bezár
 

film

2018. 11. 01.
Nagymama, az élő történelem
Révész Bálint: Nagyi projekt
Tartalom értékelése (2 vélemény alapján):
Akinek van nagymamája, az akarva-akaratlan is kapcsolatba kerül az emberi történelemmel, hiszen minden nagyinak van egy sztorija a múltból. Erre építette fel Révész Bálint két másik alkotóval közösen készített filmjét, a Nagyi projektet.

Mint a történelem iránt érdeklődő gyerek, élveztem, mikor a harmincas évek elején született nagymamámra rájött a mesélhetnék. A mama legtöbbször a második világháborúról beszélt, ami érthető, mivel az államszocializmus alatt, vidéki munkás-parasztként nem nagyon került a család a politika célkeresztjébe. A háborút viszont nagymamámék a bőrükön érezték, és a pincében bujkálás, a tankok és a Sztálin-orgonák hangjai és látványa, az éhezés, a Don-kanyarnál harcoló fiútestvérek miatti aggódás, az 1944-es kemény tél, vagy a partizánokat kereső németek, illetve a németeket kereső oroszok örök traumaként égtek be nagyszüleim agyába. Mivel beszélgetéseink során többször előjött a második világháború, így mindennél jobban ismerem ezt a korszakot, igaz, egy rendkívül szubjektív perspektívából.

A nagyszülők a kollektív emlékezet szempontjából is felbecsülhetetlen értékű tudás őrzői. Ezért ragadott kamerát Révész Bálint dokumentumfilm-rendező, és két másik évfolyamtársával (Meredith Colchester, Ruben Woodin-Dechamps) 7 évvel ezelőtt belevágtak a Nagyi projektbe, melynek a három alkotó mamái a főszereplők. A vállalkozás dicséretes, és a film összességében gondolatébresztő, viszont bőven találhatunk benne kivetnivalót is.

A történet főszereplői Bálint, Meredith és Ruben nagymamája, név szerint a The Guardian által is meginterjúvolt egykori brit hírszerző, Rosanne Colchester, a német táncosnő, Gudrun Dechamps és a magyar holokauszttúlélő Révész Lívia. Amellett, hogy a Nagyi projekt során a nagyik visszaemlékeznek a közös traumára, a második világháborúra, az alkotók fontosnak tartották, hogy mint a kortárs performatív dokumentumfilmekben szokás, saját véleményüket, hozzáállásukat is beleszőjék a dokuba. És a történelmi témán kívül előkerül a már igen szép korú (80-90 éves) asszonyokat is érintő, elkerülhetetlen problémakör, a halál és az elmúlás kérdése is.

Révész Bálint: Nagyi projekt

Ha a második világháború és a XX. század történelméről van szó, magyar viszonylatban megkerülhetetlennek számít Sára Sándor operatőr-filmrendező életműve. Sára a hetvenes évek közepétől annak szentelte életét, hogy felkutassa az első és második világháború veteránjait, illetve később a szovjet fogolytáborok, a kommunista diktatúra és az 1956 utáni megtorlások túlélőit. A szó szerint inkább a képek nyelvén beszélő, szűkszavú Sára Sándor nem tett mást ezekben a filmekben és tévésorozatokban (a leghíresebb a monumentális, többrészes Krónika), csak letette a kameráját, és egy egyszerű kérdéssel („Mi történt?”) beindította a történeteket. A megkérdezettek megnyíltak, és bár a „beszélő fejes” dokumentumfilmekben csak néha-néha szakítják meg archív háborús felvételek vagy filmhíradók a főszereplők monológjait, Sára Sándor dokujai lebilincselően izgalmasak.

Azért volt szükséges Sára életművére röviden kitérni, hogy érezzük a kontrasztot a klasszikus és a posztmodern dokumentumfilm között. Mert a Nagyi projekt ízig-vérig posztmodern alkotás, erről Révész Bálint a sajtóban gyakran idézett nyilatkozata is tanúskodik: „Az eltűnőben lévő generációval csak felszabadultan és korlátok nélkül szabad beszélgetni, másra nincs már idő.” Révész és társai a 20-30 éves generációhoz tartoznak, akik a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján születtek, és nemhogy a háborúval, de a Kádár-korszakkal, sőt, a rendszerváltással sincs már közvetlen kapcsolatuk. A történelmet a fiatalabb nemzedék is elsősorban történelemkönyvekből ismeri, és a felelések, a tengernyi évszám és adat miatt nincs, nem is lehet semmilyen személyes kapcsolatuk a múlttal, hacsak nem kifejezetten ezzel a témával  szeretnének foglalkozni.

Ezért is fontosabb a hivatalos történelemnél a Jan Assmann által csak kommunikatív emlékezetnek nevezett emlékezésforma, vagyis a szemtanúk beszámolóiból, alulról építkező történelem. A posztmodern történelemfelfogás nem hisz a klasszikus, nagy narratívákban, értékesebbnek tartja a személyes beszámolókat, a mikrotörténelmet, a kisközösség és az egyén gondolatait, valamint a reflexiót, az egyén viszonyát a kitüntetett fontosságú eseményekhez és híres személyekhez. A Nagyi projektnek többé-kevésbé sikerül mindezt átadnia és ábrázolnia, mert a három nagymama három, vagy inkább kettő és fél álláspontot képvisel.

Révész Bálint: Nagyi projekt

A dokumentumfilm legérdekesebb részei természetesen a nagymamák visszaemlékezései, illetve azok a jelenetek, melyekben a három, különböző nyelvű idős asszonyt „összeeresztik” az alkotók. Azért írtam fentebb, hogy „kettő és fél” álláspontot képvisel a három nagymama, mert a német Gudrun és a magyar Lívia értik meg egymást a hasonló sorstörténet miatt, őket és az angol Rosenne-t világok választják el. Persze Líviát elhurcolták a németek, míg Gudrun egészen a háborúig szinte rajongott Hitlerért, a háborús katasztrófa, illetve a család érintettsége miatt maga is kijózanodott. És Révész Bálint nagymamája is megvallja, hogy egy darabig kollektív bűnösként szemlélte a németeket, és haragudott rájuk, amiért meghurcolták, több kilométeren keresztül terelték őt Dachauig. Azonban köztük mégis kialakul egyfajta barátság, míg Rosenne és Gudrun kapcsolatában érezhető a feszültség. A német asszony meg is jegyzi, hogy az egykori kémnő cinizmusa kissé bántja őt, mert nem érti, nem értheti azt, amit egy náci Németországban élő átlagember átélt Hitler uralma alatt. És tapintható a feszültség akkor is, mikor Rosenne kifejti a kommunistákkal szimpatizáló Líviának, hogy a háború után ő úgy tartott a kommunistáktól, mint korábban a náciktól. Így ezek a félmondatokból, elszólásokból kipattanó konfliktusok jól érzékeltetik az Európát máig megosztó, láthatatlan ideológiai falat.

A különböző nézőpontokból szemlélt és értelmezett történelem felbecsülhetetlen értéke rajzolódik ki a három nő kapcsolatában, beszámolóiból. A probléma az, hogy az alkotók posztmodern hozzáállása miatt ezek az érdekes, személyes történetek nem tudnak kibontakozni. Sőt, ironikus módon épp annak az asszonynak a története sikkad el kicsit, akié a legérdekesebb lenne: Rosenne-é. Az ex-kémnő ugyan nem élt át James Bond-i kalandokat, azonban a Hitler-, Churchill- és Mussolini-találkozások mellett számos érdekes sztorit tudott volna mesélni, csak éppen ezek közül alig kapunk valamit. Jóllehet, a Nagyi projektnek az volt a lényege, hogy három különböző nemzet és két különböző generáció második világháború-képét megismerjük, azonban mégis kár Rosenne történeteiért.

Szerencsére a nagymamák személyisége kellőképp érdekes ahhoz, hogy kompenzálják a felületes történelemleckét. A nagyik lelki karakterét a XX. század történelme formálta ilyenné. Rosenne a laza, kedélyesen sztorizgató típus, aki bármikor kapható a fiatalos hülyülésre, így ő érezhető a csapatból a legfiatalabbnak (még talán a fiatal alkotókhoz mérten is). Az ex-kémnő képviseli mintegy a győztesek álláspontját, és a brit narratívát, mely olyan, akár egy klasszikus drámai kalandfilm: „a legsötétebb óra” (az 1940-41-es évek) után menetelés a győzelem felé. Ezzel szemben Gudrun és Lívia a vesztes, illetve meggyötört országok álláspontját képviselik. A német kollektív bűnösség problémája előjön Ruben és nagymamája beszélgetéseiben, és a filmben a legkevesebbet beszélő, zárkózottabb és hűvösebb Gudrunon érződik is, hogy tudat alatt nyomasztja országa náci múltja. A cselekmény során unokája szájából hangzik el, hogy talán azért is introvertáltabb ő is, mert ennek a kollektív bűnösségnek a hatása alatt van. Míg Lívia az áldozat, akit kétszeresen is meghurcoltak, hiszen származása és politikai nézetei miatt a náci Németország ellenségének számított, ugyanakkor magyarként egy vesztes, kollaboráns ország polgára volt. Ráadásul még Rosenne is szembesíti vele, hogy a hidegháborús korszakban is ellenségnek számított. A három idős asszony közül Lívia az, aki nyíltan megvallja, hogy elveszítette hitét, és Révész Bálint nagyija keserű iróniával tekint a múltra és a világra.

