Heinz Emigholz német filmrendező számos filmje a némaságot választja. Képeivel a térről mesél, épületek, utcák, városok tereiről (két évvel ezelőtti berlinalés jelenlétéről itt írtunk). Legújabb munkája, a Years of Construction a mannheimi Kunsthalle '60-as években felhúzott kiegészítő épületének lerombolását és újjáépítését rögzíti a műalkotások 2013-as kiköltöztetésétől a kiállítótér 2018-as újranyitásáig. Stílusa roppant egyszerű: szinte minden felvétele statikus, 6-8 másodpercig tart, körbejár, közeledik, távolodik, kirándulásokat tesz a Kunsthalle melletti parkban, nézi a szökőkutat, elbandukol a város bevásárlóutcájáig, vagy tovább, figyeli a forgalmat, ahogy autók ezrei hagyják el a várost, vagy térnek vissza oda.

Heinz Emigholz: Years of Construction

Beállításai olykor döntöttek, ennél messzebb azonban soha nem indul el semmilyen stilizálás irányába. Nincs zene, ami aláfestené ezeket a képeket, csak a helyszínek zajai, zörejei. Az emberi szavak a háttérből hallatszó érthetetlen morgássá válnak, és mintha maga az ember is csak ritkán válna elemévé a képeknek, csak akkor, amikor elengedhetetlenül befolyásolja a teret, mert éppen lerombolja, újraépíti, vagy nézőjeként, a múzeum látogatójaként maga is részese lesz, feltölti.

A Years of Construction főszereplője azonban nem csak a tér, hanem az idő is. Emigholz semmilyen illúzióval nem köti össze képeit, a vágásokat nem fedi le a hangsáv egységes atmoszférazaja, minden beállításváltás egyben az idő és a tér letapogatása, pár másodpercnyi rögzítése valami állandónak tűnőnek, mely aztán mégiscsak megsemmisül, és teljesen új formát ölt.

Heinz Emigholz: Years of Construction

Változást filmez Nikolaus Geyrhalter is, de valami sokkal nagyobb hatású, pusztító erejű változást. Homo Sapiens című filmje, mely Emigholzhoz hasonlóan szintén két éve futott a Berlinalén, szótlanul figyelte és rögzítette, ahogy a természet lassú, de aprólékos munkával megpróbálja visszahódítani azokat a tereket, melyeket az ember az enyészetnek hagyott. Erde (Föld) című legújabb munkájában ennek az ellenkezőjét tárja elénk. Helyeket látogat, ahol szó szerint a földdel teszünk egyenlővé mindent, hogy tágasabbá tegyük környezetünket, vagy hogy fenntarthassuk világunk működőképességét. Kaliforniában hegyeket tüntetnek el, hogy a helyükön egy várost építsenek, Ausztriában alagutat ásnak egy hegy gyomrába, Magyarországon szenet, Olaszországban márványt bányásznak, Németországban egy sóbányába vájt hatalmas üreg átalakítását, biztonságosabbá tételét tervezik, ahol a hatvanas évek óta radioaktív hulladékot tárolnak.

Nikolaus Geyrhalter: Erde

A nagytotálokat szívesen alkalmazó Geyrhalter ezúttal még egy lépéssel eltávolodik a Földtől, egyes helyszíneit szinte absztrakt festményeknek tűnő szatellitképekkel vezeti be. Felvételein hatalmas masinák küzdenek az apokalipszis utáninak tűnő, letarolt tájjal. A képeket interjúk egészítik ki, az egyes területeken dolgozók vallanak munkájukról és annak következményeiről. „Hegyek mozgatásából élek” – mondja az amerikai munkavezető, „és ez jó érzés”. Van ebben a tevékenységben valami hatalmas erőkifejtés, egy állandó harc a természettel, a kővel, a tájjal, és ez a küzdelem kemény, ez látszik a film minden felvételén. De az ember és gépei előbb-utóbb győzedelmeskednek, és ha másként nem megy „ott van a dinamit”. Egyszerre lenyűgöző és hátborzongató ez a megszállottság, ahogy Fitzcarraldóként tarolunk le mindent célunk megvalósításáért. A tevékenység legitim voltával senki nem vitatkozik: „ez a feladatunk” – mondják egyesek, „valaki más úgy is megcsinálná” – mondják mások, míg többen arról beszélnek, hogy a pillanatnyi körülmények miatt egyszerűen szükségünk van újabb tereket teremteni a Földön. Egy dolog azonban mindegyik interjúban visszatér, tettük végérvényesen megváltoztatja a felszínt, tevékenységük ideje behatárolt, nemsokára nem lesz már mit kitermelni, kiásni vagy legyalulni. Ezek a források nagyon hamar ki fognak merülni.

Nikolaus Geyrhalter: Erde

Heimat ist ein Raum aus Zeit (A haza egy idő által létrejött tér) a címe Thomas Heise alkotásának, mely a szöveg és a kép kapcsolatát egy újabb viszonyba helyezi. Filmjének törzse családjának levelezéseiből áll, melyen végigkövethető Németország története a kora harmincas évektől a holokauszton át az NDK-ban való életig. Egy több mint három órás szövegfolyam az alapja egy képgyűjteménynek, a felvételek azonban nem illusztrációk, még ha nyilván valami párhuzamot is próbálnak kifejezni. A haza nem válik földrajzilag behatárolható területté. Ezt a hazát a családtörténet teremti meg, melynek ugyanúgy része Bécs, mint Berlin, vagy egy munkatábor Zerbstben. Heise nem azokat a képeket keresi, melyeket rég halott rokonai láthattak maguk előtt, inkább valami élőbbet. Egy hosszú beállításában a berlini Schönhauser Alleen, ahol a földalattiból föld felettivé alakul a metró, az állomás alatt készít felvételt egy szerelmespárról, ahogy hosszú ölelkezés után elválnak. A lány elindul a lépcsőkön felfelé, a fiú a kamera irányába. Utóbbi egyszer csak visszanéz, majd tesz pár lépést, és visszanéz még egyszer, aztán kilép a beállításból, és a kép kiürül.

Thomas Heise: Heimat ist ein Raum aus Zeit

Máskor tájképeket filmez, egy erdőre vetülő, ritmikusan ismétlődő árnyékot, melyet egy szélmalom vet. Kivágott, egymásra helyezett fákat. E kompozíciók láttán elkalandozik a figyelem, elveszítjük olykor a fonalat, újabb nevek bukkannak fel, hirtelen nem is tudjuk már követni a rokoni szálakat, de mindez talán nem is érdekes. Fontos lehet az alkotónak, aki így állít emléket családjának, nézőként azonban a szövődmény lesz érdekes, ahogy valami eltűnt megelevenedik, ahogy a múlt maga köré gyűjti a jelen képeit, vagy éppen fordítva, ahogy a jelen képei, a folytonos ismétlődések, a változatlanság az állandó változásban, örökké magukon hordozzák az elmúltat, ezzel megteremtve azt az otthont, amelyben mindannyian lakunk.

Borítókép: Heimat ist ein Raum aus Zeit

Négyzetes kép a leadben: Erde