Nyerges Gábor Ádám harmadik verseskötetét felütése: „most, mikor már elvonult a vihar / most, mikor már mindenki hazaért” (Most, mikor, 5.) pozicionálásból ötös – főként, ha hozzávesszük a kötet címadó versének, egyben utolsó szövegének befejező mondatát: „egyszerre már reggel is van” (Berendezkedés, 80.). Otthonos keretet alkot. Az olvasók látják maguk előtt az előszobába toppanó családtagjukat, kedvesüket, akinek az eső elől loholás izgalma pirosra színezte orcáit. Láthatunk egy félhomályban átvirrasztott éjszakát. De miért is olyan fontos ez? Mert a Berendezkedés – ha címéből nem lenne egyértelmű – az otthonosságot nyújtja az olvasónak; ismerős témákat, emberközeli látásmódot és nyelvezetet, egy várost, ahol ugyan tüzet okád a sárkány, de minek („ja, láttad már a sárkányt, ott van, / mondanák (…) / hozzátéve, hogy azért valami jobb helyre / is rakhatták volna már, basszameg” A következő percben érkezők, 63.), egy nemzetet, amit szerethetetlenségében is hagy szeretni.

Nyerges Gábor Ádám harmadik verseskötete az önmonitorozás (azon belül sokszor önmarcangolásba is átcsapó) rekurzív és ironikus vonalával dolgozik. A költői nyelv fő tétjeként a beszédmód érvényesülésének változatosságát teszi meg; annak minél specifikusabb, egyéni, de ugyanakkor univerzális élményekre szabható alkalmazását - ennek például szép illusztrációját képzi a Leginkább című vers.

A versvilág élményei a létezés kérdései köré csoportosulnak, a mindennapok témapotenciáljából mélyen merít, de nem megy szó nélkül el a kézenfekvő szerelmi tematika mellett sem. Működésbe hozza a mindennapokkal a lírai én elé gördített lehetőségek (és az azoknak a kihasználatlansága) felett kialakult, sztoikus, de azért látványosan szorongó állapotot, egy, a versvilág díszleteibe szorosan belesimuló, onnan a kulisszák mögé ki-kikacsintó megfigyelő-leíró lírai én pózának líranyelvét. A Berendezkedésben található harmincnégy vers nem rendeződik ciklusokba, de logikai íve a versek tematikája mentén építkezik, vegyíti a rímes és az attól elszakadó, általában hosszúverses formát választó szövegeket, melyek oldalakon keresztül, a részletek gazdagságával orientálnak és térítenek el központi kérdéseiktől. A kizökkentést Nyerges hol a szerző szövegalkotói folyamatának narrált megörökítésével („Na most kell majd - / Nem. Máris rossz, kezdjük elölről.” Leginkább, 33.), hol a szövegtestbe tűzdelt zárójeles kiszólásokkal [„ez nem probléma, / mivel (most a tiédről lesz szó, úgyhogy figyelj) / egy bizonyos tekintetben már azt hiszem, van / értelmem” Túloldal,12.], vagy a szöveg materialitásához kapcsolódó hasonlatok felépítésével éri el („koleraként terjed majd el a szerencsétlenség, akár / szerkesztés előtt álló, félkész kéziratok felesleges szavaihoz, / kerülnek csillagok, vagy más apró jelek” Régi idők rajzfilmjei, 59.). Ugyanakkor a kizökkentés a kötet egészét tekintve ismerős elemként kerül elő szövegről szövegre, így folyamatos visszatérése az ismerősség érzésével üdvözölhető. Így jön létre egy különlegesen ellenpontozó, dinamikus játék a versekben.

A kötet különösen izgalmas eljárása a rögzítetlen lírai énnel való kísérletezés. A lírai én kedvesének szemszögéből írt vers például magáról a versírás gesztusáról is szól egyben (Madárról aláhulló, még össze nem vérzett), de ide tartoznak az idősíkokkal folyamatosan játszó szövegek (A síkból kiemelkedne, feltöltődne vagy Fejlemények). Ezeknek a mechanizmusoknak a tükrében a Berendezkedés egyszerűbb, hétköznapibb témái a sarokpontok érintésén túl mégis kicsúszik az olvasók kezéből, számításaik, a szövegek megoldásai nem a begyakorolt forgatókönyv mentén alakulnak, kifutásuk sokszor a téma elgondolásának legelemibb magján ironizál (Fölfénylik, mintha beleköpött, Lebegés).

A Berendezkedés szövegeinek nagy érdeme, hogy a jól ismert „kitöltő szöveg” kategóriájába jelentéktelenül kevés vers illeszkedik csupán. Ami a válogatásba került, annak helye van, aktív kotextusként üzemel, továbblendít, vagy letapaszt, de mindenesetre felajánlja saját otthonosságát. Hogy ki mennyit vesz el belőle, rajtunk áll.