bezár
 

irodalom

2018. 10. 10.
Tánc a mandulafában
JAK műfordító-tábor 2018., második nap
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
A műfordító tábor második napján Márton László műfordítói énje kerül előtérbe, tanulságokat és stratégiákat oszt meg a hallgatókkal. Az esti beszélgetés résztvevői Tolnai Ottó és Orcsik Roland, és megtudjuk többek között, hogy a magyar nyelv hajlamos habverővel fordítani.

Krasznahorkai szövege, amellyel a fordítók az első napon dolgozni kezdtek, nem adta magát könnyen. Noha a szöveg maga nem különösebben problémás, leszámítva az oldalhosszú mondat mivoltát, mégis átnyúlt a mai napra is. Mert amíg van kérdés, amíg vannak reflexiók, nem engedjük el a szöveget – ettől is az a műfordító tábor, ami. Ahogy az ember belemélyed egy szövegbe, kialakul vele egyfajta viszony. Ahogy történt az ebben az esetben is, a fordítók hosszasan és részletesen el tudták mondani, hogy mit szeretnek (vagy épp nem szeretnek) a fordítandó szövegben.

Tudjuk jól, hogy a fordítás a legszorosabb olvasás, a legmélyebb értelmezői munka. Délután Márton László is ezzel kezdi a műfordításról szóló előadását: a műfordítás szerintem az olvasás egyik határesete, mondja. Olyan szoros olvasási aktus, amely egy másik nyelvben bizonyítékot nyer. Le kell rombolni egy nyelvi struktúrát, és egy másikon újjáépíteni. Laci saját fordítói életművét is bemutatja, lassan meglesz az öt elefántja, mondja Svetlana Geiert, Dosztojevszkij német fordítóját idézve. Az ő öt elefántja természetesen német; Sebastian Brant Bolondok hajója, Gottfried von Strassburg Tristanja, a Faust I. és II., Walther von der Vogelweide életműve, és a most forduló Nibelung-ének.

Az előadásban a fordítás mint párbeszéd jelenik meg. Egyfelől mint párbeszéd múlt és jelen között. Meg kell magyarázni az olvasónak, hogy mi közünk van nekünk az adott műhöz – mondja Laci. Kleistből is mai magyar szerzőt kell csinálni, legalábbis számára ezáltal lesz tétje a fordításnak. Másfelől kommunikációs folyamat szerző és fordító közt, mondja. A rég halottakat is meg lehet szólítani, sőt, még kérdezni is lehet tőlük. Jóllehet, például Goethét a párbeszéd közben nem lehet tegezni. Észre kell vennünk ugyanakkor, hogy nagyon nagy szerző bár, de mégsem isten. Ember, aki bizony tudott hibázni.

fordítói bögre

Ebben a párbeszédben a fordító megpróbálja rekonstruálni a szerző észjárását. Ehhez elég lehet pusztán a szöveg, rengeteget elárul a szerzőjéről. Még akkor is, ha a nevét sem tudjuk. Így van ez a Nibelung-ének esetében, sőt, Szász Károly népköltészeti műként fordította le, Márton László szerzőt sejt mögötte, és ahogy a sejtelmei többségét, ezt is rengeteg szöveghellyel, szövegből kinyert adattal tudja alátámasztani. Hogy van-e szerző és hogy ki a szerző, bizonyos esetekben a döntéseink kérdése. Attól, hogy egykor Vogelweide nevét írták az Ó jaj, hogy eltűnt minden kezdetű vers elé, ez a mű annyira kilóg az életműből, hogy fel kell merülnie bennünk, hogy másvalaki alkotta meg. De ez, ahogy Laci mondja, a germanisták között „nem téma”. Felfoghatjuk ezt a szakma közös titkaként (ez esetben vegyük úgy, hogy nem kotyogtam el), de vizsgálhatjuk afelől is, hogy mit adna nekünk ez utóbbi szemlélet. Vogelweide életműve szegényebb volna egy nagy verssel, és kapnánk egy ismeretlen szerzőt, akihez ezt az egyetlen szöveget tudjuk kötni. Ez pedig nem éri meg. Döntsünk hát emígy, ha jobb nekünk.

Márton László

Este Tolnai Ottó érkezik hozzánk, akit Orcsik Roland mutat be nekünk. „Ottóval azért is élvezem a nyilvánosság előtti beszélgetést, mert az olyan, mint egy zenemű. A kérdés csak egy jelzés, hogy kezdődik egy új tétel. És Ottó áriákat válaszol.” És valóban, ahogy Tolnai Ottó beszél, egészen zenei. Futamokat hallunk, nagy távolságokat jár be, hogy aztán visszavigyen bennünket a kiindulópontra. A ma esti beszélgetés kiindulópontja az Új Symposion volt, a hatvanas években indult folyóirat, melyben a vasfüggöny túloldalán magyarul szólalhatott meg a világirodalom, és amelynek egyik alapítója Tolnai Ottó volt. „Él velem szemben az a centrális vád, hogy Jugoszláviáról beszéltem, nem pedig a kisebbségről” – mondja. „Hogy a fiatal magyarokat a tenger felé vezettem. Úgy éreztem, hogy be vagyok zárva. Ott a Tisza és a Vasfüggöny. Aztán megláttam, hogy ott a másik irányban a végtelen, ott az Adria. Én ezt választottam. Csodaként éltem meg Jugoszláviát, csodaként élem meg ma is. Nagyobb volt a szabadságunk. És gyönyörű az a sok nyelv, mindegyik más egy kicsit, de mindegyiket értjük. Amikor jin van, akkor ez gyönyörű. Amikor jang, akkor katasztrófa. Az emberek, mint a rágcsálók, szétrágják a nagy formákat, mert azt hiszik, hogy a kis formában van a boldogságuk. De míg a nagy formákat eljátsszák, a kis formát elfelejtik megcsinálni. Azt hiszik, hogy az készen van.”

Tolnai Ottó és Orcsik Roland

„Én nem azt értem kisebbségi szerep alatt, amit általában szokás. Hanem azt, hogy ki kell nyílni, meg kell ölelni a többséget, mert azáltal te is valami több lehetsz. Jobb ez, mint kis háborúkat folytatni a többség ellen. A lényeg a mondatok közt van. Engem nem az ideológia érdekel, hanem ami fennmarad a szövegeidben. Létrejött egy nagyon szabad, nyitott szöveg – ez érdekelt kezdettől fogva. Ott próbáltam feldolgozni azt a tapasztalatot, amit kaptam a térségtől.”

Fordításról is szó esik, a magyar díszítőbb nyelv, mondja Tolnai Ottó, „állandóan multiplikál és illuminál, burjánzik. A szerb mindig egyszerűbb, a magyar nyelv elkezdi felturbózni a szöveget, hajlamos habverővel fordítani. A szerb szürkébb. Olyan jó szerbül írni! Mintha ezüstbe írnál. Mint egy kissé szürke ablaküveg, amely mögött látod a mandulafát. A magyarban nincs ablaküveg, ott a költő a mandulafában táncol.”

este vendégekkel

Orcsik Roland Thomka Beáta monográfiájából idéz, a könyv elején a hatodikos Tolnai Ottó írói programja olvasható, melyet még kamaszként hirdetett meg, és máig igaz rá témák, formák, műfajok tekintetében. Most épp két regény kéziratán dolgozik. Hogyan billen a próza, a vers, az esszé között ez az állvamozgás benne – teszi fel a kérdést Orcsik. „Már majd’ egy éve nem érzem a vers közelségét. Annyira szeretnék verset írni, mert borzasztó nehéz ezt a nagy anyagot mozgatni, beleszakadok, sérvet kapok. Arról álmodom, hogy ha megjön a vers, szólok a kiadónak, hogy mégsem a két regény jön, hanem egy verseskötet. De ahhoz más állapot kell, kell egy impulzus, ami képes arra, hogy a kötetet összefogja. Nemrégiben azt hittem, hogy találtam egyet, de nem működött. Az esszé is eltávolodott tőlem, alkalmi kisesszéket írok, de újabban azt vettem észre, hogy akármiről kezdek írni, regényfejezetet írok, annyira megfogott ez az epikus valami. Menekülni akarok kifelé a regényből, de kiderül, hogy ott vagyok a közepén, mintha a centrum felé menekülnék. Inkább új verseket szeretnék írni, de… majd biztos megjön az is. Jelezni fogom a fordítótábornak, hogy beindultak a versek.”

nyomtat

További írások a rovatból

Karinthy Frigyes-konferencia az ELTE-n, 1. nap
irodalom

A világ egy elmenekülhetetlen otthon A világ egy elmenekülhetetlen otthon
JAK műfordító-tábor 2018, ötödik nap
irodalom

A gyermekkor pszichológus szemmel A gyermekkor pszichológus szemmel
Polcz Alaine: Gyermekkorom – könyvbemutató. 2018. október 1., Katona József Színház
30. JAK-tábor, 4. nap

Más művészeti ágakról

Az Ügy a Trafóban a Soharózával
art&design

A portéka portréja A portéka portréja
Vachter János: Market – Reloaded
Lars Kraume: A néma forradalom
art&design

Ragyogjatok, ha tudtok! Ragyogjatok, ha tudtok!
Benczúr Emese – Let it be


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés