Ahogy vezetőnk tréfásan megjegyezte, lábkímélő túra volt, hiszen pár percbe telt csupán egyik helyszínről a másikra átsétálni. Ez a földrajzi közelség adhatott indokot négy, első ránézésre elég különböző tárlat összekötésére, lehetőséget adva az azok közötti párbeszéd létrejöttére.

A program leírása a Budapest ArtWeek honlapján természeti felfedezőtúrára invitált, melyben ember, állat és növény hármasát járhatjuk körül. Az ember kapcsolata a természettel volt az, ami szempont lehetett, és kíváncsi voltam, hogy ez a viszony hogyan rajzolódik ki a kiállított munkákban, és mit ad ehhez hozzá az a gesztus, amely ezt a négy nagyon különböző tárlatot összekapcsolta.

Utunk az Ateliers Pro Artsban vette kezdetét, ahol Verebics Ágnes tartott nekünk tárlatvezetést. Az alkotó közvetlen stílusban mesélt művei elkészítésének hátteréről, az érdekességekre koncentrálva, és teret hagyva nekünk a szabad interpretáció megteremtésére.  

A kiállítótérbe belépve egy állati és emberi szemek fotóiból álló, földre ragasztott szőnyeg fogad minket, amely a termen végigfutva felkúszik a falra is. Verebics „szemszőnyeg”-nek nevezi az installációt, amely saját maga által készített vagy gyűjtött, gyakran manipulált képekből építkezik. A szemszőnyeg elnevezésről óhatatlanul a szemszög szóra asszociáltam, ez a kifejezés pedig emberi és állati szemek egymás mellé helyezése miatt vált számomra beszédessé. Derrida The Animal That Therefore I am című írása jutott eszembe, az állat eddig észre nem vett tekintetéről, amelyet hirtelen az emberre szegez, hogy az egy sokáig figyelmen kívül hagyott nézőpontot fedezzen fel.

Az állat nem tud beszélni, csak nézni tud, és ennek a nézésnek Verebics munkái különösen nagy jelentőséget tulajdonítanak. A szemek megsokszorozódva, különféle testrészekre helyeződve merednek ránk, hogy némaságukkal kommunikáljanak.

Egy Verebics által kedvelt másik téma, a fétis megjelenítésével a hatalom, és az uralkodás utáni tudatalatti vágy is bevonódik ebbe a kérdéskörbe. A különféle fétismaszkokat viselő alakok portréira a galéria egy eldugott szegletében kiállított, kultúránkban trófeaként is tekintett állati maradványok felelnek. Uralkodó és uralt egyszerre szólal meg ebben a kiállításban, hogy viszonyuk megkérdőjeleződjön.

Hasonló problematika bontakozik ki Mátyási Péter Greenbox című kiállításában, mely a soron következő állomásunk volt. Itt szintén egy alkotói tárlatvezetést kaptunk, de ezúttal a kulisszatitkok feltárása mellett a művész értelmezési stratégiát is nyújtott nekünk.

Beléptünkkor éppen az esős idő miatt behordott vizet igyekeztek felmosni a padlóról. Ahogy Mátyási is megjegyezte, ez a banális incidens különös jelentőséggel telítődött a kiállítás kontextusában. Az alkotások az ember mindenre kiterjedő uralkodási vágyát szemléltetik, és a késztetést, hogy magának tereket különítsen el, ahol a körülményeket szabályozni tudja. A beszivárgó természet egy ilyen térben zavaróvá válik, és ez a zavar csak annak kontroll alá hajtásával küszöbölhető ki.

A galéria elülső részében kiállított installáció is ezt a kontrollt ábrázolja átlátszó műanyagdobozokba zárt faágakkal, melyeket 3D-s kirakó mintájára, szabadon rendezhetünk el.  A műanyag mögött felsejlő természet köszön vissza a galéria falairól is. A lápvidékeket ábrázoló festmények előtt ugyanis polikarbonát lemezek kaptak helyet, melyek így kép és néző közé állnak. Saját perspektívánkba való bezártságunkat érzékelhetjük itt, mely csak kultúránkon keresztül engedi a természethez való hozzáférést.

A kiállítás második felében azonban ez a feszültség feloldódni látszik. Hazánkban kipusztult növények portréival találkozhatunk itt, melyek ovális keretei és felhőszerű elrendezése családi fotókra emlékeztet. Ember és növény kicserélhetősége azok egyenértékűségét sugallja, Verebics Ágnes állatportréihoz hasonlóan.

Túránk következő állomása a Molnár Ani Galériával szomszédos TOBE Galéria volt és Robitz Anikó Színjátszó emlékek című kiállítása. Ember és állat, ember és természet viszonya helyett itt az emberi agy működése problematizálódik, különös tekintettel az emlékezet mechanizmusára és az emlékek tárolására. Az alkotásokat Tomas Opitz, a galéria tulajdonosa kommentálta, feltárva a kiállítás részét képező fotósorozat keletkezési körülményeit. A nyolcvanas évek elején készült családi fotók rég elfeledett emlékeket hívtak elő a művészben, hogy figyelmét emlékezés és fénykép kölcsönhatására hívják fel. A fotókat mexikói kegytárgyakkal borította, hogy a történések iránti háláját kifejezze. Az emlékezés tematizálását akaratlanul is a túra első két állomásán kiállított portrékkal hoztam kapcsolatba. Hiszen a portrék célja is a modellt ülő személy emlékének megőrzése lehetett. E gesztus kiterjesztése az állatokra és a növényekre talán kultúra és natúra egymásba fonódására való utalásként is felfogható.

Az emlékezés, mint kultúránkat működtető mechanizmus kerül elő Kósa János kiállításában, mely a program utolsó helyszínéül szolgáló Ari Kupsus Galériában kapott helyet. A történelem már magában a kiállítótér berendezésében is megidéződik, a teret ugyanis antik bútorok és meleg fényű csillárok hivatottak – ahogy a galéria tulajdonosa a tárlatvezetést megelőzően magyarázta - otthonosabbá tenni. Arra gondoltam, az én otthonom nem pont így néz ki, és a majd kétórás sétával a hátam mögött zavartan álldogáltam az antik székek mellett.

Kósa festményeihez viszont kifejezetten illett ez a berendezés, azok történelmi és kulturális vonatkozásai miatt. A festő tárlatvezetésében elárulta a kissé már megfáradt csoportnak, hogy kedvelt témái közé tartozik a 19. századi festészet, különös tekintettel az akkor virágzó közép-kelet-európai színtérre. E festmények figuráit felhasználja, és jelenkori kontextusba helyezi, hogy így fejezze ki az aranykorba való visszavágyódást és kérdezzen rá a festészet, mint tradicionális műfaj jövőjére. A képekben megjelenő feszültség a hagyományos és modern művészet szembeállításából fakad, és ezzel Kósa a kultúránkban bekövetkező változásokra is reflektál.

A galériatúra első két állomására visszagondolva abbéli reményemet dédelgetve hagytam el a Palotanegyedet, hogy ez az új kultúra egy empatikusabb és tudatosabb szemléletre épül majd, és amiben ember, állat és növény fenntartható közösségben élhet.

Fotók: ©Darab Zsuzsa - Budapest ArtWeek