Közhely, hogy a kelet-európai szocialista diktatúrákat általában jellemző korrupció, kiskapukeresés és érdekkapcsolatokon alapuló cinkosság rendszerváltások előtt bevett gyakorlata máig itt kísért, és mérgezi a térség sérülékeny demokráciáit (már amennyiben még beszélhetünk demokráciáról egyes országok esetében). Az is közhelyszámba megy, hogy a rendszer problémái gyakran leképeződnek annak egy-egy szeletén, például az egészségügyön vagy az oktatáson. Cristi Puiu klasszikusában, a Lăzărescu úr halálában már láthattuk a horrorisztikus (bár a hivatalban levő kormány szerint „európai színvonalú”) román egészségügy egy szeletét, Cristian Mungiu pedig az Érettségiben az oktatási rendszeren (és nem mellesleg egy orvos ügyeskedésén) keresztül mutatott rá a mindent átható korrupcióra. A 2019-es Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon bemutatott Colectiv, Alexander Nanau (Toto és nővérei) dokuja kvázi egyesíti a két témát egy közelmúltbeli tragédia apropóján, és kíméletlen látlelete a „gépezetnek”, amelyet még egy becsületes és tisztességes politikai vezető sem képes a reform útjára állítani. Nanau filmjének fájó aktualitást ad, hogy a koronavírus-járvány napjainkban is éppen felhívja a figyelmet az olyan problémákra, mint  az agyonterhelt, veszélynek kitett egészségügyi dolgozók, a fertőzésnek kitett betegek, az eszközhiány, vagy a kórházak általános, katasztrofális állapota.

A Colectiv alapkonfliktusát egy 2015. október 30-i bukaresti baleset és az azt követő tragikus eseménysorozat adja. A címszereplő szórakozóhelyen azon a napon a román metálbanda, a Goodbye to Gravity koncertezett, amikor egy pirotechnikai eszköz lángra lobbantotta a termet. A nézőtéren kitört a pánik, és mivel nem voltak megfelelő vészkijáratok, többen megégtek, füstmérgezést kaptak. 26-an (köztük az együttes több tagja) a helyszínen, 38-an a kórházba szállítás után vesztették életüket. Továbbá nagyjából 200-an sebesültek meg. A balesetet követően a kórházak alig tudták befogadni a sérülteket, mégis befogadták annak ellenére, hogy nem tudták megfelelően ellátni őket. Mint a későbbi vizsgálatokból kiderült, a Colectiv nem is működhetett volna, mivel számos előírásnak nem felelt meg: eleve nem szabadott volna 80 főnél többet beengedni a terembe, de a tragédia napján több mint 350 ember vett részt a koncerten; a helyiség szigetelőanyaga gyúlékony volt (a Budapesti Műszaki Egyetem kísérletei pedig kimutatták, hogy égésekor erősen mérgező anyagok keletkeztek); a helyiség nem volt felszerelve megfelelő poroltó készülékekkel, oltási rendszerrel, de vészkijáratokkal sem. Ennek ellenére Bukarest 4. kerületének polgármestere egy évvel korábban megadta a Colectiv működési engedélyét.

Az ügy csak látszólag nyert kielégítő lezárást, hiszen lemondott a kerületi polgármester, a klubtulajdonosokat letartóztatták, az elkeseredett hozzátartozók és szimpatizánsaik tüntetése pedig a korrupt szociáldemokrata Victor Ponta-kormányt buktatta meg. Azonban az emberek akkor még nem értették meg, hogy itt nem szimplán egy rosszul működő kormányzatról és politikai rendszerről van szó, hanem a láthatatlan „gépezetről”, amelynek a politikusok csak fogaskerekei, így néhány vezető leváltásával annak működése még nem áll le. Alexander Nanau dokumentumfilmje éppen ezt a láthatatlan gépezetet teszi láthatóvá.

A Colectiv három főszereplőt követ. Cătălin Tolontan, a Gazeta Sporturilor szerkesztőjének újságíró-csapata eltökéli, hogy nekimegy a korrupt egészségügynek, és leleplezik a nálunk is ismert „urambátyám-rendszert”, amelynek köszönhetően sokan nem is a baleset, hanem kórházi fertőzés következtében haltak meg. A másik főszereplő a szocdemek lemondását követően megalakult szakértői kormány aktivistából lett új egészségügyi minisztere, Vlad Voiculescu, aki egy darabig naivan hisz abban, hogy ez a rendszer megreformálható. A harmadik fontos szereplő az egyik túlélő, Tedy Ursuleanu, aki, megégett testével, művészi fotókon keresztül emlékezteti az embereket a tragédiára.

A Colectiv nem törekszik semmilyen esztétizálásra, művészi megformálásra, a nyers valóságot igyekszik bemutatni a tényfeltáró riport és a direct cinema eszközeivel. Azaz Alexander Nanau kamerája megfigyeli három főszereplőjét, mint légy a falon, ott van minden megmozdulásuknál. Néhány archív felvétel vagy tévéközvetítés, illetve Tedy Ursuleanu művészi performanszként felfogható fotózása szakítja meg a nyers valóság-képsorozatot. Nem is lett volna szükség semmilyen „kreatív dokumentumfilmes” megoldásra, mert ez a történet önmagában is elég drámai, sőt horrorisztikus ahhoz, hogy egy feszült, izgalmas film kerekedjen ki belőle.

A három főhős kellőképp érdekes karakter, bár talán sokan egyetértenek velem abban, hogy a legérdekesebb a szakértői kormány sziszüphoszi küzdelmet folytató minisztere, Vlad Voiculescu. Már csak azért is, mert nagyon ritkán találkozunk térségünkben egy ilyen tisztességes, vagy legalábbis annak látszó, valóban európai színvonalt képviselő, tényleg a népet, a társadalmat reprezentáló politikussal. Persze érdemes tudatosítani, és ez amúgy az egész direct cinema-stílus egyik hátránya, hogy bár a megfigyelő kamera objektivitást sugall, valójában nem iktatható ki annak jelenléte. Ami azt jelenti, hogy mindenki, aki engedi, hogy lefilmezzék, tudatában van annak, hogy filmezik, így akár világszerte láthatóvá válik. Ezért az ember óhatatlanul is „viselkedni” próbál, mintegy „játszik” a kamerának, már amennyiben pozitív benyomást kíván kelteni magáról. És egy politikus esetében ez nyilvánvalóan hatványozottan érvényes, főleg, ha pellengérre állítják.

Vald Voiculescu igaz ügyért harcol, és emiatt ennek a történetnek a pozitív főhősévé válik. Bátran kiáll az újságírók elé, higgadtan próbál válaszolni a sokszor provokatív kérdésekre, és kész a kórházfertőzési botrányok közepette egy kérdező felvetésére ráállni egy kapcsolódó, de mégis más jellegű problémára, a tüdőtranszplantációk kérdésére, amit természetesen szintén beárnyékol a kórházkorrupció. Voiculescu ténykedését látva sokakban megfogalmazódhat, hogy bárcsak ilyen politikusok képviselnék a választópolgárokat Kelet-Európában, és nem olyanok, akik fenntartják a „gépezetet”. Amelynek megdönthetetlenségével a fiatal miniszter újra és újra szembesül. Rá kell döbbennie, hogy hiába akar ő reformokat, tisztességes, átlátható egészségügyi rendszert, ha a kórházigazgatók egyszerűen nem motiváltak, hogy a „gépezetet” elhagyják, és kenőpénzek elfogadása, valamint az Európai Unió támogatásainak elsikkasztása helyett az emberek egészségére, illetve a higiéniai körülmények javítására koncentráljanak.

Cătălin Tolontan maga annyira nem izgalmas karakter, mint a politikus, ő Az elnök emberei-féle megszállott újságíró, aki elkötelezett híve az igazságnak, illetve az igazságfeltárásnak. Az ő szálán inkább maguk a feltárt tények a sokkolók, hiszen kiderül, hogy a sebesültek halálát okozó piocián fertőzés azért szedhette áldozatait, mert a Hexi Pharma nevű fertőtlenítőszert a javasolt 25%-os oldat helyett csak 0,01%-os koncentrációjú oldatban használták. Ami nyilvánvalóan nem volt hatékony baktériumölő, így a fertőzésveszélynek hatványozottan kitett égési sérültek sorsa gyakorlatilag meg volt pecsételve. Mindezt pedig azért, mert kórházi vezetők ezen az anyagon spóroltak, és zsebre tették a pénzeket. A Colectiv ezzel összefüggésben valóban horrorisztikus képeket is bemutat. Az egyiken egy égési sérült feje látható, füle mögött pedig jól kivehetők a férgek. A beteg a Szent Mária kórház intenzív osztályán feküdt.

Érdekes kontrasztban áll Tedy Ursuleanu szála a két erősen társadalom- és rendszerkritikus cselekményszállal, habár a fiatal nő mintegy hús-vér, két lábon járó látlelete a „gépezetnek”. „Rajtatok csattant a működésképtelen állam és az egészségügyi rendszer korrupciója” – mondja Ursuleanunak az új miniszter az egyik találkozójukon. A nő azonban nem erre koncentrál, elmondása szerint benne nincs harag, célja az, hogy tovább tudjon lépni az életben. Fontos hangsúlyozni, hogy tovább lépni, és nem felejteni! Azaz Tedy szembe akar nézni a tragédiával, amelynek részese volt, és amelynek nyomait élete végéig magán fogja viselni. A nőnek nemcsak a bőre égett meg, de a feje is megsérült, ami miatt nincs haja egy hosszú sávban. Egy fiatal nő számára ezeket a testtorzulásokat hatványozottan nehéz lehet feldolgozni, traumatikus lehet nap mint nap ezzel szembesülnie. Ezért is választja a művészetet, amelyben mintegy „felnagyítja”, stilizálja a balesetben szerzett testi hibáit (például bőre fehérre festésével és arcsminkkel emeli ki sérüléseit), amelyek képpé válnak, és ezáltal egy üzenetet közvetítenek. Tehát Ursuleanu a saját és embertársai javára fordítja testtorzulását, amelyek így egyfelől az összes áldozatnak emléket állítanak, másfelől sokkolják a nézőt, aki szemlélődés közben elgondolkodhat a „miérteken”.

A Colectiv egy majdnem 2 órás körkép és kórkép a román „gépezetről”, így megoldást vagy megnyugtató lezárást nem kínál. Illetve bizonyos értelemben azért ad választ arra a kérdésre, hogy miért maradhat fenn ez a „gépezet” a korrupt kormány megbuktatását követően is. A film utolsó harmadában van egy jelent, amelyben Vald Voiculescu beszél telefonon édesapjával a 2016-os parlamenti választások estéjén. Az apa csalódottan és indulattal kéri számon fiát, hogy miért folytatja az értelmetlen harcot: „Fölöslegesen dolgozol […] Ez lesz még 30 év múlva is.” Ugyanis a választásokat az a Szociáldemokrata Párt nyerte meg nagy fölénnyel (bár nem abszolút többséggel), amelynek kormánya közel egy évvel korábban megbukott a Colectiv-tragédia után kirobbant botrány és tüntetéssorozat következtében. Ám a dokumentumfilmből kiderül, hogy a szocdemek kezében összpontosuló hivatalos média és sajtó hatékony volt, a választópolgárok többsége hitt a tényferdítő és népámító propagandának. Viszont a 18–34 év közöttiek részvételi aránya lesújtóan alacsony volt. Vlad Voiculescu ennek ellenére folytatta a munkát, a PLUS (Szabadság, Egység és Szolidaritás Pártja) tagja, majd jelöltje lett, bár éppen 2020 februárjában vissza is lépett. Menni vagy maradni, és küzdeni, ha küzdelmünk értelmetlen is – ez Magyarországon is ismerős dilemma, és egyébként, ha a főszereplőket magyar megfelelőikre cserélnénk, félő, hogy nagyjából ugyanezt a történetet kapnánk, főleg, hogy itthon is volt már példa egy hasonló szórakozóhelyi tragédiára. De leginkább az egészségügy aggasztó állapota és a mindent átitató korrupció a riasztóan ismerős jelenségek. 

A cikkben szereplő képek az HBO-tól és a Verzió weboldaláról származnak.