bezár
 

gyerek

2019. 06. 28.
Felnövekedéstörténet indiáncseresznyével
Beszélgetés Vass Norberttel
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Kiskamasznak lenni a legjobb. Az se baj, ha már rég elfelejtettük, hogy milyen is az, mert Vass Norbert első prózakötete felidézi nekünk ezt az időszakot a kilencvenes évek elmaradhatatlan díszleteivel. Újra átélhetjük, hogy milyen is volt délután játszani az utcákon, fagyásig hógolyózni, koncerteken várakozni, videójátékkódokat betanulni és indiáncseresznyét inni. Látunk egy kiskamaszt felnőni, miközben valahogy mi is vele növünk.

PRAE.HU: Hogyan született meg az Indiáncseresznye című könyved ötlete?

A kötetbe került novellák közül a legrégebbi majdnem tíz éves. Az Apokrif folyóiratban jelent meg, Hátra, le, kisütés címmel. Ebben a történetben megvoltak már a csírái annak a gyermeki elbeszélői hangnak, ami a könyv többi szövegére is jellemző, és bár a címe nem változott, az ősváltozathoz képest sok minden más lett benne. Aztán hosszú szünet következett prózafronton, amit egy barátom közelgő, kerek születésnapja szakított meg. A barátnője arra kért, írjak neki valamit, én pedig tudtam, hogy fontos számára a kerékpározás, ezért egy gyerekkori, bicajos történet jutott eszembe. Amikor ezen dolgoztam, számos, a kiskamasz éveimhez kötődő emlék öntött el. Ez volt a második alkalom, ami abba az irányba mozdított, hogy foglalkozzak tovább ezzel az időszakkal. De halogattam. Aztán 2016-ban megjelent egy kritika- és esszékötetem, és ennek olvasói közül többen arra biztattak, hogy próbálkozzak prózával. Végül vettem a bátorságot és összeállítottam egy kötettervet az Apokrif könyvek pályázati kiírására, aminek aztán bizalmat szavaztak a sorozatszerkesztők, a sorozatot kiadó Fiatal Írók Szövetsége, ahogy a 2018-as Móricz-ösztöndíjról döntő kuratórium is. Hálás vagyok nekik, sokat jelentettek nekem a pozitív visszajelzéseik. Kezdődhetett a munka java.

Vass Norbert_b

PRAE.HU: Mennyire volt nehéz visszatérni a kiskamaszkorhoz, és megalkotni a kötet világát?

Kezdetben nem volt egyszerű, mert a történetek kiindulópontját 20-25 évvel ezelőtti esetek jelentik. Különös módon a tárgyi világ volt az, amin keresztül sikerült közelebb férkőznöm az emlékeimhez: milyen játékaink voltak, milyen ruhákat, cipőket viseltünk, milyen filmek voltak a videókazettáinkon, milyen zenék szóltak a rádióból… Ilyenek. És amint ezek megvoltak, körvonalazódni kezdett előttem az akkori világ. Sok minden máig megmaradt a kilencvenes évekből, de szinte minden idézőjelbe került. Akkor azonban – főleg gyerekként – természetesnek, magától értetődőnek tűnt a rendszerváltozás utáni évek megmosolyogtató esztétikuma. Nem voltak eszközeink, hogy reflektálni tudjunk rá. Ezt a reflektálatlanságot igyekeztem visszacsempészni a szövegekbe – és ebben is sokat segített a lebegő gyermeki hang. Történt aztán egy érdekes fordulat. Kezdetben az volt a stratégiám, hogy nem beszélek senkinek a szép csendben készülő könyvről, mert ha nem tudnak róla a barátaim, nem fognak faggatni, hogy mikor készülök el. Ám amikor az apokrifes pályázat és a Móricz-ösztöndíj nyilvánossá vált, már nem lehetett tovább hallgatni. Egyre többen kérdezgettek, hogy miről szól majd a kötet és ez az érdeklődés nagyon jót tett a munkának, mert emlékeket cseréltünk és a beszélgetések nyomán újabb megírandó témák jutottak eszembe. Amire meg nem emlékeztem pontosan, arra egyszerű volt rákeresni az interneten. Elfelejtettem például, hogy a Telesport bemondói milyen színű zakót viseltek annak idején a stúdióban, aztán megnéztem néhány Youtube-videót, és újra teljes pompájában előttem volt a padlizsánszín, felvarrós konfekcióöltöny.

PRAE.HU: Miért választottad a kiskamasz nézőpontját a visszaemlékezés helyett?

Én is gyerekként éltem meg azokat az éveket, amikről a történetek szólnak, így ismerős volt ez a fénytörés. És talán amiatt is, mert izgalmasabbnak tűnt ennek a nyelvnek az élőbeszédszerűsége, mint egy bölcs vagy okoskodó narrátor megalkotása. Látod, megint a reflektálatlanság. Érdekes különben, hogy a könyv eddigi olvasói közül sokan nosztalgikusnak írták le a szövegeket. Pedig szándékuk szerint ezek inkább leíróak. Az viszont meglehet – és ha így van, akkor ennek nagyon örülök –, hogy az olvasókban a saját, hasonló emlékeiket hozzák játékba ezek az elbeszélések, és ezek kezdenek kipezsegni bennük, mint a Plussz pezsgőtabletta a csapvízben. Számomra különösen érdekesek azok az olvasók is, akik nem mozognak otthonosan a kilencvenes évek világában. A debreceni kötetbemutatón a szüleim nemzedékéhez tartozó Láng Eszter képzőművész azt mondta, hogy benne archetipikusan a gyermekkorhoz köthető érzések idéződtek fel az ott felolvasott novella kapcsán. Nagyon örültem, hogy megosztotta ezt velünk, mert akkor talán korszaktól függetlenül, a gyerekkor megéléséről is beszél a kötet.

PRAE.HU: Az ifjúsági irodalomhoz sorolandó a kötet?

Volt egy nagyon izgalmas élményem ezzel kapcsolatban. Még a megjelenés előtt, Terék Annától meghívást kaptam az általános iskolába, ahol dolgozik. Nagyon sokat gondolkoztam rajta, hogy melyik vajon az a szövegem, ami érdekes lehet a vagány felsős srácoknak, végül a már említett Hátra, le, kisütést olvastam fel nekik, amiben a Mortal Kombat nevű játékról van szó. Ebben a suliban a számítógépes berendezés nem a legkorszerűbb, így a fiúk ismerték a Mortal 2-t, sőt, játszottak is vele. Azt, amivel én is, amikor annyi idős voltam, mint most ők. Elkerekedett szemekkel nézték, hogy erről a játékról szól a szöveg. Utána megbeszéltük, hogy kinek melyik a kedvenc szereplője és speciális mozdulata. Ez egy nagy találkozás volt. Ettől függetlenül nehéz meghatározni ezeket a kategóriákat. Szerintem az olvasó privilégiuma az, hogy miként olvassa az Indiáncseresznye novelláit. Én legszívesebben azt mondom, hogy ez egy felnövekedéstörténet. A mai tizenévesek egy részének persze olyasmi lehet, mintha egy történelemkönyvet lapoznának, amiből megtudhatják, milyen volt húsz-huszonöt évvel ezelőtt kiskamasznak lenni.

PRAE.HU: A narrátorról nekem rögtön eszembe jutott Dragomán Dzsátája. Hogyan sikerült nyelvileg megalkotnod ezt a gyermeki hangot?

Érdekes, hogy ezt mondod, mert én nagyon szerettem a Fehér Királyt, de kellőképpen régen olvastam ahhoz, hogy részletesen emlékezzek az elbeszélői hang minden tónusára. Sajnos nem valami jó a memóriám. Egy véletlen kapcsán aztán éppen a kötet finisében került a kezembe a könyv. Felcsaptam, olvasni kezdtem, és egy kis idő után nagyon ismerősnek tűnt. Szóval biztosan vannak ilyen tudat alatt működő hatások akkor is, amikor írunk. Vagy szimplán léteznek játékszabályok, amik mentén egy gyerek narrálta szöveg működhet. Én igyekeztem mérsékelt szókinccsel dolgozni, furcsán dekonstruált mondatokat alkotni, amik közelebb állnak talán a beszélt nyelvhez, mint a leírthoz. Magamnak úgy foglaltam össze, hogy azt szeretném, ha az elbeszélő úgy szólalna meg, mint egy tizenéves kölyök egy végigjátszott nap után, amikor próbálja elmesélni a szüleinek, mi minden történt vele. Vesz egy nagy levegőt és elkezdi sorolni. Gyorsan, egymás után és időnként elkalandozva.

PRAE.HU: Milyen műfajúnak neveznéd a kötetet?

Saját használatra én novellaciklusnak nevezem. Vannak visszatérő szereplők, hasonló helyzetek, de az kétségtelen, hogy nem egy nagy történetív fogja össze a könyvet, az elbeszélés inkább töredékes. Azért döntöttem így, mert a gyerekkor vagy annak a meghaladására tett kísérletek szerintem kevésbé beszélhetők el nagy egységként, inkább tűszúrásszerű emlékek, traumarepeszek felidézésével kerülhetünk hozzá közelebb.

Vass Norbert_b2

PRAE.HU: Mesélj a borítóról!

Nagyon lényeges része a könyvnek, így aztán különösen fontos volt nekem, hogy mi kerül a címlapra. Mindenképpen egy kortárs, méghozzá velem nagyjából egykorú művész munkáját szerettem volna ott látni, ami valahogy visszahozza a feldolgozott korszak hangulatát is. Szabó Ottó, vagyis Robottó neve hamar eszembe jutott, a Lunch Break Warriors című sorozatára azonban csak később akadtam rá. Pedig már a széria címe is nagyon passzolt a kötet világába, hiszen tulajdonképpen az én szereplőim is kis „uzsiszünetharcosok”. A sorozat 10-20 centis, többnyire használt fémalkatrészekből megépített robotokból áll. A borítón láthatót Jetpacknek hívják és arról a szifonpatronos hátizsákjáról kapta a nevét, amivel repülni is tud. Azért tetszett meg az ő figurája különösen, mert a szörp fontos motívuma a kötetnek – uzsonnázás közben, ugye megszomjazunk –, a szörphöz szóda kell, a szódához pedig szifonpatron. Vagyis, például Jetpack hátizsákja. A robot ráadásul önmagát rajzolja, és hát kár lenne tagadni, hogy az Indiáncseresznye történeteiben is megtalálhatók önéletrajzi elemek.

PRAE.HU: Neked mit jelent az indiáncseresznye?

Gyerekkoromban elég sok kannás szörpöt ittunk. Kivi, jaffa, citrom és málna. Ez volt az általános kínálat. Aztán egyszer csak megjelent az indiáncseresznye ízű szörp. Újdonság volt, mindenki ilyet szeretett volna inni, jó ideig ez volt a sláger. És a poszt-Bambi és poszt-Traubi korszakot nálam egyértelműen az indiáncseresznye határozta meg.

Fotó: Bach Máté

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Martzy Réka --


További írások a rovatból

Interjú Zalka Csenge Virág mesemondóval
gyerek

Felnövekedéstörténet indiáncseresznyével Felnövekedéstörténet indiáncseresznyével
Beszélgetés Vass Norberttel

Más művészeti ágakról

art&design

Ismeretlen ismerősök Ismeretlen ismerősök
Minden múlt a múltam. #huszadikszázad #privátfotó #Fortepan a Magyar Nemzeti Galériában
Interjú Pálos Gergely operatőrrel kétlakiságról, kapcsolatépítésről, valamint a svéd és a magyar fényviszonyok különbségeiről
Jonathan Levine: Csekély esély
art&design

A Bauhaus sugárzó fénye A Bauhaus sugárzó fénye
Inspirációk a jövőből - A Symposion Társaság és a Magyar Elektrográfiai Társaság kiállítása


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés