bezár
 

irodalom

2019. 02. 22.
Helyzetjel: Egy romániai Bukarestben
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Bukarestben az október egy tavaszi hónap. Legalábbis azt hiszem, hogy az eufóriának nem csak a város neve (bucurie románul örömöt jelent) és az első találkozás felfokozott lelkiállapota az oka – nem: Bukarestben lépten-nyomon szinesztéziás élmények érik az embert, hang-, szag- és látványhatások, egymást kioltó és egymásból kiinduló érzések, a csodálat, a melankólia, a megvetés, a rajongás, a nosztalgia rángatnak ide-oda, amíg megyek. Amíg jön belém a város.

Mit jelentett nekem eddig? Annak az országnak a fővárosát, amelynek az állampolgára vagyok. Sosem jártam itt – egy alkalmat leszámítva, de akkor is csak érintőlegesen, a repülőterén. Ha tapasztalatom nem is, valamilyen tudásom volt róla, nagyrészt a családi legendárium jóvoltából. A nagyszüleim a ’40-es évek végén ide jöttek egyetemre, aztán itt éltek addig, amíg nagyapámnak a kulákprés miatt új munkahely után kellett néznie. A nagynéném szintén ide járt a testnevelési főiskolára, itt élte át a földrengést. Anyám itt született, fényképeken látom a nagyanyámat nagy hassal, a Herăstrău-tavon csónakázni. Szóval, érintett voltam ezügyben, de csak közvetetten. Bukarest kívül esett az általam használt útvonalakon, egy távoli világ centruma volt, a Kárpátokon túli idegen. Eddig is Romániában éltem, de most rájöttem, hogy életemben először járok Romániában.

A kilencórás vonatúton Andrei Pleșu rövid írásait olvasom, jó ráhangolódás a román lelkületre. Lényeges dolgokról beszél a legnagyobb közvetlenséggel, mintha rám szabták volna őket – tartalmi igényeimhez és nyelvi képességeimhez idomulnak. Éppen elég rövidek ahhoz, hogy időnként felpattanhassak helyemről, és kilépjek a vagon folyosójára megcsodálni a tájat. A vonat délben indul, felcsorog a Maros mentén Dédáig, ahol erőt gyűjt a Gyergyói-medencéhez, a Keleti-Kárpátok könyökhajlatához. És pont amikor átszeljük a Kárpátokat, már sötét van, nem látom a Tömösi-szorost, a Prahova völgyét, csak a kivilágított állomások egzotikus helyneveit: Azuga, Bustény, Szinaja, Câmpina. Este a Balassi Intézethez érkezem, a hátsó bejáraton enged be Magdi, a kultúraszervező. Egy csigalépcsőn visz fel a szobámba, indokolatlan mennyiségű ajtón keresztül, mintha Kékszakáll kastélyában volnánk – „ezen a lépcsőn ne menj le éjszaka, mert az egész épületben megszólal a riasztó”. Egy másikon megyek le, miután elbúcsúzunk, hogy utánajárjak, mi is a kontextus. Konstatálom, hogy két lépésből a Calea Victoriei-en vagyok, ami hallomásból is a város ütőere. Nincs szívverés, csak akusztikus morajlás. Egy bérház kivilágított földszinti ablakában tangó-óra zajlik. A tanárnő az ajtóban áll és korrigálja a párokat.

Egy nő pirulva és tartózkodó testtartással igyekszik lépést tartani egy férfival. Az arcán átfutó érzések tőlem karnyújtásnyira zajlanak.

Mások összeszokott párosként működnek. Kicsit még fárasztom magam, aztán vásárolok egy üveg Murfatlart, aminek a szobámban – némi tétovázás után – egy portörlő nyelével nyomom be a dugóját. Az ágyamból egy lombra látok, ami csak egy utcai lámpa fényétől sárga. Reggelre már ismét zöld. .

Süt a nap, és minden sarkon egy virágosbódé virít. Az ősbukaresti dámák vásárolják itt a csokor tulipánjukat, hogy felfrissítsék a lakást, magassarkúban, ballonkabátban, selyemsállal a fejükön, napszemüvegben, mint egy-egy inkognitóban megöregedett Audrey Hepburn. A virágosbódék és a padkán virágot áruló öregasszonyok a város pórusai. Támaszkodva vagy felkönyökölve, kávézva vagy cigarettázva, énekelve vagy magukban beszélve várják, hogy valaki kievickéljen kis szigetükre. „Ez egy jóléti társadalom”, gondolom a napozó öregeket nézve, hiszen lerí róluk, hogy jó a lét. Soha nem láttam még ennyi autót egy helyen, mint itt, és mégis van hová menekülni előlük, titkos kis átjárókon tűzfalakkal körülvett fás területek, kutyasétáltatók és templomkertek közelíthetők meg. Ezeken a helyeken mindig üldögél valaki, gőzölgő kartonpohárral a kezében. Kávéautomaták majdnem minden üzlet bejáratánál vannak. De az utcán is itt-ott, két lej átlagáron lehet választani bármit. Ezek olyan stratégiai pontok, mint a benzinkutak a kietlen Nebraskában, itt ezzel a barnás színű folyadékkal működnek az emberek. És hát a jó öreg kávézó-cukrászdák! Ahol a pénztár előtt sorban állva kibetűzöd a krétával írt feliratot: Profiterol. És kiviszed a csészéd az utcára, a járda közepén elhelyezett fehér öntöttvas asztalkák egyikére, és leülsz a rohanás közepén, mert kávé van nálad, és nem félsz használni. És elnézed a galambokat, ahogy belakják és teleszarják a Coca-Cola óriásplakátját, és a szomjas férfi hajában is laknak, meg a szomjas nő szemeiben is.

Bukarestről az az ember benyomása, hogy csak az ortodoxia tartja össze. A társadalom különböző rétegei közt átjárás van, mégis élesen elhatárolódnak egymástól. A hegyes orrú lakkcipő kilép a bankból, és odanyújt egy tízest a fal szegletében ücsörgő koldusnak, amitől az zavarba jön, mert éppen egy keresztrejtvényben volt elmerülve. Mert valamikor számtantanár volt. Vagy filmrendező, amint azt az egyik fehér szakállas öregúr táblájáról leolvasom. Ilyen organikus és művi, ellentmondásos és koherens közegbe talán még soha nem csöppentem.

Az üvegpaloták (mint sárkányfog-vetemény) részvétlen magasságokba emelkednek a régi örmény és zsidó negyed romos palotái közül. Tövükben kis manufaktúrákban tevékenykednek a szakik: varrónők, köszörűsök, harisnyafelszedők és táskajavítók, órások, cipészek, borbélyok, a szocializmus óta változatlan cégérek és kirakatok állandó kellékei mögött – csipkefüggöny, faráccsal burkolt fűtőtest, cserepes szobanövények. Kicsivel odébb skandináv designbolt az idei trendekkel, a kibiggyesztett árcédula is kellően absztrakt, majd egy kortárs művészeti galéria, ahová csak a múzeumok éjszakáján merészkedik be bárki is, pogácsa és innivaló reményében. Aztán egy sütöde, spárgára fűzött perecekkel, ami előtt mindig sor áll, majd Gucci márkaüzlet rózsaszín flamingókkal. Pár lépés, és már egy másik negyed aurájába kerültél, az arcok is másak, gyanakvóbbak, zártabbak, de nem kötnek beléd, pedig éppen egy drótkerítésre feltűzött kenyeret és egy levetett bőrdzsekit fényképezel. Ki tudja, milyen jelek ezek, kinek mit üzennek velük, vagy éppen mennyire nem jelentenek semmit, azon kívül, hogy létezik egy ilyen konstelláció a világban. Hajszol a város, hogy minél többet megmutasson magából, addig táncoljak a huzalain, amíg le nem szédülök. Kötélen száradó ruhákat látok egy húgyszagú kapualjban, amitől hirtelen olyan otthonosságérzet fog el, mintha legalábbis itt nőttem volna fel. Erre valamiként ráerősít egy Hattyúk tava-plakát a szentpétervári balett vendégszereplésével, és akkor még elolvasok egy graffitit: privește cerul, vagyis regarde le ciel. Felnézek, és egy balkonon a néni piros mellényben éppen megöntözi a pálmafáit. .

Ebéd közben megállapítom, hogy olyan, mintha egy demokratikus ország szívében lennék, ahol a szenátorok és a koldusok egy kifőzdébe járnak. Közepesen rossz étel, közepesen jó áron – visszautasíthatatlan ajánlat. A tulajdonos kint áll az ajtó előtt, cigarettázik, kezet fog az arra járó ismerősökkel, telefonál és befelé tessékeli azt, aki futó pillantást vet a napi menüre. Néha hátramegy a mosdóba, már az asztalok közt elkezdi gombolni a sliccét. A felesége főz, mosogat, közben kiszolgálja a vendégeket, elveszi a pénzt és számlát ad, nem csoda hát, ha a környezete elhanyagolt. Így pont kettéoszlik a tér: az első felében a nyitott ajtóból áramlik be a férj füstje, a hátsó fertályban a vécé szag-aurája uralkodik. Ebéd után a szenátor és a koldus leülnek még egy cigarettára a kis téren, utóbbi kelletlelnül elfogad egy szálat, letöri a filtert és eldobja. Egy másik padon egy híres színész kenyeret tör a galamboknak, szórakozottan réved kavargó-zsizsegő mozgásukba, mintha az adásszünet szemcsés képernyőjét nézné.

Egyetlen úti célom van a végtelen számú állomás között: a hely, ahol a nagyszüleim éltek. Tudom, hogy már csak a fél utca van meg, mert az egész negyedet ledózerolták a nyolcvanas évek elején, hogy helyet csináljanak a román Champs-Elysées-nek. Azt, hogy a Nép Háza, ez a grandomán monstrum mekkora területet foglal el (az egyik fele most is üres), személyes kis bosszúság segít felfogni. Elindulok az oldalában, hogy keressek egy átjárót – bár már elég jó elsajátítottam a bukaresti freestyle átkelést: akkor kell indulni, amikor mindenkinek piros, mert ha neked zöld, akkor másnak is az. Nincs rá bizonyítékod, hogy csak neked szól, a te zölded, mert minden nézőpont kérdése. Abban a gondolatnyi csendben, a fővárosi forgalomban beállt hatásszünetben kell lépni. Még csak nem is sietve, a lényeg, hogy az embernek legyen tartása, akkor még a szabálysértéshez is joga van. Szóval, keresem a zebrát, megyek és megyek, balomon az Egyesülés útjának tízemeletes paneljei, jobbomon a lehangoló, mauzóleumra hajazó betonkolosszus. Az ég vörhenyes, mint egy gyerektérd sebei. Félórás séta után végre átmehetek. A blokkok között rátalálok az Apolodor utcára. Megejtő. A nagyszüleim a 10-es szám alatt laktak, ide hozták haza anyámat a szülészetről, innen járt nagynéném óvodába. Nézem a 8-as szám melletti parlagos foghíjat. Ennyi az utca, mint egy történelmi film lehurbolt díszlete, amiben mondjuk Mihail Sebastian ide ugrik át látogatóba a Piața Amzei-ről. Az alimentara (közért) kirakatában gyümölcspiramis, csúcsán egy kis trikolór. A bőrdíszmű ajtaján harmonikarács, fölötte kariatida feje tart málladozó balkont. Az igénytelenség lepedékéből pislákoló relikviák. Az ablakokon piros-fehér csíkos szövetrolók, a párkányokon galambok. A lombok árnyéka úgy hull a sárgás házfalakra, mintha direkt a nosztalgiahatás kedvéért lenne odavetítve, egy jó operatőr tudja az ilyen trükköket, csak egy lámpa kell hozzá meg egy szobanövény, amit a világosító (itt: a szél) néha megmozgat. A tíz házat számláló utca a pártembereknek épített sztálinista lakótömbök zárójelében. Mit keresek? Csak látni akartam. Mit? Hát, hogy hol is. Hol is mi? Hogy hol is volt az a hely, amiről olyan szeretettel beszéltek. Hogy hova is jártak haza, a padlásszobába, amit bérelni tudtak. Hogy hol érezték azt, hogy ez a város nagyvonalúan befogadja őket, mert helyet ad nekik a sokféleségében, amikor székelyekként román zsidóknál laktak. 

A hazaúton felhívom nagynénémet a vonatról. Kérem, mesélné el a bukaresti földrengést századjára is. Készséggel megteszi. A vagon folyosóján felkönyökölve nézek a sötétségbe, és látom, ahogy a képek belekattannak a számukra fenntartott űrbe. Úgy jártam, mint Orson Welles rádióhallgatói, akik valós eseménynek hitték a marslakók támadását. Ja, nem. Pont fordítva. 

. . .

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Láng Orsolya --

1987-ben született Szatmárnémetiben. Filmrendezést tanult a kolozsvári Sapientia egyetemen, majd a budapesti Moholy-Nagy Művészeti Egyetem animáció szakán végezte el a mesterképzést. Verseket és prózát ír. Két kötete jelent meg: Tejszobor (2015) - kisregény, Bordaköz (2016) - versek. A JAK és a FISZ tagja. Jelenleg Marosvásárhelyen él, szabadúszó író, grafikus, könyvillusztrátor.


Más művészeti ágakról

Külföldön Sikeres Magyar Művészek

Mindenből lehet meríteni Mindenből lehet meríteni
Interjú Maurer Dórával külföldi élményekről, lehetőségekről, fordulópontokról és képzésekről
Mészöly Ágnes - Molnár T. Eszter: Az Emberek Országa
Interjú Tóth Kingával intermediális alkotásról, a fiatalok lehetőségeiről, szellemi műhelyekről, fordításról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés