bezár
 

irodalom

2018. 10. 13.
A világ egy elmenekülhetetlen otthon
JAK műfordító-tábor 2018, ötödik nap
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Túl vagyunk a tábor felén, a szeminárium vezetését Imreh András veszi át Rácz Pétertől, és a mai napot a színháznak szenteljük. És mint mindig, amikor a színházzal kapcsolatos kérdések kerülnek szóba, az elmúlt napoktól eltérően nem a félmúltat, hanem a jelent vesszük górcső alá. És bizony súlyos kérdések a jelen kérdései. A színházas napunkon Dézsi Fruzsina és Kelemen Kristóf kalauzolt bennünket végig.

A szeminárium vezetését a tábor második felében Imreh András veszi át, aki első feladatként arra kéri a hallgatókat, hogy írjanak néhány metaforát, jelzős szerkezetekkel arról, hogy mi a világ. Olyan pozitív életérzést sugalló megoldások is születtek, mint hogy a világ egy közös hajó, fényes napsugár, állandó kaland; de megjelent a szorongás is, a világ egy átláthatatlan őserdő, félelmetes zsongás, vagy egyenesen tudattalan félelem. Az ironikus hangvétel sem maradt távol, persze, a világ egy kihűlt fürdővíz, egy szelektív hulladékgyűjtő sziget. A világba vetettség és a modernség világképe is beszüremlett, a világ egy elmenekülhetetlen otthon, vagy épp a néző alany tükörképe. Olyan szó, hogy elmenekülhetetlen, persze nincs, de mivel ez egy költői feladat volt, és mindenki érti, miről is van szó, megtartottuk.

Ez a játék Arany János A világ című versét vezette be, melynek angol fordítása fellelhető a Bábelmátrixban, és mivel az angol is többé-kevésbé közös nyelv a fordítóink között, e fordítás elemzésével kezdtük a foglalkozást. A levont tanulságok után mindenki elkezdte fordítani a verset, az elkészült munkákat pedig holnap elemezzük majd ki.

Imreh András fordítószemináriuma

A mai nap a színház jegyében telik. Dézsi Fruzsina beszél a témáról délután, és ő kérdezi este Kelemen Kristóf rendezőt is. Csak néhány irányzatról fogok beszélni, kezdi Fruzsina, és nem a magyar színház főáramáról, mert a kőszínházak még mindig bele vannak süppedve a kisrealizmusba – mondja. Három irányvonalat emel ki, mutat hozzájuk fotókat és előadásrészleteket, felhívja a figyelmet az adott irányzatok lényegi vonásaira. Elsőként legkedvesebb színházi irányzatáról, a fizikai színházról, és az azt egyedül képviselő Forte társulatról beszél, kiemeli, hogy a társulatot alapító Horváth Csaba talán a leginkább szöveghű rendező, és hogy épp ez határolja el élesen a táncszínházaktól a fizikai színházat, hogy itt a tánc, a test, a mozgás, a zene, a képiség és a szöveg egyaránt fontosak; a fizikai, képi vagy hangzó elemek felerősödése nem jár azzal, hogy a szöveg háttérbe szorul.

Dézsi Fruzsina

Megemlíti a helyspecifikus előadásokat, közülük is a Stúdió K Hegymegi Máté által rendezett Peer Gyntjét. Szakrális helyeken történő vonulássá teszi Peer Gynt útját az előadás, mondja Fruzsina, melynek a néző is részese, és amelyben minden helyszínen megvan a kérdés és a kérdésre adott válaszra találás aktusa is, mégis ott marad a semmi – erre az előadás plakátja is erősen reflektál. Az előadás nagy előnye, hogy nem didaktikus, nem rág a szánkba semmit, ránk hagyja, hogy tegyük meg ezt az utat Peer Gynttel együtt, mind fizikailag, mind szellemileg. Ez valószínűleg a legjobb dolog, ami ezzel a drámával történhetett – mondja.

Szót ejt az áldokumentum-színházról is, de erre most nem térek ki, Kelemen Kristóffal az este úgyis ebben merülünk majd el. És negyedikként elmesél egy történetet, egy előadás történetét. Ez az előadás az Andriy Zholdak rendezte Rosmersholm, amelyet a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata mutatott be. Andriy Zholdak Antonin Artaud-ra mint előképre hivatkozva erőszakszínházat csinál, és rendezői módszerei komoly etikai dilemmákat vetnek fel. A szóban forgó előadás kapcsán az az eset híresült el, amikor Zholdak az előadás szünetében bántalmazni készült volna az egyik színésznőt, mert szerinte nem volt elég jó aznap este. Ez ugyan már önmagában illeszkedik a #metoo-kampány tematikájába, és anélkül, hogy bagatellizálnám ezt az egyedi esetet, azt kell mondanom, hogy ennél többről érdemes beszélnünk. Zholdak a próbafolyamat során arra törekszik, hogy lebontsa a színész személyiségét, kihozza belőle az állatot, az ösztönlényt, és a primer reakciók szintjére erőszakkal és félelemkeltés által juttassa el. Ha szükséges, egy székhez kötözi hosszú órákra, vagy éppen bezárja egy ketrecbe egy valódi farkassal.

Dézsi Fruzsina

Bár a téma talán kevéssé műfordítói, mégis lehet itt helye; Fruzsina felvetésére ugyanis élénk beszélgetés kezdődik, egyszerre etikai és esztétikai szempontok mentén, melyek segítségével tulajdonképpen körüljárjuk a színházat, annak lényegét és határait egyszerre keresve.

Kelemen Kristóffal este a post-fact dokumntumszínházról beszélünk, ő így nevezi, olyan forma ez, amit a jelenkori post-fact, vagy post-truth beszédmódhoz közelítve hoztak létre, hiszen az vesz körül bennünket, hogy a politikusok tényszerű vagy annak tűnő statisztikákat sorolva a saját érdekeiket támasztják alá, teszik ezt az érzelmekre hatva. Elmeséli a Magyar akác című előadás keletkezéstörténetét, és ennek mentén elmondja, hogyan is néz ki egy ilyen előadás: a kiindulópont mindig valamely tény, amely mellé dokumentumként bemutatott hamis tényeket helyeznek; ezek többnyire videóbejátszások formájában kerülnek a néző elé. Sokszor az alkotók maguk sem tudják már a végére minden részletről biztosan, hogy az a saját fantáziájuk terméke volt-e, vagy a valóságé; általában azonban igaz, hogy a valódi tények abszurdabbak, mint a kitalációk.

Kelemen Kristóf és Dézsi Fruzsina

Kristóf, aki dramaturgként végzett a színművészetin, ezeket a darabokat Pálinkás Bence György képzőművésszel közösen rendezi, ami szokatlan felállás a magyar színházi közegben. Nehezen is fogadja el a szakma, méghozzá mindkettő: a színházi szakmában úgy állnak hozzá, hogy Kelemen Kristóf rendez, Pálinkás pedig a díszletért felel, a képzőművészek pedig jobbára úgy látják, hogy Pálinkásnak volt egy ötlete, amelyet Kelemennel rendeztetett meg. A valóság ezzel szemben az, hogy mindent a legszorosabban együtt csinálnak. A produkcióba behívható színészek megtalálása sem könnyű feladat, hiszen a magyar színészek a lélektani-realista játékmódhoz szoktak, a színészképzésben sincs posztdramatikus színházhoz kapcsolódó feladat a mesterségórákon.

Kelemen Kristóf és Dézsi Fruzsina

Egyáltalán nem – válaszolja Kristóf Fruzsina kérdésére, hogy Magyarországon hívószó-e a néző számára az áldokumentum-színház. Sőt, nagyon száraz asszociációkat hív elő, márpedig az emberek többsége szórakozni akar a színházban. Sokan ezért is bújnak be emögé a szakmában, mondja, erre hivatkozva állítják, hogy nem kell politikával foglalkozni. Márpedig ezek az előadások politikusak. Kérdés, mondja Fruzsina, hogy elérik-e az elgondolkodtatni kívánt közönséget, nem maradnak-e egyfajta véleménybuborékban. De, jobbára megmaradnak ott, mondja Kristóf. „Én egyáltalán nem zárok ki senkit az előadásaimról – az igaz persze, hogy nem küldtem meghívót a minisztériumba. De volt konzervatív nézőnk, aki nem érezte az előadásinkat a saját világnézetére sértőnek. Végül is ezek tények, irónia, gondolatkísérletek. Ráadásul az előadás rendszerekre reflektál, a rendszerben pedig részes a kormány és az ellenzék is. Együtt hozzuk létre a rendszert és együtt is tartjuk fenn. A demokráciában ez a lényeg; de a múlt rendszer nem épp a cselekvő állampolgárról szólt, ezért nem gondoljuk elegen úgy, hogy részesei vagyunk mindennek. Én azt képviselem, hogy a demokráciában igenis foglalkozzunk közügyekkel.”

Kelemen Kristóf és Dézsi Fruzsina

A Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk című előadás kapcsán beszélgetünk a színészképzés rendszeréről és a szakma egyéb problémáiról is, melyek végső soron a délutáni beszélgetés etikai vonalához is kapcsolhatók. Nincs összefogás, nincs szakmai szolidaritás – mondja Kelemen Kristóf. „Egyrészt konkurenciái egymásnak a színházak, másrészt ez egy kicsi, személyes sérelmekkel teli szakma. Szervezetek vannak, de nincsenek meg az alapok, amelyekhez tartjuk magunkat, így az érdekképviseleti cél nemigen működik. Ez mind rengeteg munka, kiépíteni, hogy ne legyen ennyire védtelen a szakma – önképzés is megtanulni, hogy hogyan érvényesítsük az érdekeinket. Optimista vagyok azt illetően, hogy talán ha elegen megfogalmazzuk, hogy ez így nem működik, idővel tarthatatlan lesz a helyzet, és történik valami. Nagy felelősségünk van abban, hogy hallassuk a hangunkat.”

nyomtat

További írások a rovatból

irodalom

Hol vagyunk, hol nem mi vagyunk Hol vagyunk, hol nem mi vagyunk
És boldogan éltek? Mesehősnők utóélete, szerk. Szederkényi Olga, Budapest, Cser Kiadó, 2018
irodalom

Karinthy-novella az, ami nem sikerül Karinthy-novella az, ami nem sikerül
Karinthy Frigyes-konferencia az ELTE-n, 2. nap

Más művészeti ágakról

Gyovai Katalin Hugonnai Vilmáról, Thorról és a bogaras trilógiáról
art&design

Szokó Szótára Szokó Szótára
Szolnoki József Idegiológia című kiállításához
Bryan Singer / Dexter Fletcher: Bohém rapszódia
A múltban gyökerező társadalmi krízisek a Verzió dokumentumfilmjeiben


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés