bezár
 

színház

2019. 01. 09.
12 tipikus ember
Császi Ádám 12 dühös ember-rendezése az Átriumban
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Bármelyik is legyen a válaszunk, egyhangú, minden kétségen kívüli döntést kell meghoznunk. Többségi szavazatnak, ellenlábasnak helye nincs. Az Átrium 12 dühös ember előadásán felgördül a függöny, és szép lassan fényt kap a színpad is.

Azonban kiderül, hogy a Császi Ádám rendezésében elhangzott intelmeket és instrukciókat nem mi, hanem a tatarozásra szoruló ‒ vagy csak félig felújított ‒, Molnár Zoltán által megálmodott szoba díszletei közé bevonuló tizenkét esküdt kapja. És (sajnos) a későbbiekben sem vonnak be minket, nézőket a döntéshozatalba, a vitatkozásba, az érvelésbe. Még csak egy kiszólás erejéig sem, így az a nézői tévképzet, miszerint mi is az esküdtszék tagjai vagyunk, csupán egy izgalmas felütése volt a darabnak.

Szkéné színház

Az inkább filmrendezéseiről ismert Császi a 12 dühös ember (12 Angry Men) című amerikai filmdrámát vitte színpadra. A Reginald Rose szerezte drámát 1957-ben mutatták be először. Ugrai István fordítását pedig ‒ a Kultúrbrigád és az Átrium Színház koprodukciójában ‒ egyfajta „karácsonyi ajándékként” prezentálták idén a nagyközönség számára. Az alapszituáció nem bonyolult: a tizenkét férfiből álló esküdtszéknek el kell döntenie, hogy az apja meggyilkolásával megvádolt fiú bűnös vagy nem bűnös. Egy helyszín, szinte végig ugyanazokkal a személyekkel. Érthető, hogy a darab – és ily módon az előadás ‒ gyakorlatilag egyetlen tartóoszlopa a szó. A szöveg, a párbeszédek és az ezek által kialakuló viszonyrendszerek.

Az elején a takarító rádiójából elhangzó kis zenei betéten kívül semmilyen zenei anyag nem segíti a monotonitás és az egysíkúság veszélyének kitett előadást.  Ám az ebből fakadó kihívásnak abszolút eleget tesz a tizenkét, javarészt fiatal színész: beszédtempójuknak, hanglejtésüknek és a megfelelő dramaturgiai pontokon való megmozdulásaiknak köszönhetően (felállnak, leülnek, testtartást változtatnak) lendületessé és gördülékennyé válik az Átrium Színház új bemutatója. Az egyetemi hallgatókat és ismert, rutinos színészeket egyaránt magába foglaló színészgárda nagyszerűen mutatja be a csapatdinamika kialakulásának, a közösségben való létezésnek, az egymáshoz, egymás véleményéhez való alkalmazkodásnak a nehézségeit.

Ha még tovább megyek, két felvonáson keresztül tanúi leszünk annak, hogy milyen nehéz és „macerás” a demokrácia megteremtése és működtetése. A demokráciáé, amelyben mindenkinek van és lehet véleménye és joga ahhoz, hogy azt kifejthesse. Jogokkal rendelkező egymást azelőtt nem ismert emberek gyülekezete az amerikai jogrendszerből ismert esküdtszék intézménye, és mindegyikük a maga értékrendje és elgondolása alapján véli helyesnek és megkérdőjelezhetetlennek egyéni döntését ‒ és mindenki a saját maga igazáról próbálja a többieket meggyőzni. Ki agresszióval, ki észérvekkel. Ki kérdésekkel, ki szkepticizmussal. Vannak, akik egyet gondolnak, mások mindig a szöges ellentétét. De a döntés akkor érvényes, ha mind a tizenketten ugyanazt hozzák meg. Kétség nélkül.

Noha az alapmű dúskál a kimondott és ki nem mondott érzelmekben, a karakterábrázolás és a személyiségek mély megformálásának lehetőségében, ezzel a rendezés nem tud vagy nem akar élni. Már az első tíz perc után kialakultak a felszínesen létező, tipizált (és sokszor sztereotipizált) figurák. Nincsenek rétegek, amiket lefejthetnénk. Az egyéniesítésben Moskovits Krisztina jelmezei sincsenek segítségünkre, amelyek csupán a karakterek foglalkozásához „illő” viselkedést, a felszínen látott és a gondolt személyiséget erősítik még jobban.  

Brasch Bence azt a tipikus, szélsőjobboldali átlagembert hozza, aki folyton ‒ akár ok nélkül is ‒ migránsozik, és csak úgy tobzódik  a mindenfajta és -féle előítéletekben. Mihályfi Balázs a szegény, szerencsétlen kelet-európai, aki idejött az Egyesült Államokba, hogy végre demokráciában és ne hazájában megszokott elnyomásban kelljen élnie. Persze a közönség egy része Mihályfi megjegyzésére felnevet... Ilyen és ehhez hasonló, tipikus, kevésbé ravasz és kissé olcsó humorral van átszőve a szöveg is, mint például a kétharmados többség megemlítése a szavazásnál vagy a vélemény és az indok hasonlítása a finghoz: addig tartjuk, ameddig bírjuk.

Persze nevetünk, ám ezek a kis, olykor a közéletre célzó humorbombák csupán pillanatnyi kielégülést nyújtanak a szellemnek, továbbgondolásra nem adnak okot. Ahogyan nem ad erre okot Fehér Balázs Benő arrogáns és öntelt reklámszakembere sem, aki alig észrevehető átmenettel változtatja szavazatát „igen, bűnösről”  „nem bűnösre”. Ugyanez a helyzet a túlbuzgó, mindent precízen végrehajtó (vagy legalábbis arra törekvő), okostojás kinézetű elnökkel (Varga Ádám alakításában), vagy az ifjúságot élből elutasító és megvető, mogorva, zsémbes, néha agresszív öreg úrral, akit Mucsi Zoltán kelt életre profin és szórakoztatóan, de tipikusan. Mucsi ellenpárjaként nevezhető meg Gyabronka József, aki a kezdetektől fogva a kétséget, a megkérdőjelezhetőséget, ily módon a fiú „nem bűnösségét” képviseli. Ő talán a legrétegzettebb karakter mind a tizenkét férfi közül, és képviseli a középpontot a szubjektív és az objektív(nak gondolt) vélemények libikókáján. Mindvégig nyugodt, higgadt a természete, puszta érveken és a folyamatos kérdezésen alapuló eszmecseréi mögött nehezen látunk bele az öltönyös fickó személyiségébe. Gyabronka mégis elhiteti, megérezteti velünk a figura mélyről jövő igazságát, és azt, hogy miért van értelme újra és újra megvizsgálni a tényeket és az úgynevezett bizonyítékokat, hogy miért kell egy-egy szemtanú vallomásakor a lélektannal, az emberrel, nem pusztán az eskü alatt vallott vallomással foglalkozni.

Császi rendezése tipikussága ellenére nem unalmas vagy monoton. Azt kapjuk, amit az eredeti filmtől is. Pedig mennyivel másabb ízt kapott volna a filmdráma, ha a rendező például bevonja a közönséget a döntéshozatalba, ha az egyik esküdt nő, vagy ha valami egészen különleges térkonstrukcióban helyezi el a csupán egyetlen hosszú asztalnál leültetett tizenkét férfit! Az élményhez Főleg Mucsi zárójelenete, a színpadon egyedül maradó, megtört öregember sírása ad pluszt. Azon még érdemes tovább is gondolkodni. Azon, hogy miért általánosítunk olyan könnyen. Azon, hogy miért ítélünk meg egy embert felszínes ismeretség után, és azon is, hogy miért tudjuk nehezen önmagunknak bevallani saját érzelmeinket.

 

Reginald Rose: 12 dühös ember

Magyar szöveg: Ugrai István

 

Szereplők:                 

Brasch Bence e.h.

Debreczeny Csaba

Fehér Balázs Benő

Gyabronka József

Kovács Máté e.h.

Lecső Péter

Lugosi György

Mihályfi Balázs

Mucsi Zoltán

Sütő András

Szatory Dávid

Varga Ádám

Szántó Péter

Száraz Dávid

Közreműködik: Znamenák István

 

Díszlet: Molnár Zoltán

Jelmez: Moskovits Krisztina

Zene: Csengery Dániel

Hang: Molnár Zoltán, Szabó Szilveszter

Művészeti vezető: Fehér Balázs Benő

 

Rendező: Császi Ádám

 

Bemutató: 2018.12.20.

Átrium Színház

 

Fotó: Mészáros Csaba

nyomtat

További írások a rovatból

Császi Ádám 12 dühös ember-rendezése az Átriumban
Interjú Ugrai Istvánnal
színház

Nincs az a hatalom, ami nem torzít Nincs az a hatalom, ami nem torzít
Interjú Szikszai Rémusszal, a Macbeth rendezőjével
Hogyan találtak egymásra a nők és a férfiak az Ódry Színpadon

Más művészeti ágakról

Molnár T. Eszter legújabb könyvének bemutatója a Bartók Pagonyban
gyerek

Zord fjordok közül előbújó trollok és goblinok Zord fjordok közül előbújó trollok és goblinok
Varró Dániel: A szomjas troll. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés