bezár
 

zene

2019. 10. 03.
Hangerdő, hangleves, halraj
Voicingers workshopok Budapesten
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Ha nem is gombamódra, de szerencsére egyre inkább szaporodnak Budapesten az olyan lehetőségek, ahol egy-egy művészi terület amatőr vagy profi képviselői közösen kísérletezhetnek, és tanulhatnak valami újat egymástól. A Lengyelországban alakult Voicingers interaktív előadásokkal, workshopokkal segíti a művészeket és az énekelni vágyókat a hangi önkifejezés eszközeinek elsajátításában. Oktatói nemzetközileg elismert művészek. A Voicingers a Visegrád Fund támogatásával idén Budapestre is eljutott, én pedig az elsők közt regisztráltam az öt napos eseményre.

Habár izgalommal készültem a workshop első napjára, bevallom, kicsit tartottam is attól, milyen nehézségű feladatok várnak majd, milyen magasra helyezik a lécet azok, akik hozzám hasonlóan elhatározták, hogy – ahogy francia oktatónk, Manu Domergue mondta – napról napra lemeztelenednek egymás előtt az improvizációs gyakorlatok végzése során. A felhozatal színes volt: klasszikus zenész, színész, operaénekes ugyanúgy volt csoporttársaim között, mint filmzenés alkotó vagy alternatív, jazz, és hobbizenész – a magam világzene/népzenei területét egyedül képviseltem.

A Fonó helyszínén négy munkával teli nap várt ránk, napi három foglalkozással. (Az utolsó napon az esti fellépésre készült a csapat, ezen sajnos én már nem tudtam részt venni.) Manu órájával indult a program, egy interaktív ismerkedő feladattal. Azután körben állva adtunk közösen egy vokális alapot, miközben ő egy-egy emberrel imprót kezdeményezett. Innentől kezdve meg kellett szoknunk az állandó készenlétet, hiszen bármikor mélyvízbe kerülhettünk, ha ránk került a sor. Manu második workshopján már irányított improvizáció volt a dolgunk: nemcsak egymásra kellett reagálnunk, hanem a közös zenélést történetmesélésnek kellett felfognunk, amelynek szereplőit és helyszíneit Manu szabta meg. A hármas-négyes csoportokon belül egy szólista dallamot énekelt (ez a dallam volt a történet szereplője), miközben a többiek a harmóniák váltakoztatásával érzékeltették a helyszíneket, ahol a szereplő járt. Én az erdőt és a sivatagot „szolgáltató” kórus egyik tagjaként, a harmóniaváz egy hangjaként vettem részt ebben a gyakorlatban, és meg kell mondjam, nem volt egyszerű a megadott jelekre hangot váltani, a harmóniák közt közlekedni, a szereplő mögé erdőt vagy sivatagot varázsolni. Aki itt a helyszínt adta, az mind inkább a koncentráció és az alázat terén fejlődött, míg a szólistának jutott a gyakorlat kreatív része. Színpadi jelenlétből és kommunikációból is leckét kaptunk nemcsak az énekes, hanem a páros, mozgásos feladatok közben is, amikor vakvezetősdit játszottunk, vagy kettesével járkáltunk össze-vissza a teremben, vigyázva, hogy a kettőnk ujja közé támasztott toll a földre ne essen.

Grzegorz Masłowski óráján azoké volt a terep, akik hajlandóak voltak a gitár, a bőgő és a dob kíséretében szabadon improvizálni. Itt a társaság megmutatta igazi színeit. Operaénekes csoporttársunk a feszültségét „öntötte” a szólóba, főként atonális megoldásokkal, de voltak olyanok is, akik kifejezetten dallamokat építettek fel. Mire én is összeszedtem a bátorságot az önálló szólóhoz, már csak egy-egy hangszerrel mentek az imprók; nekem a dob jutott. Grzegorz érzékenysége volt az oka, hogy ebben a közegben is sikerült felépítenem a magam eszköztárából egy improvizációt. Nagyon könnyű volt vele felelgetnem, sőt, a végét is egyszerre kaptuk el. Az az öt-hat énekes, aki mert kilépni a többi elé ezen az órán, fellélegezhetett: túl voltunk a tűzkeresztségen.

csoportkép

Grzegorz Karnas-szal először a lélegzés technikáival foglalkoztunk, több hasznos trükköt kapva az egyenletes be- és kilégzés szabályozására. A legkeményebb próbát azonban a ritmikai gyakorlatok jelentették: amikor egyszerre kellett jelen lennünk a hármas és a négyes lüktetésben. Táblarajzok és egyéni megoldások segítettek abban, hogy ráérezzünk a dolog lényegére. A mozgások, számolások, lábdobogások és tapsok közben megértettük, mi az, amit Grzegorz „Voicingers experience”-nek nevez: egész testünkkel kellett megértenünk a kétféle lüktetés együttszólását, úgy is, hogy két csoportra oszolva együtt alkottunk egy testet: a párosat ütő lábakat és a páratlant megszólaltató kezeket. A kezdeti frusztráción túljutva már felszabadultan adtuk kézről kézre a mikrofont, és rögtönöztünk a zenészek bőgő-dob-gitár (néha zongora) alapjára. A lépésről lépésre felépített ritmusok és szólamok, amelyeket Grzegorztól csoportosan átvettünk (míg lábunkkal 4-et, kezünkkel 3-at ütöttünk), a séta körbe-körbe, és az általános jókedv segített abban, hogy lazítsunk, és mindenki, saját műfajának megfelelően szálljon be az élénk, gördülékeny rögtönzéses folyamatba. A 3-4 erdejében úgy tűnt, hogy végre eligazodtunk, és a kezdeti skizofrén érzet átlátható periódusok váltakozásává kezdett rendeződni bennünk – ennek perspektívája, legalábbis, már előttünk volt!

szóló feladat

A klasszikus zongorát oktató Jana, aki Szlovákiából érkezett, és aki a workshop kedvéért iratkozott be egy gyorstalpaló angol tanfolyamra, meglepetést szerzett nekünk. Amikor arra kért minket, hogy egy közösen megszólaltatott, mély regiszterű hangszőnyegre mindenki külön-külön tegye rá saját „történetét”, még azt gondoltuk, az eddigi órákon kiépített rutinnal csináljuk végig a kört. De az eredmény egy megindító, érzelmes, sőt, könnyes gyakorlat lett. A workshop második részében csoportosan készítettünk rajzolt partitúrákat, amelyeket a csoportok közt kicseréltünk, és meglehetősen vidám hangulatban elő is adtunk.

Dés András óráján mindenki megpihenhetett: itt főleg beszélgettünk, és érdekes előadásmódokra, ritmikai értelmezésekre és tradicionális ritmusképletekre hallgattunk meg példákat. Egy parázs vita is kialakult a klasszikus barokk és a kortárs zene előadásmódjával kapcsolatosan, ezen belül is az egyenletes taktus és a lüktetés szabadabb kezelésének értelmezése volt a téma. Melyik kor, milyen zenéje mögé rakhatnánk be képzeletben egy metronómot, és ennek a zenefelfogásnak mi lehetett az oka? (A vitát helyben még követni tudtam, de elképzelhető, hogy ez is csak illúzió volt.)

Bazsinka Ági workshopján már mindannyian gyakorlottan vettük az új akadályokat. Túl voltunk jó pár tonális és atonális rögtönzésen, megismertük egymást, és erős bizalom épült ki köztünk. Így, amikor Ági arra kért minket, hogy hunyjuk le a szemünket, és az általa kijelölt pároknak kellett egymással párbeszédbe lépniük, nem volt nehéz felépíteni a dialógusokat. Amikor később, az óra második részében úgy kellett improvizálnunk, hogy egyetlen eszközünk a lélegzetvételünk volt, már mindannyian nagyon fáradtak voltunk. Mégis, ez az abszolút leredukált eszköztárú gyakorlat volt az egyik leghasznosabb és legnagyobb kreativitást igénylő ezen a workshopon. 

Esti fellépés és jam

Harcsa Veronikával kétszer dolgozhattunk együtt – illetve, akik a szombati koncerten is felléptek, egy színpadon is lehettek vele. Veronika óráin egyszerre érezhettük határozott kézben és oldott légkörben magunkat. Ha Manu hanglevesnek nevezte a csoportos szabad imprót, úgy Veronikánál ebből hangerdő és (ha a feladat mozgással járt) együtt bolyongó halraj lett. A legérdekesebb gyakorlatok a kettő-három emberes, és a nagycsoportos szabad improvizációk voltak, amikor előzetes instrukciók alapján kellett végigvinnünk egy-egy kört: egyszerre csak egy, vagy két hang szólhatott, valaki frázisára gyors reakciót kellett adnunk, vagy épp érzékenyen kellett megfigyelnünk, kinek a hangja veszi át a szóló funkcióját, és azt hogyan támogassuk, hordozzuk közösen, felismerve a pillanatot, amikor valaki más szólója következhet. (Nem kizárva az esélyt, hogy egy töredékmásodperccel később már én magam leszek az, aki magához ragadja a kezdeményezést.)

A „Voicingers experience” időnként döbbenetes önismereti játék volt, máskor pedig elégedetten éreztem, hogy pont azt a készségemet tette próbára, ami a mindennapi zenélések alatt kevéssé méretik meg. Az atonális improvizáció, a dallamok nélküli zajkeltés terén rengeteg benyomás ért, és olyan szabadság nyílt meg előttem, amilyenről azelőtt legfeljebb hallottam, de nem ismerhettem. A ritmustöredékek és dallamok, a közreadott playlistek anyaga és a Veronika óráján használt kompozíció (Black is the colour of my true love’s hair) egy hét elteltével is a fülemben szólnak.

A Voicingers worshop és fesztivál keretein belül esténként az oktatók koncertjei is megrendezésre kerültek, ezeket pedig egy oldott légkörű, színpadi jam session követte.

Másoknak is ajánlom ezt az élményt: a Voicingers ellátogat a 2020-as Ördögkatlan Fesztiválra is.

A fotókat Grzegorz Masłowski készítette.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Burns Katalin --


További írások a rovatból

Vivaldi/Jupiter, Alpha Records, 2019.
„Mire való ez a gomb?” – Egy este Bruce Dickinsonnal, Budapest Kongresszusi Központ, 2019. november 2.
Interjú Baráth Emőke énekművésszel a hazai és a külföldi éneklés hatásmechanizmusáról, koncerttermekről és operaszínpadokról, valamint marketinglehetőségekről
Christof Kurzmann és Mats Gustaffson duója az Újbudán

Más művészeti ágakról

színház

Az ember, a polgár és a diák Az ember, a polgár és a diák
Petőfi és Az apostol mint tantermi dráma a k2 Színház előadásában
irodalom

Súlytalanul nehezedik Súlytalanul nehezedik
Moesko Péter, Megyünk haza, Műút, 2019.
irodalom

Lehet igazad úgy is, hogy oda se nézel Lehet igazad úgy is, hogy oda se nézel
Kiss László–Bérczesi Róbert: Én meg az Ének. Behúzott szárnyú felfelé zuhanás, Budapest, Athenaeum, 2019.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés