A kilencéves Bennit már állami gondozásban élő kiskamaszként ismerjük meg, akit az ellátórendszer különböző intézményei kétségbeesetten adogatnak egymás között. A kislány nagyrészt nem részletezett csecsemőkori traumái és az elhanyagoló családi környezet okozta visszafordíthatatlan pszichés károk miatt mentálisan olyannyira instabil, az egészséges psziché számára természetes önszabályozásra tökéletesen képtelen, hogy egyik pillanatról a másikra kirobbanó, szélsőséges és kontrollálhatatlan agressziójával önmagára és a környezetére is veszélyes. Egyetlen, az ellátórendszer biztosította közösségben sem tud megmaradni, mivel magas intelligenciájával azonnal felméri, hogy hiába alakít(ana) ki kötődést a körülötte található bármelyik felnőttel: azok egytől egyig professzionális módon foglalkoznak vele – mint nevelő, mint pszichiáter, mint egyéni iskolai kísérő. Azt az egyetlen dolgot, amelynek végzetes hiányából következik minden gyötrelem, nem fogják megadni neki: senki nem fogja őt sajátjaként, ragaszkodó és elhalmozó, végső soron anyai-apai szeretettel szeretni.

Innen, az örökké enervált és forráshiányos Kelet-Európából nézve a filmet egyszerre döbbenünk meg azon, milyen rétegzett és emberarcú a német gyermekvédelmi rendszer, hogyan feszül többszörös védőháló a családból kiemelt gyermekek alá, hány és hány akciótervet állítanak fel (még ha egyre kétségbeesettebben is) egyetlen speciális eset miatt, s egyszerre észbontó látnunk azt is, hogy milyen pokoli állapotot, hovatovább idegrendszeri elváltozást hoz létre a gyermeki lélekben egy alapvetően inkompetens, gyenge akaratú anya, aki nem tudja, akarja, meri vállalni a felelősséget a saját gyermekéért. És aki ennek a gyermeknek még így is az Abszolútumot jelenti.

„Az igazi anyánál nincs jobb” – hangzik el a filmben egy nevelőszülő szájából (a nevelőszülő az a személy, aki hivatásszerűen ugyan, de saját otthonában, kvázi családban neveli a hozzá kirendelt, általában alacsony számú állami gondozott gyermeket). Ez a tézismondat. A csecsemőkorától súlyos abúzus áldozataként növekvő Benni minden tette arra irányul, hogy visszaszerezze magának az édesanyját. Azt a nőt, aki elköveti a legrosszabbat, amit szülő tehet: időnként felbukkan, hitegeti a gyereket egy kicsit, majd újból elmenekül a kihívás és a felelősség elől. A gyermek legalapvetőbb, evolúciós ösztöne vonzza mégis ellenállhatatlanul az elsődleges gondozójához. Már az újszülött megtanulja, hogy aki a táplálékot adja, aki reagál a sírásra, az a személy az ő túlélésének a záloga. Ennek az ősbizalomnak a megcsalása, elárulása, lábbal tiprása nem múlhat el nyomtalanul. A korai kötődési zavar tünetei sorjáznak a vásznon az éjszakai ágybavizeléstől a stressz kiváltotta erőszakkitörésen át az érzelmi enerváltságig.

„Soha nem a gyerek a hibás” – ez is tételmondat, de ezt már a film teszi hozzá. Hosszan ecseteli a cselekmény, ábrázolja számos kitartott jelenet a szinte felfoghatatlan mértékű agressziót, amely elképesztő erővel ruházza fel a fiatal kislányt, aki tör-zúz maga körül, nincsen tekintettel semmire és senkire, nevelőit arcon köpi, társainak életveszélyes sérülést okoz. A film egyik jelenetében a krízisotthon folyosóján az anya a kezeit tördeli, szemében könnyek: hiába mondják, hogy Benni sokat javult, ő nem vállalhatja, ott van a másik két kicsi, rájuk is gondolnia kell – de figyeljük meg: a háttérben már a fiútestvér is a dömpert rugdossa a falnak. Egyéb traumái mellett a gyenge akaratú, passzív, bizonytalan anyai viselkedés hívta elő Benni kóros reakcióját, aki az eredendően támaszként szolgálni hivatott szülő helyett maga veszi fel a domináns szerepet, ő igyekszik erőt mutatni, hogy végzetesen felfordult világát megpróbálja helyre billenteni. 

Az eredeti cím (Systemsprenger) arra utal, hogy ez a gyerek szétfeszíti a rendszer kereteit, lehetetlen benne gyökeret vernie. Lehetne sorolni az apró megváltás-pillanatokat, mint a terápiás segítővel, Michával kialakuló bensőséges viszony, vagy az egykori nevelőszülőhöz, Sylviához való visszatalálás lehetősége, minden azonban csak ideig-óráig tart. A károk helyrehozhatatlanok. Érdekes módon azokban a jelenetekben, amelyekben kiszabadulunk a fertőtlenítő szagú és szigorú, bürokratikus szabályok, egyben professzionális gondozási elvek mentén működő intézményekből a friss levegőjű természet tágasságába, a film fogalmazásmódja a pszichológiai realizmus apró építőköveinek pontos egymásra illesztésétől elfordulva egészen költőivé válik. Mintha csak Benni belső világának időleges kitágulása, komfortosabbá válása képeződne le a természeti környezetben, s főhősével együtt a néző maga is fellélegzik egy kissé. Ám végigülve a megelőző két órát már előre tudjuk a konklúziót, amelyet képi metafora formájában a rendező is megerősít, miközben épp ismét az új bizonytalanság felé tartunk.

Kontroll nélkül, színes, német dráma, 118 perc, 2019. Rendezte: Nora Fingscheidt. Forgatókönyv: Nora Fingscheidt. Fényképezte: Yunus Roy Imer. Producer: Peter Hartwig, Jakob Weydemann, Jonas Weydemann. Vágó: Stephan Bechinger, Julia Kovalenko. Zene: John Gürtler. Főszereplők: Helena Zengel, Albrecht Schuch, Gabriela Maria Schmeide, Lisa Hagmeister. Bemutató: 2019. november 7. Forgalmazza a Mozinet. 16 éven aluliak számára nem ajánlott!

Képek: Mozinet.