A novellákban különböző perspektívák szólalnak meg egyes szám első személyben, mégis, mintha az egész kötetet áthatná egy egységes narratíva, amely különböző szituációkon keresztül ugyanúgy szemléli a világot, legyen a főhős kisfiú, kamasz, elvált, meleg, apuka vagy nő. Az individuum a novellákban keretet ad a feltárható valóságnak, érzelmeknek, viszonyulásoknak, ugyanakkor nem ás le mélyebben, ezt az olvasónak kell megtennie. A nyelvezet egyszerűsége felnyitja ezeket a mélységeket, amelyek súly nélkül, de ránehezednek a befogadásra.

A történetek úgy beszélnek traumákról, hogy közben nem válnak giccsekké. A Pótbúcsú és A heg című novellákban két kiskamasz mutatja be a körülöttük lévő világot. Míg az egyik megéli saját lelki és testi változását, „amióta mutálok, mindig rám szól, hogy nem kell kiabálni, mindenki hallja” (10.), addig a másik hirtelen hozzánő a problémához, „A nagypapám már egyedül tud járni. Másfél hónapig gyakoroltunk a járókerettel…” (73.). Mindkét novellában a gyermeki ártatlanság nézőpontjából látunk bele a számunkra hétköznapi családi, történelmi traumákba. Az apai nézőpont is kétszer jelenik meg a kötetben, részben kicsit ellenpontozva egymást. A kutya című novella a kötet egyik legjobban felépített szövege, amely egy apa-fiú viszonyt mutat be az édesapa szemszögéből. A novellában megjelenik, hogy hogyan válik ennek a kapcsolatnak az egyetlen kritériumává a férfivé-nevelés . Mit jelent a csonka család egyéni szinten, mit jelent elhagyottnak és magányosnak lenni. Feldolgozatlan sérelmek, láthatatlan bosszú, ugyanakkor tenni akarás és tanítani vágyás. „Miért nem segítettél, kérdi egyszer csak a fiam.” (33.), és persze mit jelenet a segítség. A félrecsúszott nézőpontok és az egymás mellett elmenő szólamok valósága, ami súlytalanul torkollik egy mindennapi tragédiába. A Leginkább szükséged című novella szintén egy apa története, amelyben a kegyetlenség nem fajul tettlegességig, csak a kommunikáció hiánya szüli azt. Talán ez az egyetlen novella, amelyben az egyik karakter megpróbálja felhozni a mélyen lent hagyott sérelmeket, amely esetén a zárlat valamiféle megnyugvást is adhat. Ugyanakkor ez néhol már-már giccsessé, túlhajtottá válik.

A kötet címadó novellájában egy kamasz fiú szemszögéből látjuk a történetet, ahogy a záró, Szilveszter című szövegben is. A címben a megyünk folyamatot ír le, mozgásban levést, valahová tartást, a cím meg is jelöli: haza. Haza mint otthon. A kötet borítója is erre a folyamatra játszik rá, ahogy négy gyerek kutyával mozog elfelé. Az alakok dinamikája és a táj mozdulatlansága egyszerre megnyugtató és kizökkentő. A Megyünk haza című novellában egy kamaszfiú szemszögéből jelenik meg a hazaút, ahol neki kell nyakába vennie családja, szülei traumáját, „Közben végigméri anyámat, aztán engem is. Végül a kettőnk közötti üres helyre bámul, és egy ideig szótlanul ül.”(13.). De a hazaútnak nem lesz vége, legalábbis a szövegben nem, nem történik meg a megérkezés. A kollégista fiú, akinek már-már nosztalgia az otthon, egy leheletnyit próbálja visszazökkenteni a diszharmóniát, de „csak rám ordított, hogy menjek haza”(15.).  A tér az anya számára tágul, minél messzebb megy el, fia számára meg szűkül, ahogy a kocsiban vár rá. Vajon hol lehet a haza? Hova lehet megérkezni, mi az otthon? A kötetben végighúzódik ez a kérdés, ami szintén összefűzi a novellákat. Kimondatlan hiányállapotok: idegenben, identitásban, múltban, magányban, függőségben, hol lehet otthon lenni?

A kötetben a felmerülő problémák spirálisan gyűrűznek át egymásba. Persze az elbeszélők jól kategorizálhatók, mégis a hangsúly nem az életkoron, nemen, identitáson vagy a szexuális orientáción van, hanem a traumán és annak megélésén. Mindegy, hogy egy kisfiú vagy egy apa éli meg az egyedüllétet, egy férfi vagy egy nő az otthontalanságot/ idegenséget. A kötet nyelvezete, az elbeszélői hangok közönye univerzálissá teszi az egyénit. Igen, neki, neki és neki is fáj. Ő is megélte, meg én is. Ugyanazt érezzük, mégsem találkozunk. A kimondatlan szavak, nemcsak a novellákon belül, de az olvasóban is benne rekednek. Súlytalanul lebegnek az ismerős helyzetek, viszonyulások, mégsem történik feloldozás. Mert, ahogy a novellákban is, nincs végük. Mennek tovább. Mennek. De valójában hova?

Moesko Péter, Megyünk haza, Műút, 2019.

Kép: Moesko Péter Facebook