James Dean színre lépése óta minden évtized kitermelte saját – sokáig főleg zenei – divathullámokra épülő ifjúsági moziját, amire mindig is alapvető szimpátiával gondolt a közönség. Az ezredforduló után ömlesztve érkező varázslós, vámpíros, vérfarkasos vagy épp kivételesen valóságos világunkban játszódó tinidrámák azonban gyökerestül felforgatták a nézők műfajjal szembeni prekoncepcióit. Manapság minden tizenévesekről szóló műnek meg kell küzdenie a reflex-szerűen feltörő nézői előítéletekkel, és csak kevésnek sikerül a megannyi ingadozó színvonalú alkotás közül kiemelkednie. Szerencsére a Netflix kimondottan sikeres ezen a téren, elég csak olyan produkciókra gondolni, mint a Sex Education, a Stranger Things vagy a Sabrina, a tiniboszorkány. Igényes munkáikkal bizonyítják, hogy bőven lehet még mit mondani a tiniszerelemről és a pubertáskor nehézségeiről, ami mintegy példaként szolgálhat a hollywoodi stúdióknak is.

Más alacsony költségvetésű filmeknél előnyösebb helyzetből indul a Két lépés távolság, hiszen Justin Baldoni hatalmas nézettséget hozó dokusorozatában (My Last Days) már foglalkozott a film alapjául szolgáló betegséggel, illetve az azonos című regény kellő hírnevet szerzett magának tavaly év végén. Rachael Lippincott Baldoni ötletéből származó, Mikki Daughtry és Tobias Iaconis közreműködésével írt bestsellere néhány nagyon ritka és kivételesen súlyos betegségben (cisztás fibrózisban) szenvedő fiatalról szól, akik szigorú kezelésüket töltik egy speciális klinikán. A fél tüdővel élő, rendkívül pedáns Stella, valamint a nihilista és kicsapongó Will eleinte ki nem állhatják egymást, annyira különböznek. A lány után megszállottan koslató lezser és jóképű fiú azonban hamar belopja magát Stella szívébe, fokozatosan kibontakozó szerelmük pedig teljesen felborítja a kórház mindennapjait. A Rómeó és Júlia-parafrázisként is értelmezhető történet nagy konfliktusa, hogy hőseink nem érinthetik meg szerelmüket, sőt három lépésnél közelebb sem mehetnek egymáshoz, nehogy megfertőzzék a másikat. Noha a 2017-es Minden, minden némileg hasonló szituációt vázolt (ott egy olyan tinilányba lesz szerelmes a szomszéd fiú, aki betegsége miatt nem léphet közvetlen kapcsolatba a külvilággal, el sem hagyhatja házát), a Két lépés távolság sajátos alaphelyzetével csavar egyet az olyan megszokott betegségfilmeken, mint amilyen például a két rákbeteg fiatal szerelmét bemutató Csillagainkban a hiba. Viszonylagos egyedisége és az alkotás fölött lebegő valós téttel bíró mondanivaló élvezhetővé és mélységesen átélhetővé teszi Justin Baldoni egyébként teljesen középszerű moziját.

A cisztás fibrózis valóban szörnyűséges voltát csak hőseink merev életmódját látva érthetjük meg igazán, a film egyik legsúlyosabb hibája ugyanis pont az, hogy nem mutatja be elég részletesen és lélekbe maróan a kegyetlen kór tüneteit. Mindössze néhány erősebb tartalmú snittet kapunk, ám az alkotók nem világítanak rá eléggé a mutációval járó mindennapos fájdalmakra és nehézségekre. (Az érem másik oldala, hogy akik nehezen viselik a betegségtematikájú produkciókat, a Két lépés távolság azoknak sem üli majd meg a gyomrát.) Ugyanakkor a film hatalmas érdeme, hogy kiemeli az öt szeretetnyelv egyike, az érintés fontosságát. Minden idők leggyönyörűbb szerelmes jelenetei közé tartozik, amikor hőseink – megfosztva a tapintás örömétől – egy kezüket helyettesítő bottal cirógatják egymást, és ezzel mintegy szellemi síkra emelik a nélkülözhetetlen érzékiséget. Kényszerű pótmegoldásaikat látva azonban felmerül a nézőben egy súlyos kérdés: vajon érdemes-e ilyen áron élni? Ez a dilemma végül valamennyi tehetetlenül gyötrődő, az egészségük érdekében felállított szigorú szabályok terhe alatt roskadozó, önmagát csak töredékesen kifejezni bíró karakter lelkét szétzilálja. Baldoniék végül nem is adnak fekete-fehér választ a filmben egyébként konkrétan elhangzó kérdésre, hanem amolyan camus-i konklúzióra futtatják ki a cselekményt. Ami egészséges társaikra igaz, az a bizonyos élvezetekről lemondani kényszerülő betegekre hatványozottan érvényes: a sziszüphoszi ember, ha van értelme életének, ha nincs, nap mint nap felkel, hogy újra, meg újra megküzdjön a vele szemben tornyosuló problémákkal. Míg egyesek meggyógyulnak, mások csak kevés időt kapnak, de a harcot mindannyian megvívják.

Sajnos lényeges mondanivalója és karaktereinek érzékeny megformálása ellenére sem válnak igazán elviselhetővé a film giccses és sablonos megoldásai. Szörnyen közhelyes és patetikus párbeszédek, illetve rendkívül sablonos képek özönével operál a film. Fordulatai több ízben végtelenül kiszámíthatók, karaktereiben, hiába alapvető rokonszenvünk irántuk, számos B-kategóriás vonás felismerhető. Bár el kell ismerni, hogy a Haley Lu Richardson–Cole Sprouse párosnál megfelelőbb embereket nem is találhattak volna Stella és Will megtestesítésére. A félhosszú hajú lázadó tinisrác és az ártatlan, természetes szépségű lány szerelme, illetőleg a beteg pár motívuma azonban a filmtörténet jól bejáratott kliséi közé tartoznak. A Két lépés távolság mindvégig a középszerű giccs és a jelentős üzenetet hordozó, néhol formabontó technikáktól sem megriadó alkotás határán táncol, vagy épp a kettő megoldás közt ingadozik. Látványosan szimbolizálja ezt a paradoxont a nyálas kommersz dalok, illetve az alternatív stílusú kísérőzenék folyamatos váltakozása is. Mintha az alkotók nem tudták volna eldönteni, hogy a két héttel korábban debütált Miután című olcsó tinirománc vagy a beteg lelkek szárnyalását feldolgozó 2014-es Csillagainkban a hiba koncepcióját akarják inkább követni.

Magán túlmutató mondanivalóján kívül szokatlanul elnyújtott, mégis ügyesen megkomponált dramaturgiai csúcspontja emelkedik ki Baldoni minden más tekintetben középszerű rendezéséből. Amikor kezd céltalan, meddő irányt venni a cselekmény, néhány hirtelen érkező fordulat felgyorsítja a film egyre lanyhuló ritmusát, illetve alaposan megcsavarja a mereven haladó eseményeket. Noha ez a váltás (ami egyébként teljes érzelmi hullámvasútba torkollik) várható volt, szükségképpen érkeznie kellett, az ügyes tálalás miatt mégis meglepetésként éri a nézőt. Jellemző, hogy ebben a negyed órás etapban még a film addig meglehetősen fantáziátlan képi megoldásai is különleges értelmet nyernek. A gyönyörűséges, de kifejezetten sablonos beállítások és díszletek adott kontextusban új jelentéssel gazdagodnak: mintha önmaga karikatúrájává válna a cselekmény ezen a pontján látható, Disney-meséket idéző helyszín. Mintha a rendező ezzel is a történések álomszerűségét kívánta volna kifejezni, amennyiben a kétórás játékidő egyetlen nem kórházban játszódó részében egy egyszerű városi séta is varázslatosnak tűnik hőseink számára. Az esti fényekben úszó, havas tájban pompázó elhagyatott parkocska, ahova Willék tartanak, maga a mézeskalács ház a kórház puritán folyosóihoz és sínylődő betegeihez képest. Ezen elgondolkodtató snittek úgy kellettek a filmnek, mint egy falat kenyér.

Justin Baldoni első nagyjátékfilmje mélyen átélhető konfliktusának és néhány fifikás megoldásának köszönhetően egy cseppet különlegesebb, de mindenek előtt szerethetőbb az átlag betegségfilmeknél és tinidrámáknál. Ugyan szenzációs alapszituációja köré nem sikerült halhatatlan mozit gyártani, de ki kell emelni, hogy a rendező koncepciója (és a témában forgatott dokumentumfilmje) már jóval a Csillagainkban a hiba és a többi hasonló típusú mozi debütálása előtt, 2012-ben megszületett. A CBS és a Lionsgate produkciójának két komoly erőssége, hogy végül nem fest irreális kilátásokat a cisztás fibrózisban szenvedő betegek jövőjét illetően, illetve felvállalja azt, amit rengeteg romantikus film képtelen megtenni, nevezetesen, hogy nem zárul happy enddel a cselekmény. Ugyanakkor készültek már kategóriákkal kreatívabb, izgalmasabb és emelkedettebb tinifilmek is Hollywoodban, amiknek a nézése közben egyszer sem kényszerültünk arra, hogy eltakarjuk szemeinket a csurranó nyálas jelenetek közben. Baldoni első egész estés munkája felejthető, az ügy, amit – a regénnyel egyetemben – felkarolt, azonban fontos.

Fotókredit: 2018  Universal Pictures / Alfonso Bresciani