Tulajdonképpen nem is mennek, mert a dolgoknak nincsen lábuk, az asztal nem kel útra, és persze az emeletes ágyon alvó sem felkel, hanem lekel – lamentál a gyerek –, a felnőttek szavait nem mindig könnyű értelmezni! A felfedező gyermeki szem más, szokatlan nézőpontból láttatja az őt körülvevő világot, a nyelvet, a szavakat, mert ezek legalább annyira érdekesek, mint maguk a tárgyak. A fafűtéses kályhát például Jánosnak hívják, és etetni kell, de az asztal neve asztal, a lámpa neve lámpa. Villu a történetét a költözéssel kezdi: azt hitte, a lakást teherautóra rakják és átviszik az egész hóbelevancot a másik helyre, de nem így történt, csak a bútorokat meg a kisebb dolgokat költöztették át, maga a lakás ott maradt. Az újabb felszerelést pénzért veszik meg, és  a kisfiú csodálkozik, hogy az eladók mennyire elégedettek a cserével, még a fagyiról is hajlandók lemondani az unalmas, színes papírdarabokért. Apa szerint nincs szükség sok kacatra, Anya szerint az a legjobb, hogy ők vannak egymásnak, és ebben mindannyian egyetértenek. A hétköznapok látszólag banális menetéből, az apró momentumokból a legfontosabb tűnik ki, a család biztonságos, meleg légkörét adó együttérzés, együttműködés, annak ellenére, hogy mindenki mást – például másféle ételt, italt és játékokat szeret. Szívderítő, ahogyan elsimulnak a konfliktusok. A szülők sokszor együtt játszanak a gyerekekkel, együtt sütnek, kívánságműsoroznak, és jót derülnek azon, hogy Janek bajuszt rajzol az újságokban szereplő személyeknek. Apa bonyolult labirintusokat gyárt, az óvodás meg egy hosszabb vonat- vagy buszút alatt megoldja őket. Egyébként a könyvbe szabad rajzolni, sőt a narrátor többször felszólít, kiszól az olvasónak, hogy színezzen, rajzoljon bele, meg azt mondja: „olvasd tovább, mindjárt elmagyarázom”, vagy nagyon kedvesen meghívja magához az olvasót: „gyere el hozzám, elmesélem!”

Anti Saar író, műfordító, játéktervező ezért a könyvéért 2013-ban megkapta az Észt Gyermekirodalmi Központtól az év legkülönlegesebb gyerekkönyvének járó díjat. Budapesten az őszi Margó Fesztiválon rendezett könyvbemutatóján elárulta, hogy a hétköznapi dolgokról írni komoly kihívás, de sokat segít a humor. A gyerekek alapvetően mindig viccesek, értik a humort, és amikor egy 5-6 éves békaperspektívából nézi a felnőttek világát, abban rengeteg abszurd humor van. A gyerekkönyv megírása előtt szemiotikával foglalkozott, és amikor nem ír, leginkább francia szépirodalmat és egyéb filozófiai műveket fordít. Kikapcsolódásként játékokat, flippereket készít (fúr-farag), a könyv illusztrátora, Alvar Jaakson vidám rajzainak felhasználásával. Magyarországi megjelenésével ez a könyv egy kicsit visszarepít Janikovszky Éva és Lázár Ervin könyveinek világába. A szerző megjegyezte, hogy ennél a kötetnél voltak konkrét inspirációs forrásai, és bár Janikovszky Éva több könyvét valóban lefordította észtre, kiskorában nem olvasta őket, csak a saját történetei megszületése után. Lázár Ervintől viszont több mesét is olvasott, és szintén gyerekkori élménye A Pál utcai fiúk. Az egyik inspirációs forrása Georges Perec francia szerző Élet, Felhasználói kézikönyv című műve volt, amit ő fordított észtre. Ez a fajta enciklopédikus megközelítés ihlette a könyv elején azokat a fejezeteket, ahol tárgyilagosan leírja, mi történik, mi van a lakásban, ki mivel foglalkozik. Ami pedig az egyes szám első személyű narrálást illeti, szintén francia ihletés: a Goscinny - Sempé páros által készített A kis Nicolas történetek. Anti Saar azt is elmesélte, hogy a felesége felolvasta a gyerekeiknek a frissen megírt szövegeket (amelyekből nem derül ki, hogy a cselekmény az ő városukban, Tartuban játszódik) és eszükbe sem jutott, hogy ezt apa írta, persze magukra ismertek a környezetben, de mégsem tudták, hogy egy kicsit róluk szól.

Patat Bence fordítása bizonyára sokat hozzátesz ahhoz, hogy itthon is magunkénak érezzük ezeket a kedves kis epizódokat. Minden családban előfordulnak hasonló esetek, sokszor a családi legendárium részei lesznek, ezek mellett jó ötleteket is kapunk a különböző problémák feldolgozására. Manapság egyre népszerűbb az úgynevezett „problem novel”, amelyekben már egész kicsi gyerekekhez szólnak és traumákat, a világ nehezen emészthető történéseit, élményeit dolgozzák föl mesekönyvekben. Ez a könyv is tele van megoldandó feladatokkal, de a félreértések, problémák sorra megoldódnak, nyugodtan mondhatjuk hát, hogy ebben az esetben egy „no problem novellel” van dolgunk.

Villuék élete már-már valóságos idill. Feltűnt, hogy az elektronikus eszközök használata csupán a mobiltelefonra korlátozódik, arról is csak akkor van szó, amikor a tömegben a hóbuckák közt eltűnik a kisfiú a szülők szeme elől, és Anya felhívja a rendőrséget, ezután gyorsan megkerül az elveszettnek hitt gyermek. Érdekes volt megtudnom azt is, hogy az észt gyerekekhez manók jönnek decemberben, és ők tesznek édességet, ajándékot az ablakba kitett papucsokba. Az ő manójuk, Timu kincskereső játékot is szervez a gyerekeknek, ami úgy néz ki, hogy édesség helyett egy papírt találnak a papucsban, rajta egy rajz, a lakás valamelyik részét ábrázolja; ez a kép az első segítség, ha a nappaliban lévő íróasztali lámpát ábrázolja, meg kell nézni, mert ott lesz egy másik papír, amin egy hintaló van. Akkor át kell menni a gyerekszobába, és megnézni, nem kandikál-e ki a hintaló alól egy másik cetli, amin egy másik rajz van, és így tovább – tehát a rajzok elvezetnek magához a „kincshez”, ami csokipénz vagy meglepetéstojás. Villu szerint a kincskereső nagyon szuper, és nem is a díj, hanem az izgalmassága miatt. Hát így, ilyen hétköznapian, mégis izgalmasan mennek náluk a dolgok…