Egyértelmű tehát, hogy súlyponteltolódásai ellenére a nagymamák emlékezései és személyes történetei a Nagyi projekt legérdekesebb részei. Izgalmas lehetett volna a három fiatal alkotó is, ha nem bagatellizálják el saját szerepüket. Persze nem kizárt, és tapasztalható is, hogy a fiatal, illetve a legfiatalabb generációt tényleg ennyire nem érinti meg a történelem, mint ahogy azt Révész Bálint és társai eljátsszák. Bár ez is kérdés, hogy csak rájátszanak-e az olykor kifejezetten ízléstelen poénokra. Nyilvánvaló, hogy egyikőjük sem szimpatizál a nácikkal, ám a jelenet, mikor Bálint, Meredith és Ruben puskamikrofonokkal és kezükkel „lövöldöznek” egymásra egy budapesti bérházban, az nemcsak sok, hanem értelmetlen akció is. És mikor a rendező elviszi Líviát fájdalmas menetelésének egyik állomására, és az alkotók viccelődni kezdenek az idős hölgy traumatikus élményeivel, Lívia már rájuk is szól, hogy ez meglehetősen ízléstelen, és két nagy pofont megérdemelnének a fiatalok. A posztmodern iróniát lehet jól művelni, de a Nagyi projektben az említetthez hasonló képsorok inkább üres baromkodásnak, sőt, kifejezetten tiszteletlennek hatnak, a polgárpukkasztáson kívül nem érezhető bennük bármilyen szándék.

Éppen ezért a Nagyi projekt hullámzó színvonalú. Minden okosabb, lebilincselő részt követ egy-egy Jackass-sorozatba illő nagy marhulás, melyeken önmagukban jót nevetünk, de mint Lívia felháborodása is szemlélteti, vannak, akinek (főleg a traumák elszenvedőinek) a lelkébe tipornak ezzel a film készítői. Az alkotói reflexió így akkor erősebb, akkor bír értelemmel, ha a Nagyi projekt három fiatalja szóban fejti ki, mit gondolnak a témáról. Ezekből a részekből van kevesebb, és sajnálatos módon sem Meredith, sem Bálint nem tud igazán érdekes dolgokat mondani (a rendező egyébként interjúkban sokkal jobban kifejti, amit a filmjében kellett volna közölni). A csapatot Ruben menti meg, aki izgalmas témát dob be a kollektív bűnösségről, és képes pár értékes gondolatot előcsalni nagymamájából is. Az asszony beszél a döbbenetről, amit átélt, mikor megismerte a nácik igazi természetét, és bevallja, hogy máig furdalja a lelkiismeret, amiért kamaszlányként rajongott Hitlerért és a nemzetiszocialista rendezvényekért. A kollektív bűnösség terhe pedig átlép egy egész generációt, és az unokák nemzedékét is érinti. Ruben például kifejti, hogy valószínűleg azért viseli a németek egy része a szívén a közel-keleti menekültek sorsát, mert így próbálnak kompenzálni szüleik, nagyszüleik bűneiért (a német kultúrában nemcsak az számít bűnösnek, aki kollaborált a nácikkal, hanem az is, aki nem tett semmit a diktatúra ellen, hanem hallgatott és tétlenül nézte a borzalmat).

A Nagyi projektnek tehát vannak hibái: Rosenne története túl kevés teret kap, az alkotók sokszor túl messzire mennek a viccelődésben, és a film utolsó harmadában sajnos csak rövid ideig foglalkoznak az alkotók a háború után a halál és elmúlás kérdésével, pedig ez is izgalmas lehetne, ha nem csupán felületesen érintenék az alkotók a témát. Mindezektől függetlenül érdemes megnézni Révész Bálinték dokumentumfilmjét, mert ráébreszt minket, hogy a nagymama nemcsak a lekvárja meg a szép mosolya miatt lehet fontos, hanem mert ő maga az élő történelem. Sőt, az ötlet jobb mint maga a film, így a Nagyi projekt valóban lehetne egy projekt, és más mamákat is megszólaltathatnának akár Révész Bálint és társai, akár más dokumentumfilmesek.

Révész Bálint: Nagyi projekt

A Nagyi projekt megtekinthető a VERZIÓ Nemzetközi Emberi Jogi Filmfesztiválon november 9-én, 19:15-kor a Toldi Moziban!

Nagyi projekt (Granny Project), színes, magyar-angol-német dokumentumfilm, 90 perc, 2017. Rendezte: Révész Bálint. Forgatókönyv: Meredith Colchester, Révész Bálint, Ruben Woodin-Dechamps. Operatőr: Ruben Woodin-Dechamps. Producer: Kántor László, Révész Bálint. Zene: Márkos Albert. Vágó: Szalay Károly. Szereplők: Rosanne Colchester, Gudrun Dechamps, Révész Lívia, Meredith Colchester, Ruben Woodin-Dechamps, Révész Bálint. Forgalmazó: ELF Pictures. Bemutató: november 1. Korhatár: 12 éven aluliak számára megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott!

A cikkben szereplő képek az ELF Picturestől származnak. A film alternatív, hímzett plakátját Szabó Eszter Ágnes​​​​​​ készítette.

nyomtat

További írások a rovatból

Dr. Kárpáti György (szerk.): A vígjáték
A 15. VERZIÓ Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválról
film

Mégiscsak csodás az ember Mégiscsak csodás az ember
Damien Chazelle: Az első ember
Kenyeres Bálint: Tegnap

Más művészeti ágakról

irodalom

Helyzetjel: A világ vége Helyzetjel: A világ vége
Világom kezdete
Keressük az interaktivitás megvalósíthatóságának a kereteit
Műhelykonferencia a magyartanításról – 2. nap


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés