A gulyakúti buszmegállóban egy asszony áll mellettem. Babakocsin könyököl, ideges, próbálja rendre utasítani a gyerekeit. A két fiú a felezővonalon ugrál, sem a kiabálás, sem a pofonok nem használnak. Ha hallják, hogy közeledik valami, a buszmegállóba rohannak. A babakocsiban fekvő gyermek arcát nem látni. Ha gügyög, a nő megrángatja a kocsit. Rágyújt. Újabb emberek jönnek, egy fiú, akin a késő délutáni félhomály ellenére napszemüveg van, meg egy férfi egy nővel, ők is cigarettáznak. A gyerekeket figyelik, akik köveket gyűjtöttek a padka mellől, a szemben lévő házat dobálják. Majd elbasz titeket a busz, aztán engem büntetnek ezért is, morog az anyjuk.

Feltűnik a kanyarban a busz, a gyerekek visszaszaladnak. A napszemüveges átmegy a túloldalra, nem várja meg, amíg a járat visszafordul a hajdani bányaigazgatóságnál, inkább most felszáll. Anya, ezek kiscicák, kiált az egyikük, újszülöttek. Az asszonyt láthatóan nem érdekli a felfedezés. Egy, kettő, három, négy, öt, számolnak hangosan, még a szemük sincs nyitva. Leguggolnak, a kisebbik kézbe akar venni egyet. Az anyjuk felhorkan, ha hozzáérsz, agyonverlek. Az izgága férfi, aki az imént a megálló végében állt, odamegy a gyerekekhez. Tikkel a szeme, a feje hirtelen oldalra dől, a kezei hol ökölbe szorulnak, hol elernyednek. Mikor meglátja a kiscicákat, felnevet, aztán visszaáll az előbbi helyére. A gyerekek végül nem nyúlnak az állatokhoz, jön a busz, az anyjuk mellé állnak, az meg rájuk rivall, hogy szívem szerint itt hagynálak titeket a picsába, akkor mit csinálnátok, ha nem jöhetnétek velem a Dzsonihoz. Megdöglenétek.

Olyan helyet keresek, ahonnan beláthatom az egész buszt. A forgóba állok. Öregek szállnak fel a következő megállóban, egy túldezodorált srác, aki kisméretű hangszórót tart a kezében, arról hallgatja a Bulibárót. Utoljára egy magas, nagydarab férfi lép fel, fényesre bokszolt öltönycipőt és melegítőnadrágot visel, combközépig érő inggel. Az arca puffadt és borostás, zihálva lélegzik, velem szemben áll meg, engem figyel, majd a hátsó ülések felé bámul.

Kiabálásra leszek figyelmes, amikor kinyílnak az ajtók a sütőtanyai megállóban. Lent ordibál egy középkorú nő, hogy az ilyeneket ki kellene baszni a pusztára, ott üszkösödjön el a faszuk a szétszurkált vénájukkal együtt. A srác szemei résnyire szűkültek, enyhén kicsavarodott a dereka. A nő taszigálását mintha meg sem érezné, fellép a buszra. Ne engedjed fel, drogos geci, kiáltja a nő, a sofőr kivágja a fülke ajtaját, egy kalapácsot fog a kezében, a fiúra néz. Az megtorpan, a sofőrt bámulja, a kalapácsot, úgy tűnik, észre sem veszi. Megfordul, leszáll, imbolyogva indul a város felé. A nő még akkor is mondja, amikor már leült, mindent ellepnek a drogosok. A busz nagy ívben kikerüli az úton tébláboló fiút, a velem szemben álló melegítőnadrágos férfi mintha egyensúlyát féltené, oldalra lép, rám néz.

Annabányán egy kisebb társaság száll fel, hátramennek. Leülnek, szotyiznak, a héjat a földre köpdösik. A melegítős még mindig engem bámul. Előre megyek, a busz bekanyarodik az Újgyőri főtérre. Leszálláskor hátra pillantok, a melegítős jön utánam, megáll a digitális menetrend alatt, a zöld számokat vizsgálja, rám néz. Az Alvin büfé előtt várom a villamost. Figyelem a járókelőket, hallgatózom, miről beszélgetnek a körülettem lévők. Egy kövérkés, alacsony termetű asszony egy Gumó nevűre vár, akinél a pénze van, mások csak lézengenek, cigarettáznak. Egy festékes ruhájú férfi hamburgert majszol, a ketchup a kantárjára csurog. Arrébb viccet mesél egy fogatlan öreg, belezavarodik, újrakezdi. A férj és a feleség ülnek a vonaton. A férj megkérdezi a feleségét, drágám, ott, ahol ülsz, nem zavar a fény? Nem, drágám, nem zavar. Drágám, ott, ahol ülsz, nem zavar a huzat? Nem, drágám, nem zavar. Drágám, akkor cseréljünk már helyet! A hallgatóság kínosan mosolyog, értetlenül néznek egymásra, az öreg meg röhög, hogy hát értitek, a szeretet. Velük együtt szállok az 1-es villamosra.

Észreveszem a napszemüveges srácot, a barátnőjével van. Leülök velük szemben. A fiú keze lassan, ritmikusan mozog a lány combjai között. Nem tűnt fel nekik, hogy leültem, a fiú suttog a lány nyakába, ő pedig kuncog. A Malomszög utcánál leszállnak, helyükre egy pattanásos arcú kislány jön a nagymamájával, aki, mintha póráz lenne, szorítja az unoka rózsaszín polárfelsőjének ujját. Közben szigorúan járatja a szemét az utazókon. Városház tér, Villanyrendőr. Miután bezáródnak az ajtók, felállok, az asszony gyorsan magához húzza a kislányt.

A Búza téri aluljáróból már bepakoltak üzlethelyiségükbe a kínai árusok, bal oldalon karcos és piszkos felületű kirakatsorok, jobb oldalt csupasz falrész, rajta firkálásokkal, por, zacskók, műanyag flakonok. A lépcsőt szotyolahéj, csikk és sár borítja, fent, a bérletpénztár előtt bőröndükre támaszkodó fiatalok, munkások cigarettáznak. A pénztárnál kisebb sor van, hátizsákukkal türelmetlenül toporzékolnak a várakozók. Odamegyek az egyikükhöz, megkérdezem, kéri-e a napi jegyemet, nekem már nincs rá szükségem, indulok vissza Debrecenbe, de ez még reggel nyolcig jó. Értetlenül néz, azt mondja, nem kéri. Felajánlom a mögötte állónak is, mennyiért adod, kérdezi a beesett szemű srác. Ingyen, válaszolom, mire megvonja a vállát, elveszi a jegyet, morog valamit. Az állomás büféjéhez megyek. A kávét egy termoszból önti ki a nő, úgy adja oda, langyos, hiába keverem, nem olvad benne a cukor. Egy férfi áll mögöttem, mikor sorra kerül, köszön, nem mondja, mit kér, a nő automatikusan rakja elé, meg sem számolja a pénzt, amit kapott. A férfi ugyanúgy, ahogyan én, egyik lábát a beton virágágyásra rakja. Ráérősen cigarettát kotor elő, öngyújtót keres. Miután semelyik zsebében sem leli, elindul felém.