bezár
 

színház

2018. 10. 02.
Emlékezni egy másik múltra
Secondhand – szovjetűdők az Örkény Színházban
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A történelem sokszólamú, bár többnyire kiemelkedik egy, a vezérszólam, amit tankönyvekbe írnak, hivatalos helyeken és ünnepeken felidéznek, és mindig az éppen uralkodó politikát szolgálja. Szvetlana Alekszijevics, fehérorosz író művei viszont épp az ilyen vezérszólamok ellen dolgoznak: a közelmúlt történelmi traumáit megélő emberekkel készített beszélgetéseiből összeszőtt kötetei átélhető sorsokat mutatnak be, emberekét, akik látták a Szovjetunió összeomlását, az afganisztáni háború és a csernobili katasztrófa tragédiáit. Az Örkény Színház előadása arra vállalkozik, hogy e sok szólamból bő két órában mutasson meg egy reprezentatív összeállítást.

A történelem nem zenemű, nincs karmestere. A próza, a színház és egy szimfónia között viszont sok hasonlóság van: a szólamok sokféleségét tudatos művészi vezetéssel kell irányítani, hogy ne oltsák ki egymást, hanem együtt tudjanak hatni a befogadóra. Az előadás színlapja és műsorfüzete is hangsúlyozza, hogy a vaskos kötetekből és sok tucatnyi élettörténetből kollázs-technikával, mozaikos szerkezettel lehetett csak színpadi művet alkotni, és ennek szellemében alakult a nyolc rendező, Bagossy László, Kovács D. Dániel és harmadéves rendezőosztályuk hat hallgatójának több hónapos közös műhelymunkája a színészekkel.

Szkéné színház

Valóban sok kis etűdöt, rövid jelenetet látunk egymás után, melyben az Örkény Színház szinte teljes társulata – kiegészülve néhány egyetemi hallgatóval és vendégművésszel – rengeteg szerepet és emberi sorsot játszik el, lelkileg és fizikailag is átöltözve a színpadon. Így jelenítik meg a különböző szólamokat: hol együtt, sokszínű és sokhangú tömegként, rendetlenül vagy tablókba rendeződve, máskor pár szereplős jelenetekben, és – leghatásosabban – egy-egy remek színész monológjaként. A keret, mely mindezt összefogja, azonban kevéssé szerencsés, klisészerűségében leegyszerűsíti, és épp ezért ellene dolgozik az etűdökben megélt színházi élmények hatásának. Alekszijevics saját szavai vezetik be és zárják le az előadást, magyarul, de erős orosz akcentussal, miközben a színpadi tömeget látjuk ütemesen tapsolni, közben „urá-urá”-t harsogni. Ennél viszont bonyolultabb a „szovik” és oroszok története, mint ahogy azt maguk a jelenetek szépen jelzik.

A színpadi látvány (Bagossy Levente díszlete) azonban kitűnő vizuális keretként szolgál a különböző műfajú etűdök sorának. Egyszerre lepukkant a tér a dísztelen, fekete, kissé koszlott falakkal és vidáman sokszínű, a szanaszét heverő színes, de olcsó ruhák tarkaságában. A színpad szinte teljes egészét betöltik ezek a „secondhand” ruhák, szép metaforával utalva nemcsak Alekszijevics Elhordott múltjaink című kötetének eredeti orosz címére (Vremja ’Secondhand’/ Secondhand-idő), hanem arra látványos változásra is, amely a Szovjetunió összeomlását és a vadkapitalizmus megjelenését kísérte, amikor is a zömében barna-szürke-fekete ruhákat felváltotta a külföldről már szabadon beáramló színesség. Ez azonban csak nagyon keveseknek jelentett igazi szépséget, és még kevesebbnek luxust: a többség a turkálók olcsó és használt színeiben tapasztalhatta meg a szabadságot.

Secondhand

Színházi értelemben felszabadító a díszlet: az este során rengeteg ötletes játékra ad lehetőséget. Nemcsak a színészi átöltözéseknek szolgáltat kitűnő alkalmat e hatalmas és tarka ruhahalom, hanem a karakterjellemzésre is. Amikor az orosz gondolkodásban mélyen gyökerező önfeláldozó katona-attitűdöt jeleníti meg egyszerre ironikusan és halálos-komolyan az Epres Attila által játszott apa és két fia, az egyikük (Koller Krisztián) e ruhahalomból bányász ki egy tütüt, és így jelenti be, hogy őt nem a haláltánc, hanem más táncok vonzzák. Még ha kicsit Billy Elliot-szerű is a jelenet, működik, hiszen A hattyúk tava-hagyomány hatásosan ellenpontozza a másik fiúba (Novkov Máté) sikeresen belevert szovjet hőskultuszt: „Én hős akarok lenni, szénné égni egy harckocsiban!” Míg apjukkal repülőt játszanak, és vizsgáznak a világháborús szovjet hős történetéből, az Egy igaz ember című Polevoj-regényből (amit a magyar gyerekek is gyakran jutalomkönyvként kaptak a szocializmusban), egyszerre elgondolkodtató és szórakoztató a jelenet. Abszurditásában hiteles és sokatmondóan ironikus-tragikus a fiait szerető katona apa nevelési alapvetése: „Apátok arról álmodozik, hogy jelentkeztek a háborúba”.

A színes-olcsó ruhák alkotta tér többször válik jelentésteli színházi eszközzé: a csernobili sugárfertőzött vadakat jeleníti meg a hokedlin üldögélő és mesélő vadászok körül, vagy halottakkal teli mezővé válik, ahol védőruhás emberek járnak a füstben elemlámpákkal, máskor szégyendombbá alakul, aminek a tetején hiába próbál fennmaradni a nemzetisége miatt üldözött örmény lány (Zsigmond Emőke), akit ruhákkal dobálnak kövek helyett. Egy kései jelenetben pedig gólemmé alakulnak a színes divatrongyok – szuggesztivitásában hatásos a kép, viszont sajnos erejét veszti akkor, amikor a gólem „életre kel”, és fenéken billenti a kitüntetésekkel teleaggatott ezredest (Znamenák István), aki épp az ezt megelőző két jelenetben nyújtott igazi katartikus alakítást. Kár a leegyszerűsítésért.

Talán a két egymást követő, Znamenák István „karmesteri” vezetésével előadott jelenet tükrözi legszebben és legárnyaltabb jelentésrétegekkel felruházva az Alekszijevics-kötetek és a történelmi traumák szellemiségét. Az ezredes és a katonafiúk (Jéger Zsombor, Patkós Márton, Kovács Máté, Dóra Béla, Novkov Máté) egy-egy vécécsészével a kezükben jelenítik meg a harctéri és hazai tragédiákat: egyszer csapatszállító kocsit formálva magukból és a csészékből, mesélnek arról, mit éltek át és tettek Afganisztánban, majd sírkövekké válnak a fehér porcelánok. A fiúk egymás után leülnek, némán átölelik a hűvös csészéket, és az ülőkék fehér keretében – mint az orosz temetők fényképeiben – látjuk fiatal arcukat, míg az ezredes érzelemmentes hangon sorolja nevüket és fokozatukat. A Nagy Honvédő Háború és minden későbbi háború halottai idéződnek meg. Majd az ezredes kirúzsozza száját, leveti zubbonyát, és Kosztyájáért síró „mamácska” lesz, akit cinkkoporsóban hoztak haza Afganisztánból. Sírnivalóan komikus, és percről percre inkább már csak sírnivaló, ahogy a fiát elveszítő anya mesél, a halott fiúk arca a fehér keretekben lassan felé fordul, míg ő bizonygatja: „Várom haza. És nem vagyok őrült”. Gyönyörűen megkoreografált, katartikus pillanatot láthatunk.

Secondhand

A sokféle etűd között van sok vicces tabló, mikrofonba kiabált egymondatos létösszegzés, bulvárosított retro-szovjet életérzés, sorban állás és csasztuska, zsidózás és örmény-azeri ellentét – mégis azok az etűdök a legemlékezetesebbek, melyek nemcsak virtuóz ujjgyakorlatok (ez az „etűd” eredeti jelentése), hanem túlmutatnak a kliséken, vagyis okosan játszanak velük, mint például a gyermekkorának helyszínét kereső fiú történetében. Itt eredeti módon fonódik össze a boszorkány által fogva tartott gyermek toposza az orosz mesék világával és a lágerekben raboskodó nők gyermekeire felügyelő nevelők gonoszságaival. Kamaszosan pimasz és kreatív a két ember-ló (Patkós Márton és Jéger Zsombor) által repített trojkán „száguldó” főhős története. Fokozatosan vált a játékosság tragikumba: először csak az egyik lovat lövik le, majd lassan kiderül, hogy a boszorkány, Baba Jaga (Csákányi Eszter) igazából szívtelen gondozónő volt. A barakkok és a raboskodó nőktől elszakított gyerekek története átélhetően valóságossá válik e mesei köntösben is. A színházi ötlet zseniális és hatásos, csak az orosz kultúrát kicsit jobban ismerők számára furcsa, hogy Baba Jaga mellett nem Ivanuskának, hanem Jancsinak hívják a fiút, és az ősi orosz fogat, a trojka csak két lóból áll, nem háromból, mint neve is mutatja. 

Nagyon nehéz egy monológokra épülő könyvfolyamokból színházat csinálni: nem véletlen, hogy az előadás egyértelműen erőteljes, hatásos és gyakran katartikus pillanatai azok, amikor egy-egy kitűnő színész egyedül áll a színpadon a közönséggel szemben, és nekünk mesél közvetlenül. A Polgár Csaba által alakított csernobili operatőr, Csákányi Eszter újdonsült, sikeres, de magányos menedzserasszonya, Pogány Judit Sztálin-lányka nosztalgiája nagyszerűen működik: teret és lehetőséget ad a színészi jelenlétnek, a vallomásos forma erejének, átélhetővé és megélhetővé teszi a különböző nézőpontokat és emlékeket, a kicsiben a nagy tragédiát.

Kisebb döccenői, egyenetlenségei ellenére fontos és érdekes előadás a Secondhand, emlékeztet egy másik nép közelmúltjára és traumáira, miközben jól működő részeiben megérezteti velünk nemcsak a közös történelmi, hanem az általános emberi tapasztalatot is. Talán legszebb példa erre Csuja Imre jelenete, aki csernobili túlélőként egy ajtóval a kezében mesél nekünk arról, hogyan veszítette el kislányát rákban az atomkatasztrófa után. Egyszerű kérdései szívszorongatóak: „El tudnak képzelni egy négyéves kopasz kislányt?” Ő mondja ki az előadás és az Alekszijevics-kötetek legfontosabb mondatát is: „Legalább maguk jegyezzék meg!” Megjegyezzük. A sok különböző műfajú jelenetből valószínűleg minden néző mást visz haza a színházi este után, de senki nem távozhat anélkül, hogy valamilyen nyomot ne hagyott volna benne az előadás. Emlékezni muszáj: mások múltja a miénk is.

 

Secondhand – szovjetűdök

Szvetlana Alekszijevics írásainak alapján

(Elhordott múltjaink, Csernobili ima, Fiúk cinkkoporsóban, Nők a tűzvonalban)
Fordították:
Iván Ildikó, Pálfalvi Lajos, Enyedy György, M. Nagy Miklós, Földeák Iván

 

Szereplők:
Bíró Kriszta, Csákányi Eszter, Csuja Imre, Dóra Béla, Epres Attila, Ficza István, Jéger Zsombor, Kókai Tünde, Koller Krisztián e.h., Kovács Máté e.h., Máthé Zsolt, Murányi Márta mv., Novkov Máté, Patkós Márton, Polgár Csaba, Pogány Judit, Szathmáry Judit mv., Takács Nóra Diána, Vajda Milán, Znamenák István, Zsigmond Emőke

Díszlet: Bagossy Levente
Jelmez: Ignjatovic Kristina
Dramaturg: Gábor Sára
Zene: Kákonyi Árpád 
Súgó: Kanizsay Zita 
Ügyelő: Mózer Zsolt
A rendező munkatársa: Érdi Ariadne

Rendezők:
Bagossy László és Kovács D. Dániel,
valamint Antal Bálint, Benkő Claudia, Dyssou Bona, 
Sándor Dániel Máté,Vilmos Noémi, Walters Lili,
a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves színházrendező osztályának hallgatói

 

Bemutató: 2018. szeptember 28.

Örkény István Színház 

 

Fotó: Horváth Judit

nyomtat

További írások a rovatból

színház

Összhangban a viharral Összhangban a viharral
Shakespeare: A vihar - Szikszai Rémusz rendezése a Budapest Bábszínházban
színház

Mi történik, miután a történet véget ér? Mi történik, miután a történet véget ér?
Vészits Andrea: Wonder-Full, avagy Nóra Csodaországban
Kortársunk Csehov Zsámbékon

Más művészeti ágakról

Szűcs Attila Inside the Black Box című kiállításáról
gyerek

Az elvarázsolódás igénye Az elvarázsolódás igénye
Meseterápia – Hogyan forduljunk a gyermekekhez?
Technika és test a 20. század költészetének első harmadában
art&design

Ragyogjatok, ha tudtok! Ragyogjatok, ha tudtok!
Benczúr Emese – Let it be


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés