bezár
 

színház

2019. 10. 12.
Megtisztulás elvitelre
Ábel Stella Psyché-interpretációja. Monodráma, ami szó szerint a székhez szegez
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Péntek este van, amikor ismét befordulok a Vas utcába. A városban tömeg, banyatankok mintájára készült, gurulós hangfallal bulizni induló társaságok, a szokásos budapesti hétvégi hangulat. A Vas utca meglepően csendes, alig pár méterre mindettől. Vagy csak én csendesedtem el, ahogy már készítem magam az alámerülésre? Mint kiderül szó szerint, mert Ábel Stella Weöres regényéből készült monodrámáját az Ódry Színpad pincéjében játssza, karnyújtásnyi, Psychéhez illő intim közelségben közönségéhez.

Tehát megérkezem újra az Ódry Színpadra, ami 2005-ben, a híressé vált Démonológia előadás és a színészekkel való Színművészetin bulizás után ragadott menthetetlenül magával. Azóta több előadást is láttam, főleg a nagyszínpadon. A pincében, vagyis a színház havi műsora szerint a „Klubban” most járok először. Bennfentes érzés a ruhatár melletti ajtón besétálni és beljebb kerülni a Színművészeti Egyetem szinte élő-lélegző terébe. Itt már tantermek vannak, itt már a színésznövendékek járnak körülöttünk papucsban, tréningben, csak leugranak cigizni az épület elé, vagy kiszaladnak a szomszédos kávézóba, esti próbára igyekeznek az épületen belül… Egyszóval a színház mögötti világ, a színészek boszorkánykonyhája az, ahová beléphetünk. A Klub bejáratához vezető folyosón papírzsákban kötött pulcsik, jelmezek talán. Előttem Bezerédi Zoltán sétál be a sötét terembe. Régi iskolai székek, azok a zöldre mázolt fémkeretesek, a fal itt-ott mállik, a terem bal sarkában feketében áll egy nő. Előtte nagy kád. Elcsendesedünk, ő meggyújt egy nagy, vaskos gyertyát. Alászállunk.

Szkéné színház

Weöres Sándor Psychéje kapcsán 16 éves korom óta (ekkor találkoztam először a könyvvel a gimnáziumi könyvtárban, és sokáig még azután sem akartam elhinni, hogy Lónyay grófnő nem létezett, miután már biztosan tudtam, hogy Weöres teremtménye) menthetetlenül eszembe jut saját pszichém, vagy úgy általában az emberi psziché. Amit arról mond vagy mondhat az író olvasójának, amit ez az idén márciusban bemutatott előadás megmutat róla díszletének szimbolikájával. Víz, a víz keltette visszhangok, árnyékok a falon, a vízhez kapcsolódó tudásunk, képeink meghívása az előadás terébe. Mert mi a víz? Élet? Magzatvíz? Érzelmek? Megtisztulás? A nagy ismeretlen? Fulladás? Megnyugtató vagy rémítő? Áttetsző, transzparens vagy épp ellenkezőleg: formákat torzító felület? Mi a víz?

Ábel Stella az előadás során szinte végig egy hatalmas kádnyi vízben ül: hajat mos, fogat mos, kezet mos, körmöt sikál, öblöget, majd belefullad a Für Elise-t a vízbe bugyborékolva. Innen szól ki, személyesen a nézőknek címezve a grófnő monológjait, mindig mást kiválasztva az alkalmi közönség soraiból, hogy így váljunk az előadás részévé, eggyé a térrel, eggyé Psyché történeteivel, életével, testével, lelkével, pszichéjével, eggyé Weöres szövegvilágával. Olyan létezésrétegbe von be mindannyiunkat a színésznő, ahol – talán – nem sokszor járunk. Ahogyan – talán – ritkán vagy sohasem tapasztalhatunk meg egy színielőadást. A monodrámák persze más, különálló világot képeznek a színházi előadások palettáján is, de az elmúlt évek alatt látottak közül is kiemelkedik számomra a szeptember 27-én este látott interpretáció.

Éder Vera fotója

Bevallom, kicsit „csaltam”, hogy segítsek magamnak ebben a cikkben, mert az élmény olyan elementáris erővel hatott még napok múlva is, hogy alig tudtam objektív, írásképes távolságba kerülni attól az estétől; az előadás végétől, ahogyan egymásra nézünk szomszédommal – egy a történetbe jóképűségével, jól öltözöttségével tökéletesen illő szakállas fiúval –, aki Psziché egyik szerelmévé válik az előadásban. Mint unokatestvérét szólítja meg, „Josókám…!” – és én nemcsak a darabbeli Pszichének, de a grófnőn keresztül is látható Ábel Stellának is elhiszem, hogy ehhez a férfihoz beszél, hogy ezek a sorok róluk szólnak. Itt és most igazak. Szóval amikor ott ülünk, úgy másfél órával később, és egymásra nézünk, megszólalni is alig bírunk, aztán, azt hiszem, ő mondja ki először, hogy „Ez fantasztikus volt, alig bírok felállni…”. Miután az előttünk ülő nők felénk fordulnak, kiderül, hogy ők hárman a színésznő rokonai, s nézőtársam valóban unokatestvére Stellának. Újabb réteg, amit a végzős hallgató tökéletesen kapcsolt be az előadásba, és amit csak mi négyen tudunk. A színház varázsa – gondolom, miközben kifelé jövök. Mindenkinek mást mond, és néha csak a szerencsén múlik, ki hány rétegnyi mélységben lát bele egy-egy előadásba. Aznap este jó helyre ültem, és egy réteggel mélyebbre kerülhettem.

De vissza a „csalásomhoz”. Elolvastam a darabról készült korábbi anyagokat, a színésznővel készült interjúkat, hogy megtudjam „mire gondolt az alkotó”, hogy a mély megérintettség állapotából egyet hátrébb lépve szemlélődhessek. Az olvasottak valóban segítettek az értelmezésben. Segítettek megérteni, mi lehet a mögött a jelenlét mögött, ami nyerseségével, erőszakosságában is esendő lelkiségével ott és akkor megjelent előttünk. Benne van a 21. századi színészhallgató élete, aki épp kikerül az egyetem műhelyéből, és a helyét keresi, benne van a művészvilágba is menthetetlenül, és – úgy tűnik végérvényesen bekúszó – „menedzseld magad, add el magad”-élet:

Azért is van sok monodráma, mert a színészetben túlképzés van, és akinek nincs munkája, az csinál magának, ahogy ezt tulajdonképpen én is tettem.  Nem volt dolgom hónapokig, az osztálytársaim el voltak foglalva, így egyedül csináltam meg. Nem beszélve arról, hogy a további munkáinkhoz jó referencia egy saját előadás, mert ha elhívok egy rendezőt, akkor sokkal többet lát belőlem, mint egy pármondatos szerepben egy nagyszínpadon.” (Idézet a cornandsoda.com/Csizmadia Attila által Ábel Stellával készült interjújából.)

Tehát aki monodrámát készül nézni, készüljön fel. Ha az alkotók regényből dolgoztak, a regény szövegéből, annak írójából, ha fellelhető film változat, abból, készüljön fel adott színészből, és készüljön önmagából is. Ezt vonom le – legalábbis saját magam számára – a jövőben követendő tanulságként. Miért akarok ehhez a témához közelebb kerülni? Mit mondhat el nekem ez az előadás, ez az előadó? Mit tudok, mit vélek tudni magamról? Milyen részemmel remélek találkozni az előadás estéjén? A monodrámák és megjelenítőik olyan rétegeibe szállnak alá a valóságnak, amelybe ha nem követjük őket, nem is érdemes elmennünk előadásaikra. Azonban ha elvégezzük a szükséges munkát, és felkészülten érkezünk, vagy megkapva a „házi feladatot” feldolgozzuk a látottakat megérthetjük, talán így érthetjük csak meg igazán, mi is az a színház, mi is az a színházi tér, amit sokszor szakrális terekhez hasonlítunk. Megérthetjük, mit jelent színésznek lenni, közelebb kerülhetünk ahhoz az alkimista műhelyhez, aminek rejtelmessége elvarázsol, ami előtt lélegzet-visszafojtva várakozunk egy utolsó cigit elszívva, egy utolsó üzenetet bepötyögve.

Hazavihetjük magunkkal Psyché, az ázott, a nedves, a víztől lucskos, összetapadt hajú Psyché képét, aki megszállottan tisztálkodik, mossa le magáról vagy ki magából mindazt az érzékiséget, amit újra meg újra mocsokként él meg, s tükröz vissza számára képmutató környezete. Pedig Psyché nem mocskos. Csak őszinte. Naturálisan, keresetlenül, sőt kéretlenül is őszinte. Igazi egy olyan világban, ahol a nőnek festett képhez hasonlónak kell lennie, látszatra legalábbis. Ő nem ad a látszatra. Tesz rá. Ordít, ha kedve tartja. Csábít, ha kedve tartja. Szeret, ha kedve tartja. Vajon a naturalizmus is lehet nőies? Vagy minden, ami ennyire húsbavágó az egyben ijesztővé, boszorkányossá, meghódítandóvá-legyőzendővé, kiközösíteni valóvá, elítélendővé-elítélhetővé válik, ha egy nőn keresztül találkozunk vele?

Éder Vera fotója

Psyché csak a maga törvénye szerint képes, hajlandó élni. Mi kinek a törvényei szerint élünk? S amikor nem a magunkéi szerint, akkor milyen indoklás az, aminek segítségével elhitetjük magunkkal: hiszen ez szükséges. Szükséges az alkalmazkodás. Szükséges a megfelelés. Szükséges az idomulás. Szükséges a megalkuvás. Milyen kérdéseket vetne fel saját pszichénk ezekre a jól betanult mondatokra? Be tudtunk-e, be akarunk-e lépni Psychén keresztül, Ábel Stellán és hipnotikus előadásán keresztül a tükörbe, amit elénk tart, amit már-már az „arcunkba tol”? Vagy csak elfolyunk, ahogyan az előadás végén a kádnyi víz, miután Stella kihúzza a dugót. Hosszú percekig várunk, míg a színpad megtelik és ő ott áll, kezében a fekete, műanyaggal. Csuromvizes.

A fények egyre halkulnak.

A falakra árnyékot vet a víz, szinte egyszerre lélegzünk.

Pontosan tudjuk, hogy az előadásnak vége. Pontosabban akkor lesz vége, mikor kiürül a kád…

Várunk. Néma csend.

Víz, érzelmek, meditatív figyelem, a színház szakrális térré válásának megjelenése, átélhetősége.

És vége.

Vastaps.

 

Weöres Sándor: Psyché. Előadja: Ábel Stella. Dramaturg: Dohy Balázs. Látvány: Mucsi Balázs. Rendező: Tárnoki Márk. Bemutató: 2019. március 30., Ódry Színpad. Fotó: Éder Vera
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Dósa Judit --

"Csak két dologban hihetsz. Vagy abban, hogy a világon minden csoda, vagy abban, hogy semmi sem."


További írások a rovatból

Interjú Láng Annamária színművésszel a külföldi színjátszásról, rendezőkről, idegen nyelvekről
színház

Mesevilágtól Napsugárig Mesevilágtól Napsugárig
Jászay Tamás könyve a békéscsabai Napsugár Bábszínház „első” hetven évéről
színház

Nyomokban Sexpírt is tartalmaz Nyomokban Sexpírt is tartalmaz
A Kertész utcai Shaxpeare-mosó az Örkény Színház előadásában
színház

Az ördög báránybőrt visel Az ördög báránybőrt visel
Az Ördög a Városmajori Szabadtéri Színpadon

Más művészeti ágakról

Nora Fingscheidt: Kontroll nélkül
Kortárs ifjúsági és YA irodalom a középiskolában
irodalom

Súlytalanul nehezedik Súlytalanul nehezedik
Moesko Péter, Megyünk haza, Műút, 2019.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés