bezár
 

film

2019. 03. 21.
A férfias sellősködéstől a pszichedelikus táncorgiákig
Filmélmények a 9. Frankofón Filmnapokról
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A Frankofón Filmnapok évről évre igyekszik megújulni, és széles áttekintést adni a francia kultúrához és nyelvhez kapcsolódó filmalkotásokból. Idén a fesztivál nem sorolta szekciókba a programban szereplő filmeket, emellett központi tematika sem irányította a figyelmet, így a közönség nagyobb szabadságot kapott az önálló válogatásban. A vetítések a Toldi és a Puskin mozikban zajlottak, február 27. és március 8. között.

A Corvin moziban lebonyolított megnyitó ünnepségen Gilles Lellouche Szabadúszók című vígjátéka indította a 9. Frankofón Filmnapokat. A Szabadúszók története sokunk számára ismerős lehet, hiszen a tavalyi évben a franciák mellett az angolok is bemutattak egy hasonló témával komédiázó filmet. Lehet találgatni, hogy az esetlen férfiakból összeverbuválódott szinkronúszó csapat melyik színben mutat jobban, és melyiknek van leginkább hazai íze, mindenesetre a brit Férfiak fecskében (kritikánk róla itt olvasható) láttán is mindenképpen érdemes megnézni a francia verziót, mert az hangulatában teljesen más, mint angol párja.

A nyitófilm, mely egyébként a 2018-as Cannes-i Filmfesztiválon mutatkozott be először a nagyközönségnek, színvonalával és humorával is megalapozta a Filmnapok hangulatát, egyik legjobb tulajdonsága pedig, hogy úgy illeszkedik a népszerű, sokoldalú és jelentős előzményekkel bíró francia vígjátéki hagyományba, hogy témájában meg is újítja azt. Kerüli a bejáratott vagy éppen időszerű francia kliséket, és inkább megpróbál saját jogán vicces lenni, úgy, hogy franciaságát szinte el is hagyhatná.

A film a Mathieu Amalric által megformált, depressziós, munkanélküli és családapaként alig funkcionáló szereplővel kezdi történetét, aki éppen – hogy enyhítsen életuntságán – csatlakozik a helyi uszodában működő, csupa tökéletlen pasiból álló szinkronúszó csapathoz. A helyzet értelmetlenségét fokozza, hogy a „férfisellők” hírből sem ismerik a szinkronúszást, edzőjük pedig egy alkoholizmusából gyógyuló, élethazugságaiba menekülő hajdani bajnoknő (a tőle szokatlan szerepben megjelenő Virginie Efira), aki szívesebben olvas fel Rilkét, minthogy kemény edzéseket tartson. Az pedig már egyenesen az abszurd határát súrolja, hogy a fiúk a norvégiai világbajnokságon tervezik megmutatni nem létező bájaikat és jól rejtegetett képességeiket, Gilles Lellouche rendező azonban tartogat érdekes csavarokat a sztori végére, melynek közhelyessége épp annyira okozhat katarzist, mint nevetőgörcsöt.

A Szabadúszókat nagy sikerrel vetítette a Frankofón Filmnapok, az ADS Service Kft. forgalmazásában pedig már a hazai mozik is műsorra tűzték.

Szabadúszók

Gilles Lellouche: Szabadúszók

A Frankofón Filmnapok francia remekei mellett a legkülönlegesebbek mindig is a keleti régiókból hozott alkotások voltak, hiszen olyan munkák ezek, melyek nagy része csak a fesztiválon látható. Egyik ilyen egzotikus darab volt idén az arab nyelven forgatott Éjszaka Tunéziában, amely egy fiatal lány rémálomba illő éjszakáján kalauzolt végig minket, s melyben a szexuális bántalmazás és a hatalommal való visszaélés legrémisztőbb arcával szembesülhetett, aki megnézte ezt a thrillernek is beillő filmdrámát.

Történetében egy ártatlanul induló, barátnővel bulizgatós kiruccanás megerőszakolásba torkollik, a bűnelkövetők pedig maguk a rendvédelem képviselői, így a feljelentés megtétele valóságos tortúrává változik a tapasztalatlan főhősnő számára. A túlnyújtott, túlfokozott jelenetek mind ezt az élményt kívánják reprodukálni, mégpedig azért, mert a film története valós tényeken alapul, létfontosságú tehát a feljelentés körülményeinek minél tényszerűbb és valóságosabb érzékeltetése. Attól eltekintve, hogy a színészi játék néha amatőr és naiv hatást kelt, a probléma erős és elkötelezett filmre dolgozása komolyan vehetővé teszi Kaouther Ben Hania keleti #Me Too-sztoriját, mely nem feltétlenül trendérzékenységből készült, hanem a hatalom visszaélései, túlkapásai ellen harcol a film eszközeivel.

Éjszaka Tunéziában

Kaouther Ben Hania: Éjszaka Tunéziában

Felidézve a Szabadúszók által kínált felhőtlen szórakozást, megállapíthatjuk, hogy Pierre Salvadori morbid komédiája, a Csak a baj van veled! a vígjáték műfajának egy másik szeletét hozta el a Frankofón Filmnapokra. A '70-es évek francia és amerikai bűnügyi filmjeit, sorozatait megidéző, de az utóbbi évek műfaji fejlődését is hordozó film nem könnyed humorbombákkal dobálózik, inkább töltött fegyverrel fenyeget, és gyilkos viccekkel zúzza le a nézőt. Egyszerre stílusjáték és merész műfaji vállalás tehát, mely megosztó lehet a másfajta humort és előadásmódot elváró közönség számára, de kihívást adhat annak, aki a nem túl gyakori francia fekete humort szeretné megtapasztalni.

Bár nem kifejezetten vele promotálták a filmet, mégis megtévesztő lehet, hogy a Csak a baj van veled! egyik szerepében Audrey Tautou jelenik meg, ugyanis a bájos francia színésznő ezúttal kevesebb kibontakozási lehetőséget kap, karaktere szinte csak ellenpontozásként került bele Salvadori keménykedő komédiájába. Az igazi főszerepeket Adèle Haenel és Pio Marmaï viszik el, akik eszelős alakításukkal valóban sokat adnak hozzá ehhez a stílusparódiához, mely egyébiránt önmagában is elég ötletes ahhoz, hogy a filmbetétekként megjelenő (és néha a film egészét is átható) stílusjátékok nélkül is megállná a helyét.

Salvadori, végig tartva a választott kifejezésmódot, a humort pár fokkal lejjebb szállítja, és poénjait a halál, a bűnözés és a perverzió bugyraiból bányássza ki, így szabadon röhöghetünk az ártatlan arcú, rokonai végtagjait nejlonzacskóban hordozó darabolós gyilkoson vagy a szado-mazo felszerelésben elkövetett ékszerrabláson. Mindezt összefoglalva, ne várjunk különösebb érzékenységet vagy értelmes konklúziót, mert a film szándékosan idegenít el minden ilyen megoldástól, cinikus világában még a dicső múlt is többféle verzióban jelenik meg, attól függően, hogy milyen információk derülnek ki éppen a történet jelenidejében.

A Csak a baj van veled! a Cinetel Kft. forgalmazásában már szerepel a hazai mozik kínálatában.

Csak a baj van veled!

Pierre Salvadori: Csak a baj van veled!

A 9. Frankofón Filmnapok reklámplakátja Philippe Godeau Yao című filmjének egyik fontos jelenetéből készült. A történet nagy része Nyugat-Afrikában játszódik, így a Filmnapok Godeau munkájával is egzotikus filmet kínált, melynek elzártságába csak néha tör be a külvilág, vagyis a főszereplő „valódi” francia élete. A Yaóban Philippe Godeau rendező emellett nem mindennapi lehetőséget adott a főszereplő Omar Synek, a francia híresség ugyanis olyan karaktert formálhatott meg, aki szinte önmaga: népszerű francia, szenegáli származású színészt alakít, szerepe tehát gyanúsan önazonosnak tűnhet, mégsem az ő személye a lényeg, hanem a két főhős közötti kapcsolódás.

Az Omar Sy által megformált filmsztár könyvbemutatója miatt utazik Dakarba, ősei szülőföldjére, ahol egy különös rajongóba, a kiskamasz Yaóba botlik, aki kecskéje által jól megrágott könyvpéldányát dugja a francia sztár orra alá. Ez a gesztus annyira megérinti a férfit, hogy magával viszi a gyereket, majd elkezdődik az egyszerű, népi elemekkel színesített „road movie”, mely mindkettejük életét megváltoztatja. Ütött-kopott autókkal, buszokkal poroszkálnak a szikkadt vagy tengermosott nyugat-afrikai tájakon, s útjukon izgalmas mellékszereplőkkel hozza össze őket a sors, közülük emlékezetes marad a ragyogó szépségű táncosnő, aki nem csak a főszereplő férfit, hanem a nézőt is megbabonázza, amíg a vásznon van.

A Yao, személyes vonatkozásai ellenére, nem kizárólag Omar Syre és az ő népszerűségére épít, erre maga a cím is felhívja a figyelmet, mely rámutat arra, hogy a történet lényegét az egyszerű származású Yao és az ő feltételen gyermeki rajongása hordozza, valamint a főhősök közötti kapcsolat, melyben a francia-szenegáli sztár önmagát látja és találja meg.

Az érzékeny hangvételű francia-szenegáli drámát Yao utazása címen a Mozinet fogja bemutatni.

Yao

Philippe Godeau: Yao

A Mióta Otar elment díjakkal elhalmozott rendezőnője, Julie Bertuccelli jegyezte Claire Darling utolsó húzása a nosztalgia mint életérzés előtti filmes tisztelgés. A tárgyak és az emléktöredékek egybeolvadnak, hogy közösen írják vászonra a főhősnő nehéz életét, amitől Claire Darling már szeretne megszabadulni. A Catherine Deneuve szereplésével még súlyosabbá tett történetben a díszes tárgyakkal telerakott villában élő, idősödő Claire Darling azzal a sugallattal ébred egy nap, hogy nemsokára meghal, ezért vásárt rendez a múltja dekorációjaként szolgáló, ám az évek előrehaladtával feleslegessé vált értéktárgyaiból. Antik értékeit olcsón szórja szét, áthúzva ezzel a film módszerét, mely a tárgyak mentén idézi fel a jó vagy rossz emlékeket, amik egy családi tragédiába engednek betekintést.

Catherine Deneuve és lánya, Chiara Mastroianni közös szereplése mindig izgalmas gesztus, ezúttal viszont nem ad hozzá többet ehhez a filmhez, sőt, vissza is fogja az abban rejlő feszültségeket, melyet talán jobban ki lehetett volna bontani kevésbé összeszokott szereplőkkel. A tavalyi Frankofón Filmnapokon vetített Külön világ című drámában Deneuve Diane Krugerrel játszott anya-lánya párost, ahol ez a viszony dinamikusabbnak bizonyult, bár ott a történet is előhívta a kifejezőbb színészi alakítást, Julie Bertuccellinél pedig talán az emlékidézéssé finomított jelentekbe fullad anya és lánya nem tökéletes kapcsolatának lendülete. Deneuve több évtizedes tehetsége mindenesetre teljesen elviszi a show-t, tekintve azonban, hogy a történet rá koncentrál, ez jól is van így. A misztikus halálsugallattól vezérelt, idősödő burzsoá asszony hattyúdala talán nem lett a 9. Frankofón Filmnapok legemlékezetesebb darabja, de sokadik méltó lehetőséget adott Catherine Deneuve-nek, hogy jutalomjátékával elkápráztasson mindenkit, aki miatta ült be a moziba, és azt is, aki nem.

A Claire Darling utolsó húzását a Hungaricom fogja bemutatni.

Claire Darling utolsó húzása

Julie Bertuccelli: Claire Darling utolsó húzása

Az idei Frankofón Filmnapok záródarabja Gaspar Noé Cannes-ban bemutatkozott Eksztázisa volt, mely egyszerre megosztó is, meg nem is. A Visszafordíthatatlan és a Szerelem rendezőjétől nem vártunk mást, mint provokációt, ezt az Eksztázis valamennyire meghozta, azonban Gaspar Noé provokációs eszköztára ebben a filmben mintha kiégetné önmagát. A sokszereplős, töredékes LSD-orgia táncosokkal koreografált szétcsúszásait vörösszűrő-hatások, hűvös neonfények és extrém kameraállások viszik el csúcspontjáig (és itt fontos megjegyezni, hogy az eredeti címe nem véletlenül Climax), Noé tehát ezúttal is különleges hangsúlyt fektet a formajátékra, ami a tömeges módosult tudatállapot miatt indokoltnak látszik.

A táncmetaforára felhúzott partydrog-őrület, melyben egyre vadabb dolgok jönnek elő a kezdetben csak bulizgató táncosokból, szándékában nem különösebben korszerű, erre utal a vállaltan retró, '70-es, '80-as és '90-es évek stílusidézeteivel meg-megdobott feldolgozás, ettől a szándékos vállalástól azonban profi utóhatást kelt a film, még akkor is, ha észrevesszük az imént felrótt önismétlést. Amint a buli nyitányaként előadott, zaklatott és monoton zenére nyomott diszkófetrengés, úgy a sztoritöredékek is szépen koreografáltak, hiszen a tánc minden, ez pedig a filmtörténet egyik legnagyobb közhelye, de Gaspar Noé igyekszik az üresnek tűnő fordulattal is keményen bánni.

Az viszont, hogy végül mennyire bánik keményen a történettel, és mennyire sikerül a francia provokatőr szerepében tetszelegnie tovább, megkérdőjelezhető, hiszen az általa kínálgatott erőszakot és szexualitást az esztétizált LSD-látvány fosztja meg provokatív jellegétől, mert sem az erőszak, sem a szex nem jut el a néző számára is látható beteljesülésig. Az eredeti címben előrevetített Climax tehát csak esztétikus fokozást takar, mellyel együtt valóban kulminál a történet, avagy erősödik a droghatás, de amolyan megcsonkított módon. Noé sokszor a végtagjaikat kitekerő szereplők vagy a nem kevésbé rugalmas kamera táncába fojtja a feltörő elementaritást, azt érzékeltetve ezzel, hogy most inkább a módosult tudatállapot természetrajzát fabrikálgatja, minthogy banálisan durva vagy feleslegesen túlszexualizált jelenetekkel bajlódjon. Ezzel megkíméli a nézőt, bár elegáns gesztusának elsődleges célja mégsem ez, hanem az önmagára reflektáló tudatosság, amivel szép modorosan lekerekíti a történetet, melynek még csattanót is tartogat a végére.

Gaspar Noé Eksztázisát, mely az idei program egyik legbizarrabb filmélménye volt, a Vertigo Média Kft. bemutatásában, áprilistól láthatja majd a magyar közönség.

Eksztázis

Gaspar Noé: Eksztázis

A programból több film kerül még hazai forgalmazásba, az ADS Service Kft. a Romain Duris főszereplésével készült Életem értelmeit (r.: Guillaume Senez), az ELF Pictures az Isabelle Adjanival és Vincent Cassellel forgatott Tiéd a világot (r.: Romain Gavras), a Vertigo Media pedig Lou Jenet Pajzán kíváncsiságát tervezi műsorra tűzni idén tavasszal.

A 9. Frankofón Filmnapokkal és az április 1-jéig tartó Frankofón Fesztivállal kapcsolatos információk itt találhatók: Frankofón Filmnapok és Fesztivál.

Képek forrása: Frankofón Filmnapok

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Bükki Linda --


További írások a rovatból

Francis Ford Coppola: Apokalipszis most
Jacques Audiard: Testvérlövészek

Más művészeti ágakról

Révész Emese: Simi és a rendetlen betűk
Ivan & The Parazol lemezbemutató koncert, Akvárium Klub, 2019. 05. 03.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés