Transzparencia, avagy: átláthatóság, világosság, átlátszóság… Látható és láthatatlan, átható, áthatolható és sejtelmesen, mögöttesen derengő, opálos plexik álomfázisaiban rejtőző, rétegesen is felsejlő, téridőkben rezdülő, hermetikusból, kvázi keretek közül, keretezhetetlenül szerte-rezonáló, karcoktól, gesztusoktól vibráló alkotások esszenciája járja át a kiállító terem felületeit…

A körforgások, az automatikus rajzolatokkal is rokonságot mutató titkosírás-üzenetek a kiválasztott belső terek gyomrából, zsigereiből, szívéből és szelleméből lüktetnek. Formákba ágyazott, rejtett forma-bontások váltakoznak. A Pálográfiák: az alvajáró grafológusok bonctani víziói, akár a kódfejthetetlen pszichózis-mint(h)ák: az ismereteken túláradnak, áthatnak, tovább-bontakoznak.

Elméleti, individuális magán-rítusok, transzok, transzparens egymásba-hatások, kavargó, expresszív behatolások, elfedések, visszakaparások, lelki ásatások-feltárások, rejtőzések-felmutatások, illetve fragmentumok és megélt, megérlelt egészek összjátéka, művészeti körforgása zajlik Pál Csaba (különböző technikákkal létrehozott) alkotásainak kísérleti világában… Ámen!

A transzparencia paradox módon azt is jelentheti, hogy valami jelen van, de rejtve marad. Ez a folyamat megfigyelhető az élővilágban, természetes formájában is, ott, ahol kulcsszerepet játszik a túlélésben, a védekezésben és a környezeti rejtőzködésben.

Pál Csabát évtizedek óta foglalkoztatja a rétegzettség, átlátszóság, takarás, elfedés problémája, képeken és installációkban is. Az átlátszóság művészi értelemben szimbolizálhatja az őszinteséget, tisztaságot, sebezhetőséget. Arra törekszem, hogy vizuálisan szubjektív módon megmutassam ezt az összetett folyamatot. – vallja a művész jelenlegi projektjének kapcsán, melyben fizikai, természeti, filozófiai szinten is vizsgálja az említett problematikát. A tárlaton négy egység tárja fel magát:

A hidegtű akupunktúra-szerűen, sokszorozva szúr, hatol az áttetsző plexi lap korpusza alá. A megkarcolt, sebzett felületek nyomatok formájába burkolóznak. A szikár hallgatás alatt az elnyelt színek (immár fekete-fehér véreresen) a vonal-vezetések versezet-szerkezetéről és karcolt, biomorf formákról énekelnek. Belőlük (öngerjesztő véredények által) serkenő, növekvő magok és egyéb absztrakt világok belső energiái áramlanak… Lassítva, áramlanak szerte...

A nyomóformák, a hibernációból újraélesztett plexilapok újabb kompozíciókat hoznak létre. A művész itt digitális technikákhoz is nyúlva: a transzformált lapokat, hordozókat egyedivé alakítja. Kiegészítések, beépítések által talán (l)átható, hogy a mögöttesben egy komplexebb, nagyobb lélegzetű átlátszóság is felmutatható… Hiszen a rejtett, esszenciális tartalom ismét részleteiben mutatja meg lényegét…

Archiválás után a számítógép és layerek segítségével tovább-értelmezett alkotásokat, világító dobozokat is létrehoz a művész. Ugyancsak az átlátszóság izgalmait és a fény mágiáját használva. Az archiválást Pál Csaba itt egyféle eltemetés rítusaként éli meg. Ezen munkálatokkal a plexi lapokat tér-elemekké alakítja, egymásba illeszti, ezek által alakul az installáció építése.

Az átláthatóság egy másik bemutatása (és itt egy konceptuális rész következik): amikor a művész mindenről feljegyzést készít: hogy mikor, mennyi időt, hány forintot költött, hány órát töltött el a művek elkészítésével, ezt egy füzet formájában is bemutatja.

Minden mű jellemzője (a kettősség és a transzparencia) minimum két elemből áll, és több hordozó-felületből épül fel. És mindezt a rétegzettség és az átlátszóság köti össze egy nagy egésszé.

A mindennapi életben is megjelenő eltűnések-visszatűnések, sőt definiálhatatlan torzítások metaforája, folyamata: jelenség-jelenések szintjén akár fata morgana-állapotok rezgéseiként is kirajzolódhat, főként éber álmok fázisaiból, látomás-felhőiből, abszurd, szürreál délibábjaiból előbukkanva. Lírikus, latens látományok: ismeretlen fény-lényből fakadó laterna magica körvonalai és belső, parázsló (ámde monochrom) magjai mosódnak össze…

Amikor a fénysugarak megtörnek a különböző sűrűségű (és hőmérsékletű) lég-rétegekben, illetve belső tér-érzetekben: akkor tárgyak lebeghetnek, megnyúlhatnak-összenyomódhatnak, gyakran képlékeny, higanyos-mákonyos formákat, formulákat megidézve, megrajzolva, kivetítve, akár kvázi írás-karcolat köpönyeget is öltve…

Ott – és itt is szembesülhetünk megnyíló dimenziókkal: a sajátos valóság és képzelet határmezsgyéjén egyensúlyozva… Transz-balansz, transz-balansz: koponyákba ágyazott fiolákhoz, mágikus amulettekhez suttogó alkimisták (transz-balansz, transz-balansz): lepárló üvegcsékben, fehér holló vérében lebegő, nyugtalan homunculusok a föld alatt…

Pál Csaba sorozataiban, művészkönyveiben, objektjeiben, installációiban, egyéb ciklusaiban cirkuláló, szinte önjáró, gyakran spirális energiák (metamorfózisokkal ölelkezve): az állandó változás, visszatérés, megújulás jegyében, tonálisan és transzponáltan – szakrális szekvenciákat is megidézve – működtetik, járják speciális vitustáncukat: Sancti Viti – Viti Sancti…

Megnyilatkozások, rezgések vizuális feldolgozása:

Lassan eltűnnek a valósághoz köthető jelek, konkrét szövegek, írásjelek, és varázscsontokból, szavakon túli, kép-költészeti rezonanciákból alakulnak ki idiómák és ideogrammák, kimondhatatlan vagy átvitt értelmű felismerések…

Henri Michaux feloldott indulatokkal és tejjel itatott démonokkal teli labirintus üvegfalára vési fel végtelenített rajzolatait, miközben meghasonlott, maszkos informelek rétegződő jelek halmazaival mélyítik a tudattalan szomjazó kútjait… 

Elvonatkoztatni annyi, mint: el- és felszabadulni!