bezár
 

Felhasználói adatlap

-- Láng Orsolya --

felhasználói adatlapja

1987-ben született Szatmárnémetiben. Filmrendezést tanult a kolozsvári Sapientia egyetemen, majd a budapesti Moholy-Nagy Művészeti Egyetem animáció szakán végezte el a mesterképzést. Verseket és prózát ír. Két kötete jelent meg: Tejszobor (2015) - kisregény, Bordaköz (2016) - versek. A JAK és a FISZ tagja. Jelenleg Marosvásárhelyen él, szabadúszó író, grafikus, könyvillusztrátor.

Láng Orsolya által feltöltött cikkek:

Helyzetjel: Egy távolsági busz várása közben
– Hánykor indul Almásról az első busz? – A reggeli harangozáskor tessék kiállni a templom elé, s mikor az lejár, azonba kell jöjjön.
Helyzetjel: Porto
Mikszáth írja Selmecbányáról, hogy olyan, mintha az ördögök tervezték volna a pokol mintájára. „Képzelj magadnak háromezer hegycsúcsot, ugyanannyi völgykatlant, egy tucat sziklát, mely sűrűn be van építve mindenféle alakú házakkal, melyeknek előrésze sokszor háromemeletes, míg ellenben a háta szerényen odalapul a hegyhez” írja. Aztán így folytatja: „Ha végigjárod e maga a természet által kikövezett várost, szíved csordultig megtelik humanisztikus érzelmekkel, s elérzékenyülten sóhajtasz föl: »Hát még itt is emberek laknak?«”. Amikor Selmecbányán jártam, beigazolódni látszott a romantikus és a realista stílusjegyek összetartozása írónk írásművészetében. Ha azonban Mikszáth járt volna Portóban, minden bizonnyal lenyomja Jókait, aki egy Vaskapu-szorossal vezet a tájleíró-versenyen.
Helyzetjel: Egy romániai Bukarestben
Bukarestben az október egy tavaszi hónap. Legalábbis azt hiszem, hogy az eufóriának nem csak a város neve (bucurie románul örömöt jelent) és az első találkozás felfokozott lelkiállapota az oka – nem: Bukarestben lépten-nyomon szinesztéziás élmények érik az embert, hang-, szag- és látványhatások, egymást kioltó és egymásból kiinduló érzések, a csodálat, a melankólia, a megvetés, a rajongás, a nosztalgia rángatnak ide-oda, amíg megyek. Amíg jön belém a város.
Helyzetjel: Egy száműzetés helyszíne
Mészöly Miklós még azt írta Idegen partokon című novellájában: „Egész éjjel utaztak. Késő este indult a vonatuk Bukarestből, és reggelre értek Konstancára”. Nekem már nem kellett ennyi, reggel fél nyolckor indultam, hogy délelőttre ott legyek. Sötétedéskor terveztem visszaindulni. Október elején deresek már a reggelek, a félreeső utcán, amelyen a buszállomásra igyekeztem, mégis egy szál piros fürdőköpenyben sétált szembe egy férfi, kezében gőzölgő kávesbögrével. Mintha csak a konyhából az utcán át a szobába. De Bukarestről bővebben majd később. Várnom kell még, hogy tálalhatóvá hűljön az anyag.
Helyzetjel: Ismerős tartomány
Nézek ki az ablakon. Temérdek fotót készítettem már a kilátásról, ami azt mutatja, hogy nem közömbös számomra. Meghatároz. A lakás dél-nyugati oldalán meglehetősen szedett-vedett, de ilyenkor télen kifejezetten bruegeles. Az észak-keleti panoráma pedig a ’80-as évek szocreál építészetének egyenruhájában feszít. Elküldöm valakinek ezt az urbánusabb látképet, mire azt írja, olyan, mint Algéria. Mint a Kaszba. Sosem jártam ott, de így képzeltem én is, kőtömbök egymás hegyén-hátán, ablakok néznek be az ablakon, amely csak az utolsó emeleten lakók számára nyújt némi távlatot.
Helyzetjel: A világ vége
Itt születtem Szatmáron, 1987-ben. Amikor két évre rá apám betelefonált a koraszülöttosztályra, ahol anyám kezdő gyerekorvosként dolgozott, a hírrel, hogy Ceaușescuék menekülnek, anyám ereiben megfagyott a vér. Erre a mondatra vártak húsz éve, de hogy ez valaha tényleg el is hangozhat, arra gondolni sem mertek. Anyám a világvége bejelentése után biciklire pattant és úgy suhant hazafelé, hogy hosszú, kibontott haja – mint a Sörgyári capriccio hajvágás-jelenetét megelőző képsorok Maryskájának – hullámokat vetett. Valamiért így képzelem, pedig tél volt és csend és hó és halál. Az utcán valakik, valahonnan igazi sajtot osztottak a kiözönlött embereknek, akárcsak egy grandiózus borkóstolón. És mindenki ölelt mindenkit, free hugs, before it was cool.
Idebent villámlik
Hajnalban apokaliptikus vihar robban ki Szigliget felett. Percekbe telik, mire rájövök, hogy nem egy climate fiction regényben, hanem a JAK-táborban ébredtem fel. Leülök tudósítást írni, így legalább megörökíthetem a táborozók utolsó napjait a poszthumán utókornak. Igaz, befejezni, elküldeni ezt sem tudom, mert nincs net, az áram meg hol elmegy, hol visszajön.
bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés