Egyik este, még a hónap első harmadában, felszállunk Halkalıban, Isztambul szélén, az éjszakai vonatra. Nehéz lenne pontosan leírni azt a dimenziót, amiben a hálókocsi létezik, és ahogy az emeletes ágyról a vonat lüktetését szinte repülésnek érzékelem félálomban. A török-bolgár határon az éjszaka közepének lendületével a testem feltehetőleg félálomban megijed kissé, és nem tudja teljes egészében otthagyni a otthonává érett országot: a török oldalon marad egy kis darab a bal nagylábujjamból.

Első megálló: Plovdiv, Bulgária. Egy hostel az állomás épületében. Mintha alvás közben is úton lennénk – mint egy nappal korábban. Sok ismerős és ismeretlen részlet, hangulat keveréke, van benne valami szláv, valami balkán, valami mediterrán, valami török. Valami magasztos, valami lepukkant. Másnap hajnalban buszra ülünk, és ahogy a napfelkelte világítja meg a völgyben a ködöt, az annyira belsőséges élmény, hogy attól is zavarban vagyok, hogy ezt most leírom ide. Meg is kell határoznom magamnak a részek-ciklusba, hogy ez most „az a hajnal / Plovdiv és Szófia között / amikor igazán / megértettem a verseidet / és a végtelent”, majd azt is megüzenem, ezt már ettől jószerével függetlenül, az önmagammal való beszélgetésben a messengeren, hogy kérdezzem meg Krisztiánt, hogyan kell forgatókönyvet írni.

Szinte azonnal indulunk tovább Belgrádba, beleérkezni a nosztalgiádba a múló vonatállomáson, ahol még ki tudunk kérni négy sört egy ittfelejtett restiben, a megfáradt, de boldog vándorok nyugalmával. Ködszerű az észlelés, beleillik a fekete-fehér francia némafilm az elfoglalt hajón, a feltúrt tér melletti sör, a bolgár pálinka a balkonon, másnap reggel az álmos város elhagyása, a Dubioza Kollektív No Escape (From Balkan) című száma a feltűnően lassú buszúton Újvidékig, a vonat ajtajaiban üldögélés, a néni pálinkája a szerb-magyar határon, és közben folyamatosan visszaállítani az agyamat (sikertelenül, tegyük hozzá), hogy megint ért körülöttem mindenki minden hülyeséget, amit mondok. Keleti pályaudvar, újra otthon, otthonról, hazafelé tartva. Este találkozunk a Nájlonban. Vagy másnap a Bambiban. Így telik.

Pár nappal később ismét indulás a Nyugati pályudvarról, észak felé, egy következő vonaton, kapásból, lendületből több órás késéssel, a Nivy melletti kofola megint egyértelmű hazatérés, a vajkai buszmegálló és a vajkai kocsma pedig, az egyre érkező Tsúszó Tudományos Akadémiával már szinte elviselhetetlen otthonosságot és boldogságot épít bennem. A tábor végére elbúcsúzom az Irodalmi Szemle online szerkesztésétől. Van ebben valami olyan lendület és melankólia, amit még nem vagyok képes megfogalmazni. De hamarosan meg fogom, ott, ahol kell.

Az augusztusom sorsszerűen telik. Mindenhová megérkezem, mindenen átutazom, minden az otthonom, az összes otthonomat még bőven nem is ejtettem útba. Pozsony-Budapest, korbácsikkal, paprikával, májassal, treszkával, Szalay Zoli házipálinkájával, most pedig minderre egy világvégi tengerparton emlékszem vissza a Márvány-szigeten, és összeszorul a torkom, könnybe lábad a szemem. Közel nem tudok mindent elmesélni. Semmit sem tudok elmesélni igazán. Szedegetem, pakolgatom egymásra a szavakat, a múlttal, a jelennel és a jövővel felvértezve, vonatról vonatra, buszra, repülőre, hajóra, biciklire szállok, mindig úton, mindig éppen ott, ahol lennem kell. Megérkezem. Hová. Honnan. Minek az érintésével. És mennyire érintve. Máskülönben jogom van-e kérdéseket feltenni. Itt ülök, egy világvégi tengerparton, a boldogságommal, és ezzel a szóval is visszaélek, közben a világ lángol, az Orange Is The New Black utolsó évadját nézzük a napokban, én pedig szeretném megfogni mindenki kezét, I’d like to buy the world a home and furnish it with love – és semmit nem mondhatok anélkül, hogy valami mást is mondanék vele, akarva vagy akaratlanul.

Snitt. Isztambul. Kadiköy. Hajóállomás. Drága sör, olcsó paradicsom. Megint otthon. Snitt. Naplemente egy hajó ablakából. Most pedig: balra, a távolban, márványbányák, előttem uszályhajók az öböl torkolatában, homokot nyaldosó tenger, csipegető verebek. Mindenhol, úgy általában, macskák. Ennél többre megint csak nem lehet jutni, minthogy ők azok, akik tudják. Mi pedig várjuk, hogy a dorombolás, pofozkodás, tébolyult vagy leszedált nyávogás között majd egyszer elmondják nekünk. Talán soha nem fogják. Talán már elmondták. Csak még nem fogtuk fel. A nyár közben észrevétlenül őszülni kezd.