A beszélgetés dinamikája olyan alkotóként mutatta be Kertészt, akinél a személyes élet mintegy fölszámolódik a művészi munka érdekében, ennek megfelelően a kötet is életrajz helyett munkarajzot mutat be. Schein külön kiemelte azt a tapintatos hűséget, amellyel Royer a Kertész-életmű értelmezéséhez viszonyul. A monográfia alapvetően az író szellemi családregényét, alkotói nevelődéstörténetét vizsgálja: miképpen válik az írói mesterség tanítójává Kertész számára Camus, Thomas Mann, Robbe-Grillet, Henry James, miképpen érzékenyíti önreflexióját Kafka naplóinak olvasása. Royer hangsúlyozta, hogy az általa élete utolsó éveiben megismert Kertész Imre rendkívül magányos ember volt, akit – véleménye szerint – az a generáció, melynek ő emblematikus szerzője lett, hosszúra nyúlt agóniája során mintegy cserbenhagyott. Ehhez a szeparálódáshoz viszonyt nyilvánvalóan az az eltökéltség is hozzájárult, amellyel ő maga tiltakozott és zárkózott el az elől, hogy bárkik számára szellemi apafiguraként jelenjen meg.

Auschwitz kontextusában az apaság megtagadása: a Kertész életműben ezen attitűd kiemelkedő súlyú dokumentuma a Kaddis a meg nem született gyermekért című regény, amely Royer és Schein számára is meghatározó erejű olvasási és egzisztenciális tapasztalat lett. Royer elmondta, hogy első regényének nyitómondata, az intenzív tagadással való felütés egyértelműen Kaddis-intertextus (noha az ő művében egészen másra vonatkozik). Schein arról beszélt, hogy rettenetes viccként értelmezhető az, hogy míg Kertész radikálisan elzárkózott mindenféle apai szerep elől, mégis lettek fiai, lett egy olyan generációja a magyar irodalomnak, amelynek önmaga választotta irodalmi családjában Kertésznek központi szerepe lett (olyan rokonsági körben, amelyet Celan és Kafka alkottak). A Kertészhez való magyar irodalomtörténeti kapcsolódásnak éppen az a legnagyobb önismereti hiányossága, hogy a számonkérő, sértett fiúk infantilizmusával viszonyul az életműhöz és az alkotó személyéhez egyaránt. Holott Kertész maga egyfajta nietzschei alappozícióból gyakorolta a radikális ön- és korszakanalízist, ami által egészen kivételes intenzitású szabadság-eseményt jelenített meg a magyar kultúrában. Éppen azzal adós a magyar recepciótörténet Kertésznek, hogy ebből a legsajátabb aspektusából viszonyuljon hozzá.

Különös módon viszont Kertész francia és német recepciója mintha sokkal értőbben közelítene az oevre-höz. Royer elmesélte, hogy a kilencvenes években – miközben a francia irodalomtudósok kidolgozták a saját Soá-értelmezésüket – jelentek meg az első Kertész-fordítások, amelyekre óriási érdeklődéssel csapott le a francia olvasóközönség. Számukra Camus és Thomas Bernhard kontextusában értelmeződtek Kertész szövegei, ezáltal mintegy ismerősként üdvözölték. Schein arról beszélt, hogy a hajdani NSZK szellemi alapító eseménye a saját Soá-értelmezése lett, és ebben az önismereti munkában kiemelkedő jelentőségű szöveggé vált számukra a Sorstalanság, olyannyira, hogy a német gyerekek mind a mai napig házi feladatot írnak az iskolából elkért, majd kitagadott Köves Gyuri történetéből.

A magyar Kertész-recepció anomáliáit alapvetően határozza meg az a hárító, hazug, infantilis viszonyulásmód a Soához, amelyet a Kádár-rendszer-legitimált: az Auschwitz-esemény ebben az olvasatban úgy jelenik meg, mint egy nagyon eltúlzott csattanójú, igen rossz vicc, amely már túlmegy a kispolgári illem határain. Ezzel a viszonyulásmóddal Auschwitz beleilleszthető a humanizmus narratívájába, és így a társadalom megússza a radikális idegenséggel, magánnyal és szabadsággal való szembesülés traumáját. Ily módon Schein szerint nem az a gesztus vizsgálandó árulásként, amellyel a haldokló Kertész elfogadja a Magyar Szent István Rendet, hanem a magyar társadalomnak az az önismereti csődje, amellyel lehetővé teszi Szent István Rend osztogathatóságát.

Kertész életműve nem csupán meglétével paradigmaváltó jelenség a magyar és az európai irodalom történetében, hanem a szerző halálával is mintegy új korszak kezdődik: a Soá utolsó túlélői meghaltak, immár csak a szövegek maradtak számunkra. Kertész alapvetően nem Auschwitznak, hanem az Auschwitz utáni korszaknak egyik alapvető jelentőségű szerzője, akinek viszonylatában mindnyájunk feladata szellemi nagykorúságunk kivívása.

Clara Royer: Kertész Imre élete és halálai

Ford.: Marczisovszky Anna

Bp., Magvető. 2019.

480 old., 4749 ft.