bezár
 

színház

2018. 12. 26.
Macbeth fojtogató és bizonytalan világa
A Macbeth Tatabányán Szikszai Rémusz rendezésében
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Miért érdekes ma Shakespeare Macbethje? A hatalom akarása, a bűn természetrajza, a bűn hatása az emberi kapcsolatokra – a témák mindegyike releváns, a tatabányai Jászai Mari Színház előadásában Szikszai Rémusz rendezésében meg is jelenik mind, sőt fájdalmas erővel mutatja be az emberi gonoszság születését és a fokozatos pusztulást az emberi kapcsolatok, szeretet-szerelem fényében.

Szikszai szeret bábokat alkalmazni, és ebben a Macbethben különös szerepet is kapnak. A kisgyerekek mindig bábok révén jelennek meg, hiszen a Macduff család lemészárlásakor a két gyereket egy-egy bábuval helyettesíti: a karon csitított kisbaba gipszből öntött fejét az egyik katona borzalmas roppanással tapossa szét, a nagyobb gyereket ábrázoló másik bábunak pedig egyetlen mozdulattal tépi le a fejét a gyilkos. Lady Macbeth (Danis Lídia) darabvégi őrületében meghalt gyermekét hantolja elő, és ringatja a kezében a hasonlóan gipszből készített bábut, amelyből a folyamatosan hulló gipszdara megidézi a homokidő futását, az exhumált halott porladó tetemét, a soha el nem múló anyai fájdalmat és esetleges motivációt. Az előadásban azonban nemcsak a bábok jelenítik meg az emberi testet, hanem az emberi testek is bábokká válnak időnként. Ilyen például, amikor a három boszorkányból kettőt játszó színésznők (Pilnay Sára, Szakács Hajnalka) hirtelen lovak felső testévé válnak, megteremtve így az átjárhatóságot az emberfeletti és az ember alatti lét között. Az élettelen bábok és élő emberi-állati testek összemosódása félelmetesen reprezentálja az ember, emberi élet tárgyiasulását, kiszolgáltatottságát a Macbeth fojtogató világában.

Szkéné színház

Macbeth

A horrorisztikusan reménytelen világ képzetét erősíti a szimbolikus díszlet is. A játékteret alakító, strukturáló díszletek többfunkciós hatalmas gipszből készített téglatestek, amelyek folyamatos mozgatása drámai erővel kelti a reménytelen bizonytalanság érzetét a skót tragédia világában. Ugyanaz az elem egyszer térelválasztó, máskor hitvesi ágy, megint máskor a koronázás bizonytalan talapzata. A boszorkányok is első megjelenésükkor erotikus nyögések és sikoltások között törnek utat a gipszen keresztül, majd bújnak elő, születnek a játéktér földi világára. A boszorkányok törte lyukon keresztül jut a színpadra Macbeth és felesége is, és születik meg ezáltal a gonosz és az emberi között a reménytelen kapcsolat. Máskor pedig a színészek ezen a résen keresztül hagyják el a látható világot: különösen erős az a kép, amikor Macbeth eltűnik az egyik éppen lefektetett dobozban, hogy aztán egy mozdulattal megforduljon a doboz, és a nézőközönség felé nyitott oldalában felfedezhessük Macbethet, amint csecsemőpózban belesimul az anyaméhet is megjelenítő gipsz mélyedésbe. A téglatestek fizikai teret strukturáló kettős természete és a világba kódolt bizonytalanság érhető tetten abban is, amikor ugyanaz a díszletelem szolgál az intimitás hitvesi ágyaként a gyilkosság előtt, majd lesz a házastársakat elválasztó térelemmé. Hasonlóan izgalmas a következetesen stilizált színvilág is. Mivel a díszletek alapeleme a gipsz, ezért a gipsz és annak különböző árnyalatai alkotják a játéktér színvilágát: a tört, szürkésfehér a domináns szín, és a koherencia megtartása végett a vérnek is ez lesz a színe. Semmi sem hivalkodik, semmi sem élettel teli, a halál fagyosan, színtelenül uralkodik Macbeth bizonytalan világán.

A színészi játék is koherens és pontos, a társulatból mindenki pompásan teszi a dolgát. A kisebb szerepeknél is van kiugrásra lehetőség, hiszen a szerepkettőzés, szerepsokszorozás számos, különböző karakter megjelenítésére ad alkalmat, és a színészek kitűnően élnek is a lehetőséggel (bár néha túl sok szerepet kell egy-egy színésznek játszania, és így nem találom a tematikus szálat, amely összekötné a szerepeket). Mégis érdemes kiemelni Király Attila Banquóját: a színész alakítása olyan erőteljes, olyan hiteles, olyan emberi, hogy elgondolkodtat, vajon nem neki kellene-e a főszereplőnek lenni, hiszen róla talán könnyebb elképzelni azt a szupererőt, amely Macbethet kiemeli a többi férfi közül. Persze mégis jó a színészválasztás, hiszen éppen arról szól az előadás, hogy ne akarjuk szeretni Macbethet, hanem inkább az áldozataival azonosuljunk.

Nagypál Macbethje pedig nem attól lesz legyőzhetetlen harcos, hogy mindenkinél erősebb és jobb, hanem attól, hogy mindenkinél elkeseredettebb, mindenkinél esendőbb. Szépen mutatja ezt a különbséget Macbeth és Banquo színpadra lépése is, hiszen, míg az utóbbi átmászik a gipsz téglatesten, addig Macbeth azon keresztül bújik elő a színpad világára. Nagypál Macbethjével nem kell azonosulni, nem kell szeretni, hiszen ő sem szereti magát, sem az életét, sem semmit: általa jelenik meg a megtestesült kiszolgáltatottság, rettegés, ami észrevétlenül alakul szinte kontrollálhatatlan erőszakká, és ezt Lady Macbeth csak terelgetni, csatornázni tudja egy darabig. Bár megfürdeti a hazaérkező férjet, talán ráveheti a királygyilkosságra, ám ennél tovább nem ér a karja: Nagypál sok karizmatikus pillanata közül talán a legerősebb, amikor nem tudja elmondani a feleségének, mi a baja, hang nélkül tátog, teljes sikertelenséggel rugaszkodik a kimondhatatlan megfogalmazásának perceken keresztül. Ez a frusztrált csend, a bűn kifejezhetetlensége hasonlóan torokszorító, mint amikor gyilkosság után a házastársak csak nézik egymást a díszlet és bűnük határtalan távolságban, de már nincs mit mondani, már nem lehet szóba hozni a semmit, mert a bűn, esetleg előtte a gyermek elvesztése már felőrölt mindent.

Danis Lídia alakítását szintén külön ki kell emelni. Az ő Lady Macbethje olyan természetességgel tölti be a színpadot, ami szinte elképzelhetetlen helyzetének természetellenességében. Férjéhez hasonlóan ő is a boszorkányok törte gipszlyukon keresztül mászik a színpad világába, ám férjétől eltérően egyedül, és csupa feketében. Az ő gyásza, fájdalma, elkeseredettsége talán a férjéét is felülmúlja. Danis Lídia jelenléte betölti a színpadot, játéka tűpontosan egyezteti össze az ellentétes minőségeket, hogy ezáltal lépjen ki végül csendes őrületében időből (halott gyermek porladó testének ringatása) és térből (öngyilkossága). Merthogy Danis Lady Macbethje az örök nő, aki egyszerre minden a mindenben, akinek játéka, hangja és szövegmondása úgy tölti be a színtér ürességét, hogy szinte másnak nem marad hely; ám egyszerre a végtelen üresség is, ami mindennek helyet biztosítana, ami mindent befogadna, akinek léte éppen nemlétével azonos, aki éppen világra születésével az elfogadhatatlan gyász és fájdalom ürességét hozza a világba, akinek nagymonológja a teljes önmegsemmisítést hozza szóba.

Az előadás egészével kapcsolatban Macbeth kényszeres világában egy kérdés lóg a levegőben: hogyan működik az előadás a nagyszínpadon? Hogyan működhet a bűn rontásában megjelenő emberi kapcsolat tragédiája egy nagy nézőtér gravitációs terében? Vajon nem nyeli-e be a nézőtér mérete az intimre szabott fájdalmasan szűk macbethi világot? Különösen akkor, amikor sajnos néha nem lehet teljesen érteni a szöveget, ha az arcok játéka elvész a távolság miatt. A kérdés azonban nem sokáig lóghat a levegőben, hiszen az előadás eleve a Szkénével közösen jött létre, a bejátszott színpad mérete a Szkéné színpadához igazodik, és 2019-től az előadás át is költözik a budapesti játéktérre. A kisebb auditórium pedig biztosan az rendezői koncepció szerinti bensőségességét fogja kiemelni. Addig azonban érdemes a tatabányára is ellátogatni, hiszen a nagyobb játéktérben az intimitás mellett megjelenik a nagypolitika, és a nagyszínpad tágabb tér-idő összefüggésbe helyezi játékot.

 

William Shakespeare: Macbeth

Fordítók: Szabó Lőrinc, Szabó-Stein Imre, Kállay Géza

 

Szereplők

Nagypál Gábor

Danis Lídia

Crespo Rodrigo

Dévai Balázs

Kardos Róbert

Király Attila

Maróti Attila

Mikola Gergő

Pilnay Sára

 

Alkotók

Jelmez: Kiss Julcsi

Díszlet: Fekete Anna

Zene: Kákonyi Árpád

Mozgás: Király Attila

Fény: Gergely Erzsébet / Mervel Miklós

Hang: Piroska Ádám / Molnár Péter

Rendező: Szikszai Rémusz

 

Bemutató: 2018. október 20.

Jászai Mari Színház, Tatabánya

 

Fotó: Jászai Mari Színház, Prokl Violetta 

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Almási Zsolt --


További írások a rovatból

színház

Karneváli bolondozás szerelmi körítéssel Karneváli bolondozás szerelmi körítéssel
A Sok hűhó semmiért a tbiliszi Ifjúsági Színház előadásában
A zuhanás sokkja a MáSzínházban
színház

Horror Otthon Horror Otthon
A Magyar Képzőművészeti Egyetem Képzőművészet-elmélet szakos hallgatóinak előadása
Kakukkfészek a Radnótiban

Más művészeti ágakról

Külföldön Sikeres Magyar Művészek

Mindenből lehet meríteni Mindenből lehet meríteni
Interjú Maurer Dórával külföldi élményekről, lehetőségekről, fordulópontokról és képzésekről
Külföldön Sikeres Magyar Művészek

Hagyományok és újítások Hagyományok és újítások
Interjúsorozat a cirkuszról, változásokról, zártságról és nyitottságról, klasszikus és új találkozásairól
Interjú Tóth Kingával intermediális alkotásról, a fiatalok lehetőségeiről, szellemi műhelyekről, fordításról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés