Elbújok a Dob utcai árkádok alá, védve vagyok a hótól, az erre sétálók nem vesznek észre – hibátlan leshely, szinte szégyellem magam. Kihasználom az oszlopok közti rácsot, előre vigyorgok, hogy itt van ez a hatalmas szív, mekkora poén lesz átértelmezni, mert ebben a hóesésben biztosan jön majd valaki, aki belép a fal elé és véletlenül alanya lesz egy hatalmas kamunak. Ezt magamnak is alig vallom be, de hát ez most nem dokufotó, inkább versírásnak mondanám.

A Klauzál tér felől hirtelen egy fényképész kolléga érkezik, tudom, hogy ő is lelkes utcafotós, imádom a letisztult képeit. Megáll mellettem, átnéz a rácson, az igen, mormogja, stipi-stopi, válaszolom, vigyorogva biccentünk, továbbsiet. Felspannol a helyzet, a fényképezőgépet beállítva, feszesen tartva egy cigicsikkel megjelölt pontról lesem, mikor jön már egy szomorú lány, nélküle nem lesz kép. Érkezik is, de rosszul lép. Na, még tíz percet adok ennek a szitunak, befagy a seggem. De máris itt egy másik lány, majd egy harmadik és utána egy negyedik is. Most csöngethettek ki egy közeli gimnáziumban. Remek, tudok castingolni, ki lép szomorúbban.

Az utómunka után már sajnálom, hogy elkészült ez a kép. Nem szeretek füllenteni, saját magam előtt lebukni pláne nem. Ugyanakkor imádom is, mert ezer sztori van benne, amiről én sem tudok, így nem is hazudhatok róla.

És ha már szájbarágás: figyelitek, milyen menő, ahogy a szív lebeg ebben a szép pointilista űrben, és hogy erre rímelve szakad a hó? Mintha minden pehely egy icipici fehér folt lenne egy óriási történetben, amit csak együtt tehetünk teljessé. Persze, csak ha hagyjuk becsapni magunkat.