bezár
 

irodalom

2019. 05. 01.
Helyzetjel: Egy távolsági busz várása közben
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
– Hánykor indul Almásról az első busz? – A reggeli harangozáskor tessék kiállni a templom elé, s mikor az lejár, azonba kell jöjjön.

Mint Rousseau-nak Ermenonville: aranyfedezetem itt van elásva. Két világból tevődik össze: a kapun kívülből és a kapun belülből, mindkettő otthonos, de egyiknek sincs köze a külvilághoz. A realitáshoz mármint. Másra használom Almást, mint az almásiak, nem élek benne állandó jelleggel, ezért elsőnek veszem észre, ha valami megváltozott. Megmutatni sem tudom másnak, legfeljebb átadni. Átörökíteni. Emlékszem, valamelyik nagyszülőm temetésén, méltósággal viselt bánatom közepette felnéztem a gödörbe zuhogó földrögökről, és tekintetemet körbehordozva a környező dombokon, a Nagymálon, a Szármányon, a Gál-hegyen, a Ponkon, az Egyesen (úgy, hogy amögött ott tudtam Csigót is, az erdőnket, ahol nagyapám három testvérével felnőtt), olyan felismerés töltött be a sírgödör mellett, mint akitől az angyal megkérdezi: miért keresitek a holtak közt az élőt? Nagyszüleim a platóni ideák hirdetői voltak, a fák, füvek, állatok közösségében hittek. Az emberekében is, hosszan és nagyon, ezért voltak tanárok, közösségszervezők, és azt gondolom, a bezárkózás saját tudatukba (vagy tudattalanjukba) életük utolsó szakaszában, szoros összefüggésben állt az ebből fakadó kudarcokkal. Nagyanyám kizárását az unitárius hitközségből például azért szavazta meg a helyi keblitanács, mert felszólította a papot, hogy ne vágja ki a hársfákat a templom elől. A pap negyvenéves volt, nagyanyám nyolcvan, a hársfák száz körül. A hársfák végül csak a papilak udvarán nem úszták meg, a papot áthelyezték, és hamarosan leépítették ideggyengesége miatt, az új lelkész pedig bocsánatot kért nagyanyám holttestétől a templomi búcsúztatón. A falu a kontinuitás garanciája volt, az átörökítés elvén működött, és egymás megfigyelésével és megfelelni akarással tartotta fenn a rendet. Ma már csak akkor összetartó, ha meg kell mutatnia a világnak, mire képes: az egyik év karácsonyán tizenvalahány késszúrással megölt öregasszony esete hívta létre a civil polgárőrséget. A lépésben grasszáló autó minden alkonyatkor elmegy a falu határáig, az esztenákig – ahol szintén a közelmúltban lepleztek le két gyilkost mint papírok nélkül feketéző juhászt – minden bokornál lassít, a soros őrszem eljátssza a rendőrfilmek sasszemű nyomozóját, mélyen a szemedbe néz, ha éppen arra biciklizel, vajon nem benned bújik-e meg az ördög. ..

Hogy el ne távolodjak az én Almásomtól, bármikor elő tudom hívni a tenyeremben a napsütötte házfal melegét, ahogy hátratett kézzel várom a csordát a ház előtti padon. Fontosabb volt ez a látványosság, mint a tévés esti mese. Kicsődültünk testületileg – nagyanyám kivételével, aki restellt volna elvárosiasodott falubeliként bámészkodni, amikor ő már nem tart jószágot. Nagyapám a kapufát támasztva beszédbe elegyedett a várakozó férfiakkal, egész kis fórum alakult esténként az útkereszteződésben. Belerévedni a patás oszlopok váltakozásába, mint valami vizuális fúga művészetébe, ahogy a tehenek finoman helyezik elgyötört bokáikat az út köveire, mindegyik másként, eltérő alkatuk egyéni ritmusában, mégis egységben. Olykor előrehajolva megérinteni a meleg tehéntestet. Majd a felocsúdás: a kecskék csilingelő hömpölygése, aprózó lépteik, kiugrásuk egy-egy farakásra, vagy megtorpanásuk a nyitva hagyott kapuk előtt. Zárja a sorukat a foga közül füttyögető Pistapásztor, hozza a csokorba fogott szurok- és kakukkfüvet, mentát, vederben gombát (tinórut, csiperkét, vargányát, rókát, keserűt), ki mit rendelt az erdőn túli legelőről. Aztán a sötétben eldörmögött „j’estét”-ek, amikor a kantáros fazékkal megyünk tejért hol ebbe, hol abba a házba. Az esti konyhák fülledt melegében vacsorázó gyerekek a szemük sarkából méregetnek minket, mi pedig a kályha fölött spirálozó légypapírt nézve várjuk, hogy a pajtából előhozzák a tejet. Halljuk a hab közepébe spriccelő tejcsík egyre magasabb tónusú surrogását. Aztán az igyekezet, hogy a sötétben gyorsan hazaérjünk, de közben ki ne locsogtassuk a fazék tartalmát.

Kint állok a templom előtt, várom a hivatalosan fél hetesnek nevezett buszt. Szerettem nagyanyámmal karöltve templomba jönni, előttünk nagyapám kb. tízméternyire. Nagyokat lépett, és amúgy is külön, a férfiak bejáratán kellett bemennie. Az idős pap mögött úgy sirült fekete plisszírozott palástja, mint egy nagy szenderlepke szárnyai. Tekintélyt parancsoló tokaszalonnája rengett, ahogy a miatyánkot deklamálta. A hímzett piros virágokat nézegettem az énekeskönyv vászonborítóján. A padba karcolt évszázados monogramokat. Nagyanyám kézfején az ereket. Kézkrémszaga volt, a padnak zöld olajfestékszaga, a falnak fehér mészszaga, a könyveknek könnyes dohszaga. Nemrég felújították ezt a kis teret, egészen olyan lett, mint egy magyarországi szabványfőtér, kicserélték a turulverebet is rendes, tisztességes turulra. A harangozó most megy fel a toronyba. Ez az állás családon belül öröklődik, mióta felépült a templom – az egyház lekötelezte magát annak a családnak, amelyiknek a telkére felépítette a templomát. Mióta emlékszem, mindig nők harangoztak, és amíg az orgona át nem állt elektronikára, ők voltak a fújtatók is. Egy időben Emma nénihez jártunk tejért, ezért egyszer kipróbálhattam a harangozást és a fújtatást is. Mindkettő erőteljes fel-le mozgás, az egyik a karokat, a másik a lábakat veszi igénybe. Nem is tudom, hogy annak a törékeny kicsi asszonynak honnan volt hozzá ereje. Mint ahogy azt sem értettem, hogy nagyapám hogy tudott megvastagodott, tompa ujjaival libatollszárból bababútort csinálni. Meglepetéseket tartogatott számomra a falu, amelyek közelebb vittek a dolgok lényegéhez. „Fű – fa – füst”-szerű rácsodálkozásokat. .

A bennvalónkban (kert, udvar, ház) mostanában szarszag terjeng. A harmadik szomszéd ugyanis eldöntötte, hogy nagygazda lesz, felvásárolta a szomszéd telkeket és óriási gazdasági épületeket épített, istállót, amiben marhákat, disznókat tenyészt. És mivel ez a tájegység dombos, a falvak építkezése tehát ezekhez a földrajzi alakzatokhoz idomul, kell lenniük olyanoknak, akik a domb tetején, a domb oldalában és a domb aljában laknak. Mi a szép hangzású, de a fentebb vázolt helyzet miatt előnytelenebben pozicionált Kerekpáston lakunk. „Érzek egy illatot és egy büdösséget”, mondta nemrég egy hároméves kislány a vonaton.  Az ember gyönyörködik a nefelejcsekben, a víg pitypangokban, és közben azon gondolkozik, hogy mi romlott el. A házunkkal szemközti lakatlan ház rohamosan romlik, hónapok kérdése, és beszakad a tetőgerinc. Ezt a hosszú, tornácos házat utalták ki dédnagyanyámnak 1940-től ’44-ig. Az épület ortodox papilak volt, és ebben a rövid időszakban a magyar tanítónő szolgálati lakása. Az udvarában kisebb füves domb – a falubeliek által lerombolt katedrális alapjai. Akkoriban a román tanítón és a pópán kívül egyetlen román sem volt a faluban. Most a románságot a rendőr képviseli (jár is neki emiatt a veszélyességi pótlék), valamint az a pár roma család, akik a népszámláláskor románnak vallották maguk. Ha az ortodox egyház demonstratív terjeszkedését tekintjük, tarthatunk attól, hogy a parlagon heverő telek hamar szemet szúr, márpedig botorság lenne beépítetlenül hagyni az állam egyházának birtokát a Székelyföld szívében. A tájidegen építkezés már amúgy is elkezdődött a „gáterrel”, vagyis a fafeldolgozóval. A dubiózus, háromméteres betonfal mögött megállás nélkül morajlanak a fűrészgépek – az erődítmény vitathatatlan pozitívuma, hogy helyi munkaerőt foglalkoztat. Évek óta nyugtalanít, hogy hány fa maradt az erdőnkben, de az arra legelő csorda és a velejáró kutyafalka valahogy mindig eltántorít attól, hogy elinduljunk. A fizikai akadályok, falak, kerítések, az elkerített, de elhagyatott birtokok miatt az ember szívesebben marad a saját kapuján belül. De ezt váltja ki a forgalmassá vált közút is, biciklis szárnyalásaink kifutópályája – a világ kinyílik és bezáródik. Nem zárhatunk senkit rezervátumba csak azért, hogy gyönyörködjünk rákényszerített érintetlenségében. A falu is lépést próbál tartani. Az írójáról elnevezett kultúrotthonban például minden héten van turkáló, hirdeti a falragasz. (Egy barátnőm mesélte, hogy a mélyen katolikus vidéken élő nagymamája az ő tiniként levedlett nirvánás pólójában ment világítani, halottak napján. „Nagymama, talán mégse ebben.” „Miért? Jó fekete.”) .

Várom a buszt a templomtéren, közben már a harangozó is hazament. Elindulok én is, úgy látszik, ma mégsincs járat, a sofőr egyéni órarendje felülírta a busztársaságét. Szép a reggel, még a reménytelen várakozásból is képes kontemplációs gyakorlatot csinálni. Éppen fordulnék be a kapun, amikor lent a hídnál, a kanyarban felbukkan kis porfelhőjében a busz, mint egy jelenés. Jön, nem is lassan. Integetek a sofőrnek, lefékez, felszálltomban dörmögi az orra alá, „itt nincs megálló”. Hát, mondom, én vártam egy órát a megállóban, az legyen elég, azt is gondoltam, hogy már nem jön. „Jövök én mindig”, mondja. „De”, kérdem, „ez a fél hetes?” „Nem”, mondja, és lazán félrehúzza ingét a karórájáról. „Ez a háromnegyed nyolcas.” .

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Láng Orsolya --

1987-ben született Szatmárnémetiben. Filmrendezést tanult a kolozsvári Sapientia egyetemen, majd a budapesti Moholy-Nagy Művészeti Egyetem animáció szakán végezte el a mesterképzést. Verseket és prózát ír. Két kötete jelent meg: Tejszobor (2015) - kisregény, Bordaköz (2016) - versek. A JAK és a FISZ tagja. Jelenleg Marosvásárhelyen él, szabadúszó író, grafikus, könyvillusztrátor.


További írások a rovatból

irodalom

Életvezetési tanácsok és világmegfejtések az ókor rabbijaitól, modern köntösben Életvezetési tanácsok és világmegfejtések az ókor rabbijaitól, modern köntösben
Az Atyák tanításai, Magvető Kiadó - Mazsihisz, 2019, 3299 Ft
irodalom

Utak a sötétségbe Utak a sötétségbe
Horváth Márk A digitalitás paroxizmusa: Spektákulum, szimulákrum, kibernetikai állapot és a virtualitás hiperkaotikus okkultúrája

Más művészeti ágakról

Quentin Tarantino: Volt egyszer egy... Hollywood
Interjúsorozat a cirkuszról, változásokról, zártságról és nyitottságról, klasszikus és új találkozásairól
art&design

A gyűjtő mint művész? A gyűjtő mint művész?
A Mai Manó Ház Erik Kessels több élete című kiállításáról
Mészöly Ágnes - Molnár T. Eszter: Az Emberek Országa


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés