Amikor azonban megtaláltuk Berényi Biankát, az ő személye egyszerűen ledobta magáról azt a sztorit.

PRAE.HU: Bianka karakterénél sokan kifogásolták, hogy nem volt eléggé kifejtve a motiváció, homályosabb volt a háttérsztori, és a karakterfejlődés sem volt annyira látványos, mint Laci esetében. Ez miért alakult így?

Igen, talán egy dimenzióval kevésbé árnyaltan, kevésbé körültekintően alkottuk meg az új figurát, mint kellett volna. A kritika tehát valamennyire jogos, de nem annyira drasztikus a probléma, mint azt páran gondolják. Bianka karaktere ugyanis egy erős tradícióba ágyazódik. Egy semmiből jött és semmibe tartó figura, egyfajta femme fatale, és tartom, hogy emiatt egy rejtélyes karakternek kell lennie. A cél az volt, hogy a történet során szép lassan Laci váljon a film főhősévé. Talán ezt nem sikerült tökéletesen hangsúlyozni.

Jelenetkép a filmből (ELF Pictures)

PRAE.HU: A Szarajevói Filmfesztiválon nemrégiben díjazott dokumentumfilmed, a Kilenc hónap háború egy fiatal srác történetét mondja el, aki a kelet-ukrajnai háború idején katonának áll, majd otthon hagyja anyját és a kedvesét. Nagyon bátor sztoriválasztás, hiszen benne van a pakliban a tragédia lehetősége: a srác életét veszti a fronton, vagy az anyja idegösszeroppanást kap. Ráadásul, ha a Virágvölgyben bizonyos részeket csak egyszer lehetett felvenni, akkor ez a Kilenc hónap háború esetében hatványozottan igaz. Hogy készültetek fel erre a kihívásra?

A felkészülés sok-sok munkával és odafigyeléssel járt. Nagy Zágonnal, a film operatőrével rengeteget beszéltünk a film szereplőiről, érzelmi helyzetükről, hogy éppen most hol tartanak, és vajon mi fog történni legközelebb. Alapvetően az emberismereten áll vagy bukik az egész. Mi jóformán velük éltünk az életüknek ebben a meghatározó szakaszában, és ez idő alatt próbáltuk megismerni őket.

PRAE.HU: Naponta mennyi időt töltöttetek a családdal?

Csak akkor voltunk ott, amikor Jani (a film főszereplője – a szerk.) is hazautazott. A film többi részét, a fronton játszódó eseményeket ő vette fel a saját mobiljával. De amikor otthon volt, akkor tényleg ott ültünk a nyakukon a házukban reggeltől estig.

Ilyenkor az elején még velünk foglalkoznak, mert mi vagyunk a vendégek. Egy idő után viszont megunnak. Szép lassan elkezdenek egymással foglalkozni, élni a saját életüket. Így lehetett felvenni a legintimebb jeleneteket is. Például azt, amikor Jani és a jegyese az ágyban birkóznak. Amikor egy ilyen megörökítésre alkalmas pillanat jött, akkor szótlanul, pusztán szolid kézjelekkel jeleztem Zágonnak, hogy vegye fel. Mivel legtöbbször csak ketten voltunk ott, nem keltettünk nagy feltűnést. Néha csatlakozott a film vezető producere is, Horváth Szabó Ágnes.

PRAE.HU: Egy veszekedést követően azonban Jani kiviharzik a szobából, és rátok förmed, hogy tegyétek el a kamerát. Sokszor lett elegük, vagy mondták, hogy elég?

Nem, csak ez az egy alkalom volt. Ha valamikor nem volt kedvük az egész mizériához, akkor még forgatás előtt szóltak, hogy most ne filmezzünk. Ha viszont megengedték, hogy forgassunk, akkor már nem fanyalogtak miatta később. Egy idő után persze – szerencsére elég későn – ebből elegük is lett. A barátaikká váltunk, és nem vendégek voltunk már, ráadásul lekerült róluk az a stressz, hogy Jani a fronton van.

Fotó: Vörös Szilárd

PRAE.HU: Az alkotásaidban rendre felbukkannak visszatérő elemek, témák. Lelki-szellemi-testi sérültség, a családalapítás nehézségei, illetve az unalom elől való kényszeres menekülés. Ez utóbbi mindkét filmben, a Virágyvölgyben és a Kilenc hónap háborúban is markánsan megfogalmazott motivációvá válik. Ehhez a témához van személyes kötődésed, vagy tudat alatt építed a munkáidba?

Ez nem annyira tudatos döntés kérdése, talán generációs ügy. Valamennyire a mindenkori kora huszonévesek érzelmi állapotát tükrözi, egy újra és újra előkerülő kollektív élményként jellemezném. Bianka, illetve a Kilenc hónap háború főszereplője, Jani is az unalommal való szembesülés miatt menekül, s hoz meg egy-egy megkérdőjelezhető döntést. Ez egy visszatérő téma a Kis Valentinótól kezdve, a Bonnie és Clyde-on át, a francia új hullám – például a Kifulladásig – számos filmjéig. Szeretem ezt a tradíciót.

PRAE.HU: Munkásságodon végighúzódik egy fikciós-játékfilmes, illetve egy dokumentarista hajlamú vonulat. Egy olyan művészeti megközelítés, amely inkább konstruál, meg egy olyan, ami inkább megörökít. Melyikhez érzed magad közelebb, melyikben alkotnál szívesebben?

Mindkettő egyformán érdekel, vagyis, ahogy te is mondod, ennek a kettőnek az összegerjedése érdekel igazán. Szóval elsősorban az foglalkoztat, hogy a saját belső világom és a hétköznapi fizikai valóság közötti kapcsolat megteremtésével hogyan lehet újfajta esztétikai minőségeket létrehozni. Erre mostanában jöttem rá, és ebbe az irányba szeretnék haladni, akár dokumentumfilmet, akár fikciós filmet készítek.

Az interjúlehetőségért köszönet a produkciónak, az ELF Pictures forgalmazónak és Parádi Orsolyának.

Interjúfotók: Vörös Szilárd

Jelenetképek: ELF Pictures

Still: Hegyesi Soraya

A Virágvölgyről írt kritikánk: Lopott idill