A 2000-es évektől a magyar és a román film hasonló tendenciák szerint formálódott. Az ezredfordulón mind a két országban nagyon határozott, a filmművészetet megújító elképzelésekkel lépett  pályára egy-egy alkotónemzedék. Filmjeikkel, ha a hazai közönséget nem is, de a filmfesztiválok látogatóit és zsűritagjait megnyerték. Míg a magyar filmrendezők alkotásaiban tetten érhető a groteszk, a dokumentarista, a minimalista és a teátrális stilizáció is (Pálfi György: Hukkle, Mundruczó Kornél: Johanna, Hajdu Szabolcs: Bibliotheque Pascal), addig a román új hullámot a szatíra és a minimalizmus jellemezte (Cristi Puiu: Lăzărescu úr halála, Cristian Mungiu: 4 hónap, 3 hét, 2 nap, Radu Jude: A legboldogabb lány a világon).

A 2010-es években ezeket a művészfilmes tendenciákat mind Magyarországon, mind Romániában elkezdték felváltani vagy ellenpontozni a műfajfilmek, illetve az olyan szerzői műfajkísérletek, amelyekben ugyan felismerhetők a 2000-es évek stílusirányzatai, ám körvonalazódik egy-egy zsáner is (fantasy – Mundruczó: A fehér isten, „eastern” – Hajdu: Délibáb, Radu Jude: Aferim!, Bogdan Mirică: Kutyák, bűnügyi film – Radu Muntean: Az alsó szomszéd, sci-fi – Pálfi György: Az Úr hangja, okkult horror – Mungiu: Dombokon túl). Ez a tendencia megfigyelhető Corneliu Porumboiu (Forradalmárok, Amikor Bukarestre száll az éj) életművében is, minthogy 2009-es Rendészet, nyelvészet című szerzői krimi-thrillere után visszatért a rendőrfilm és a thriller zsáneréhez az Oscarra is nevezett, a tavalyi cannes-i filmfesztiválon Arany Pálma-esélyes A hegyek szigetében.

A történetet sok kritikus hasonlította Steven Soderbergh Ocean’s-filmjeinek sztorijához, de szerintem sokkal közelebb áll Alfred Hitchcock klasszikus kémthrilleréhez, az 1959-es Észak-északnyugathoz. Akár a Hitchcock-film hőse, úgy A hegyek szigete főszereplője is egy agglegény, Cristi, akinek, úgy tűnik, esélye sincs arra, hogy családot alapítson, vagy legalább egy nő közelébe kerüljön. Igaz, ő tapasztalt rendőrnyomozó, aki egykoron kétes ügyekbe keveredett, és a börtönbe zárt drogkereskedő, Zsolt cinkosává vált. Ahogy a film noirokban lenni szokott, egy napon felkeresi őt a „végzet asszonya”, a gyönyörű és veszélyes Gilda, aki Zsolt felesége, és ki akarja szabadítani férjét, ebben pedig számít Cristi segítségére. Nem annyira a szerelem, hanem az a 30 millió euró vezérli, amelynek hollétéről csak férje tud. Cristit viszont pont nem a pénz motiválja, hanem maga Gilda, akinek egyre inkább a hatása alá kerül. Érte még arra is képes, hogy elutazzon a Kanári-szigetek egyik szigetére, az eredeti címben szereplő La Gomerára, ahol a Zsolttal kapcsolatban álló maffia fogságában el kell sajátítania egy egzotikus füttynyelvet, ami kulcs lehet Zsolt szabadulásához és a 30 millióhoz. Persze a román rendőrség is résen van: főnöke gyanakodni kezd Cristire, így állandó megfigyelés alatt tartja (bekameráztatja lakását). A férfinek két tűz között ki kell találnia, hogyan kezdhetne új, boldog életet Gildával.

A hegyek szigete izgalmas példája a román minimalizmus, a populáris műfajok és a posztmodern filmes fogások találkozásának. Akár Jean-Luc Godard vagy Quentin Tarantino, Corneliu Porumboiu is színes fejezetcímekkel tagolja filmjei epizódjait, illetve jelzi nagyobb időugrásait. Igaz, Porumboiu nem fogja magát vissza egy-egy epizódban sem, olykor egyik beállításról a másikra változik a cselekmény idősíkja. A rendező semmit sem rág a néző szájába, ezért A hegyek szigete igencsak aktív nézőt követel meg, akár Hitchcock műfajfilmjei. Vagyis nem egy átlagos kémthrillerről van szó, a minimalizmus nemcsak a kamerakezelést, hanem magát az elbeszélést is jellemzi. Corneliu Porumboiu úgy tartja vissza az információkat, illetve redukálja a dialógusokat, akár a filmbeli füttynyelvvel folytatott kommunikáció. Ugyanakkor Porumboiu a tempót nem vette minimumra, nagyon is pergő ritmusú, akciódús filmről van szó. A hegyek szigete ebből a szempontból tökéletes keveréke a román minimalizmusnak és a populáris műfajfilmes stílusnak, ám éppen ebből fakad, hogy sokszor nehezen követhető. Mivel a cselekmény gyors ütemben halad előre, a rendező viszont az információközlést redukálja, így félmondatokból, sőt utalásokból, egy-egy képből vagy tekintetből kell rájönnünk lényeges dolgokra (például arra, hogy mi köze van Cristinek Zsolthoz, és a főhős mit csinált az államszocializmus évei alatt).

Viszont érdemes küzdeni A hegyek szigetével, mert meghálálja ezt a küzdelmet. Igen összetett filmről van szó, amely csak a felszínen egy konspirációkkal és átverésekkel tűzdelt kémthriller-noir, mélyrétegeiben izgalmas (főleg egyéni, és nem társadalmi) drámák húzódnak meg. A román új hullám filmjeiben jellemző a közelmúlt, a Ceaușescu-korszak elemzése, illetve a kommunista diktatúra örökségének vizsgálata (Mesék az aranykorból, Érettségi, Kutyák). Ez a vonulat gyengébb A hegyek szigetében, de ott van, és egybe fonódik Cristi személyes drámájával. Ahogy például az 1989-es román forradalom idején és a 2010-es években játszódó magyar Valanban, úgy Corneliu Porumboiu művében is előkerül az a probléma, hogy a rendőrség a rendszerváltozás előtt a kommunista diktatúrát szolgálta ki, és ez kihat a jelenre is (lásd a profi kamerás megfigyelőrendszert, ami miatt Cristinek nincs magánélete, privátszférája). Továbbá előkerül a rendőri korrupció témája, amelyben a főhős és felettesei is érintettek, tulajdonképpen az alapkonfliktus is ebből fakad (hiszen ha a főszereplő nem ismerné Zsoltot, akkor nem keveredne bele az ügybe, és nem babonázná meg őt Gilda sem). A korrupt rendőrök kérdésköre pedig egyéb, jelenkorra vonatkozó kérdéseket is gerjeszt. Avagy miért is korrumpálhatók a nyomozók? Netán nem kapnak elég fizetést ahhoz, hogy a törvény, az állam, és ne a gengszterek érdekeit képviseljék?

Ám a történelmi és szociális olvasatnál erősebb a személyes-lélektani vonulat A hegyek szigetében. Az Észak-északnyugathoz hasonlóan az egész thrillerszituáció tulajdonképpen csak ürügy arra, hogy a középkorú főhős kiszakadjon szürke hétköznapjaiból, komfortzónájából, és La Gomera szigetéről kívülről lássa a román valóságot, amelyben él. Hogy ráébredjen, neki valami vagy valaki hiányzik az életéből. Onnan nézve még Bukarest szürkesége is színesnek látszik.

„Úgy vélem, minden filmem valamilyen módon a nyelvhez és a kommunikációhoz kapcsolódik” – nyilatkozta Corneliu Porumboiu egy interjúban. A hegyek szigete ennek leginkább kiérlelt példája. Nem véletlen, hogy kevés a hagyományos dialógus a filmben, a zárkózott hőst a tradicionális, hétköznapi nyelv amúgy is csak gátolná küldetése teljesítésében és kapcsolatteremtési kísérleteiben, sőt, le is buktatná egy-egy direkt szó vagy mondat. Ezért kell kilépnie abból a közegből, amelyben képtelen a kommunikációra, és elsajátítani egy új nyelvet. Illetve azért, hogy az elsőre röhejesnek tűnő, a gengszterek érdekeit kiszolgáló, alternatív kommunikációs forma, a füttynyelv révén utat találjon a szabadságához és a régóta vágyott párkapcsolathoz, a szeretett nőhöz, Gildához.

A nyelviséghez, pontosabban a film nyelvéhez kapcsolódnak azok a posztmodern, önreflexív játékok és utalások, amelyeket Corneliu Porumboiu ügyesen sző bele a cselekménybe. Amellett, hogy Porumboiu megidéz filmklasszikusokat (John Ford Az üldözőkjét és egy román bűnügyi filmet, talán Sergiu Nicolaescu valamelyik „szocialista krimijét”), amelyekkel kommentálja Cristi történetét, a végső leszámolást egy filmes díszletbe helyezi. Vagyis a nézőnek erről eszébe juthat, hogy amit lát, az csak egy film, jóllehet a filmen belül vér fog folyni. A díszlet továbbá szinkronban van azzal a problémával, hogy a cselekmény során mindenki átver mindenkit, azaz amit a szereplők látnak, az lehet, hogy csupán illúzió, „filmdíszlet”, amit valaki gondosan előkészített, „megépített”. De az is erősen önreflexív, sőt praktikus, hogy Cristi lakása be van kamerázva, és ezáltal nemcsak filmbeli megfigyelői, hanem a rendező és a néző is voyeurré válik, olykor direkten a rejtett kamerák lencséjén át látjuk az eseményeket. Ennek pedig a főhős és Gilda is tudatában van, ezért nem önmagukat adják a lakásban, hanem eljátszanak egy-egy szerepet. Ezzel Corneliu Porumboiu szembesít minket a film alapproblémájával, hogy amit látunk, az nem a valóság, hanem csak egy illúzió, egy átverés, ahogy maga a füttynyelv vagy az egész, Zsolt kiszabadítása és a pénz megszerzése köré szőtt konspiráció.

Corneliu Porumboiu filmje izgalmas, érdekfeszítő, olykor humoros szerzői noir thriller. Nem adja könnyen magát,  de aki kitart, annak igazi szinesztéziás érzéki kalandban lesz része. A színészek is kiváló munkát végeznek, a mindig zseniális Vlad Ivanov és a modellként dolgozó Catrinel Marlon között minden közös jelenetükben felizzik a levegő – egészen a groteszk, szürreális, szentimentális, de végre őszinte érzelmekkel telített zárójelenetig.

Képek forrása: Mozinet