bezár
 

irodalom

2020. 06. 16.
Élményszerző organizmusok
Interjú Tóth Kingával a nyelv lehetőségeiről, a határátlépések időszakáról és performativitásról
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Ahogy korábban megírtuk, Tóth Kinga Hazai Attila Díjjal kitüntetett költő, hangperformer, intermediális művész idén első magyarként vehette át a svájci Hugo Ball-díj Támogatói Díját. A háromévente átadott Hugo Ball-díjat olyan német nyelven alkotó művészeknek ítélik, akik túlnyulnak az irodalom területén és más művészeti ágakban is tevékenykednek. Ennek kapcsán készítettünk Tóth Kingával interjút.

Hogy hogyan helyezhető el Tóth Kinga művészete, azt nehéz eldönteni. Ugyanakkor van az eldönthetetlenségnek egy szabadsága, amit éppen a kategóriarendszerek felbomlása hoz magával. Ha valahova, akkor ide tehető Tóth Kinga művészete, ahol az embernek szabadsága van ráállni, egyensúlyozni és összedönteni maga alatt a határokat, tüzetes betekintést tartani, a senkiföldjét járni, mindeközben pedig folyamatos mozgásban tartani a művészet mediális lehetőségeit.

PRAE.HU: Olvasva a díjátadón elhangzott köszöntő beszédedet – amit egy Kassák-idézettel kezdesz: „művészetről beszélni annyi, mint víz alatt énekelni” –, rögtön észrevehető, hogy mennyire fontos számodra a megszólalás módja és lehetősége. Később, az egyetemi éveidről mondod, hogy ott „végre találkoztam egy hullámmal, amin szabadott lovagolni, ahol lehetett vizet nyelni és a vízzel gurgulázni, (...) fulladni, nyelni, levegőt venni, buborékot fújni, bátornak lenni.” Számodra ezt jelenti a nyelv? Fulladni és bátornak lenni?

Igen, ez azt jelenti, hogy a nyelv egy élő dolog, amit lehet úgy venni, mint egy organizmust, de ettől függetlenül nem úgy kell gondolni rá, mint egy lineárisan fejlődő masszára, aminek van kezdete, tetőpontja, majd végpontja és elmúlása. A nyelv mindettől függetlenül organikus, mert a világban mozog, több nyelvterület között, fejlődik, mutálódik. Eleve a nyelvhasználat is már hanghoz, biológiai organizmusokhoz, emberekhez, történelemhez, adott korszakokhoz kötött; ha megszólal, hangja van. Mondjuk egy beszéd- vagy nyelvhasználati helyzetben köhögsz, prüszkölsz, krákogsz, ezáltal történik a nyelvhordozóval valami, ami igenis hat a nyelvre, amit le tudsz már betűkkel, „betűsítve” is írni. Ez mind „beletörténik” a közegbe. Én nem gondolom, hogy ezeket szét lehet választani, sokkal inkább hiszek abban, hogy a nyelv folyamatosan történik, használódik és alakul. És bizony azok a hangok is, amelyeket mellékhangoknak vagy melléktörténeteknek hívunk, ugyanolyan szerves részei. Konkrétan például a gurgulázás vagy a fulladás – vagy az, hogy én most mindenféle mondatba bele fogok tüsszenteni és köhögni. A könyvben is ugyanez történik. Oké, ott van egy steril betűhalmaz, de ne felejtsük el, hogy az papírra van nyomtatva, azaz annak megint csak van egy hordozója, a hordozónak van egy története, és az egésznek van egy anyagisága. Még a gépben is vannak hordozók, ahogyan például egy monitoron keresztül olvasol. Ezek akkor miért nem környezeti tényezők? Miért ne lennének a nyelv részei? Hiszen a nyelv ezekben elevenedik meg.

PRAE.HU: A köszöntő beszéded mellett egy hangperformanszod is elhangott a díjátadón. Különösen megfogott ez a része:

„nevetésünkben épp elég magánhangzó
tüsszentésünkben mássalhangzó
izzad a nyelvünk izzadnak a modalitások
nyújtózik ásításunkban az „á“ sőt akár az „ó“
ékezetekkel díszítjük a betűkanyarokat azokon fordulunk el
csigákba ragasztjuk mellékmondatainkat
egészségedreschnecke sssssssssssssssssssssssssssssssssss”

PRAE.HU: Úgy hangzik, mintha a nyelvnek az anyagát, anyagiságát keresnéd. Szerinted mi az elsődleges közvetítő közege a nyelvnek? Hiszen amikor olvasok, akkor egyértelműen a vizualitás dominál, ha hallgatok, akkor az audiális élmény a meghatározó. Viszont nálad mintha az egész összekeveredne.

Nem keverednek össze, hanem élnek, hiszen nincsenek szétválasztva. Szét lehet, ha az a játékom. Ha azt mondom, hogy a vizualitás, akkor az, ha azt mondom, hogy a hang, akkor az, és ha azt mondom, hogy ezek együttesen, akkor közösen lesznek közvetítő közegei a nyelvnek. Viszont ha az a szándékom, hogy elérjelek a nyelvvel, hogy kapcsolódjak, akkor ebbe előbb-utóbb te is bele fogsz szólni. Onnantól kezdve pedig már ketten játszunk, és mondhatod azt, hogy neked a hang, én pedig, hogy nekem a kép. Vagy azt, hogy nekem ez olyan, mintha érezném a csigának a váladékát abban, hogy „egészségedreschnecke”. Érzem, hogy a bőrömön van, amiben van megint egy vizuális, de van egy taktilis, egy tapintható hatás is. Merthogy a nyelv valójában egy élményszerző organizmus is. Az irodalomtudományban is van huszonötféle elmélet, ami alapján tudunk egy szöveget analizálni. Mindegyik egyszerre releváns. Ha az ember el tudja fogadni, hogy több kritikai szempont egymás mellett is érvényes tud lenni – valami és annak ellenkezője is akár –, akkor onnantól kezdve felszabadul a kényszer alól, hogy okvetlenül behatárolni kezdjen el dolgokat, hiszen a kategorizáció azonnal érvénytelenné is válik. Én ehelyett azt mondanám, hogy a játék és a játék szabadsága a lényeg. A kérdés pedig, hogy a játékomat hagyom-e szabadon mozogni, vagy mindenképpen kategorizálni szeretném. És ha utóbbi, azt miért teszem? Mert biztonságot ad? Hiába vannak nyelvi kereteink, kódjaink és különböző szisztémáink, ezeket mind csak magunk megnyugtatására hoztuk létre.

Grimaszolni Hugo Ballra

PRAE.HU: Engem kifejezetten érdekel a költészet és a vizualitás kapcsolata. Nyilvánvalóan a költészet mint szóbeli nyelv szóképekben beszél, vagy beszélhetünk akár a szövegek teréről is. Nálad azonban olyan – ahogy például a grafikáid mutatják az All Machine kötetedben –, mintha nem lenne elég a szövegnek a saját mozgása, tere, mozgástere, ezt ki kellene egészíteni más vizuális elemekkel. Erről van szó, hogy nem elég a szöveg képisége?

Nem. Én azt gondolom, hogy a grafika az maga a szó. A leírt szó maga egy vizuális kódrendszer. Ki mondja meg, hogy az a vizuális kódrendszer nem egyenértékű azzal, mintha odasatíroznék egy jó nagy csíkot a lap tetejére? Két évvel ezelőtt Esther Dischereittel, egy német professzor barátnőmmel, aki az Angewandte-n tanított nyelvművészet szakon, csináltunk egy négynapos workshopot a művész diákoknak, és egy performanszot ennek a végén. Pontosan ezen a kérdésen dolgoztam együtt a diákokkal: mi az, amit le tudunk olvasni? Ha például azt mondom, hogy a satírozásnak a mértéke 2, és a dupla satírozásé 4, és a 4-hez rendelek egy erősebb hangot, a 2-höz pedig egy fele olyan erős hangot, akkor miért is ne tudnánk egy körvonalat leénekelni vagy lebeszélni? Tehát mi is a különbség egy betűrendszer és egy grafikai rendszer között? Nekem semmi. Ha én kitalálom hozzá a leolvasás módját, és szétterjesztem a barátaim vagy a szomszédjaim között, abban a pillanatban le tudunk olvasni egy kört. De ha a játszótársam azt mondja, hogy én ezt nem így szeretném csinálni, hanem más mértékegységek és más dinamika alapján, akkor az ő szabályrendszere alapján is le lehet olvasni egy kört. Magyarán megvan a szabadságunk ahhoz, hogy bármilyen jelrendszert bármilyen szabály szerint leolvassunk. Azt teszek a közegyezmény tárgyává, amit csak akarok – hogy öt emberrel működik ez a közegyezmény, vagy hárommillióval, az egy másik játék.

PRAE.HU: Említetted korábban, hogy kérdéses, mennyire roncsolódik a nyelv, ha átfordítják más nyelvre. Ugyebár írsz magyarul, németül és angolul is. Van egy alapnyelved? A magyar az anyanyelved, de az írói nyelved is?

Ez is folyamatos változásban van. Elég sokat éltem Németország különböző városaiban. Tavaly-tavalyelőtt Grazban voltam, ahol stájer tájszólásban beszélnek (elég durván), Svájcot pedig hagyjuk is… Körülbelül fél év volt, mire elkezdtem egyáltalán megérteni valamit. És amikor irodalmi németül beszélnek a svájciak, hát, azt is érdekes megnézni, hogy az kinek micsoda. És ez is hat. Mostanában például észrevettem, és német barátaim is mondták, hogy nagyon „éneklősen” beszélek. Ez biztosan a svájci dallamvilágból jön. Aztán az otthoni kötődésem is fontos. Vas megyei származású vagyok, amely pont Ausztria stájer része mellett van, ezért mi rengeteg jövevényszót használunk ott, ami nálam sokkal jobban felerősödött tavaly és tavalyelőtt, hiszen meg akartam értetni magam. Amikor először elkezdtem németül írni, azok még inkább fordítások és adaptációk voltak. Tehát magyarul írtam először, amit aztán átültettem németre valamilyen formában. Ez az elmúlt években gyökeresen megváltozott. Most épp kontrollálhatatlan káosz van, gyakorlatilag kevert nyelven írok. A szöveg, ami a díjátadón elhangzott, szintén teljesen keverve volt, káoszban – én persze értettem mindent. Ilyen esetben tisztított verziókat is létrehozok, külön magyarul és németül. Most viszont már ott vagyok, hogy ezzel sem vagyok rendben, mert ez nem tükrözi a valóságot. Legszívesebben, amikor performanszhoz írt szövegeket adok elő, ezeket a keverékeket adom elő, mert ezek azok, amik legjobban tükrözik azt a célt, amit én meg akarok valósítani. Viszont közléseknél – és amúgy is, a játék kedvéért – csinálok tisztított verziókat is, külön egy magyart és egy németet, ami nem mindig vannak köszönő viszonyban egymással. Most ezt csinálom, és az elkövetkezendő időszak is erről fog szólni, hogyha legépelt, írott szövegről beszélünk. Mellette azonban iszonyúan sokat dolgozom organikus anyagokkal is. Most például egy luzerni fotográfussal dolgozom együtt ebben a témában, akivel többek között fiolákat csinálunk, amikben mindenféle növényeket penészesítünk. Tehát a növényi, a szemétként kezelt anyagokban a változással és a határokkal foglalkozunk. Például azzal, hogy egy szárított virág hogyan kezd el penészedni, miután kiszáradt. És a nyelven belül is ezzel szórakozom. Van egy csont magyar és egy csont német szöveg, és valahogy egyik sem működik. És pontosan azért nem működik, mert az én valóságomban, az én jelenemben egyik sem releváns. Tehát a német szó benne van a magyar szövegben, és fordítva. Ezt észrevettem az élő szövegemben is, a magyaron és a németen is. Teljesen megfertőzték egymást, még strukturálisan is. Miért ne használjam tehát azt a nyelvet, ami a jelen beszédhelyzetemet tükrözi? Hagyom, engedem, hogy ez a változás történjen. És ebben használatba helyeztem magamat is mint testet, „csövet”, hogy megengedjem azt, hogy írott vagy hangzó szövegben, vagy zenei formában is létrejöhessen ez a változás. De ezeket mind együtt kell látni. Ez történik éppen, és próbálom ezt a mozgást nem akadályozni, hogy önmagától fejlődhessen.

PRAE.HU: Van ugyebár egy határátlépés, ami túlmutat a már meglévő dolgok keveredésén, és talán az egyik legáltalánosabb emberi kategóriáink közé tartozik. Az élő és élettelen dolgok közötti átjárásról beszélek. Történnek szerinted ilyen átjárások a nyelvben?

Történnek, hiszen én folyamatosan az élő és az élettelennel foglalkozom. A német könyveimben például nem használok személyes névmásokat, amik náluk nagyon fontosak, a magyarban pedig csodálatosan működik, hogy a személyragok kiváltják őket, tehát ott is érdekes játékok vannak azáltal, hogy nem kell mindig érzékeltetni, hogy egy tárgyról vagy egy élőlényről van szó, hiszen ez is megfoghatatlan.

PRAE.HU: Mondtad, hogy sokat foglalkozol organikus anyagokkal. Hogyan lehet ezt anyagi szinten megérteni?

Úgy, ahogyan elkezd penészesedni egy műanyag kesztyű anélkül, hogy manipulálnám. Hiszen a műanyag kesztyű egy halott tárgy. Aztán egyszerre történik vele valami, és elkezd rajta – vele, benne – egy új organizmus megjelenni és teret hódítani. Ez az én hatáskörömön, az én beszűkült kereteimen kívül történik. Nem vagyok biológus, tehát nem is fogok tudni jó magyarázatokat találni, de nem is ez a dolgom. Az én dolgom, hogy bemutassam, hogy valóban nem okvetlenül vannak határok az „ez” meg az „ő” között. És én csak hagyom, hogy a névmások éppen csak oszlassák fel magukat, mert valójában itt sem tudunk tiszta dolgokról beszélni. Mert hogyha a tárgyak találkoznak egymással, például egy szemetes zacskóban, ott is melegágyak, organikus rendszerek alakulnak ki. És szerintem ez baromi izgalmas. Az, hogy ezt sem tudjuk nyelvileg megfogni, nekem nagyon tetszik. Maximum megmutatni tudjuk, hogy mi történik, de nincs erre kész nyelvünk. Létre kell tehát hoznunk a hibriditást, az inter-anyagi nyelvi világot, hiszen (hál’ istennek) nem nőttük még túl a határokat.

PRAE.HU: A Holdvilágképűek című könyvedben is rengeteg szó esik határátlépésekről, betegség-metaforákról. Abban is arra törekedtél, hogy az emberben lévő organikus és anorganikus dolgokat ütköztesd?

Igen, persze, a gépi világgal való kapcsolódásnál is azt kell nézni, hogy hol vannak a határok. Például beszélhetünk intim vagy szexuális pillanatról – amit a Holdvilágképűeknél még sosem fejtegettem interjúban –, amikor van egy nagyon érzéki, intim kapcsolat a befogadó szervezet, az úgymond „beteg” szervezet és a gépi világ között. Hiszen a beteg szervezetet először gépi, gép-anyagi dolgok érintik meg, belülről is. Ez egy intim találkozás. Beszélhetünk még érzelmi helyzetről, ami az ember valósága, ami nem tartozik a géphez. Vagy például amikor protéziseket ültetnek be egy emberbe (vagy fordítva a Robotzsarunál vagy a Tininindzsa teknősöknél, ahol embert ültetnek a gépbe), ott a fémanyag és az emberi szövet kezdi el egymást befogadni. Ebben az esetben is az a kérdés, hogy hol vannak a határok. Ahogy például a vízben feloldódott műanyag granulátumokat is megisszuk, amik ugyebár feloldódott tárgyak. Egy ’it’, egy személytelenség. Amint én ezt megiszom, a műanyag kollaborálni kezd az én molekuláimmal. Onnantól kezdve nem tudom megmondani, hogy hol kezdődött bennem a granulátum, hol volt a víz, és hol vagyok én, hiszen az már az én szervezetem. Ez történik a Holdvilágképűek esetében is. De beszélhetünk a betegségről is, amit „az”-nak hívunk, és nem „ő”-nek, miközben a betegség egy élő szervrendszer, ami énvelem van. Elkülöníthető ez a kettő? Vagy nem, hiszen egymást használva egymást éljük? Ezek olyan kérdések, amik túlnőnek a személyes névmásainkon és az egész nyelvünk felépítésén. Olyan dolgok, amiket nem tudunk leírni.

PRAE.HU: Mégis, a Holdvilágképűek szövegei rendkívül személyesek. Ahogy mondtad, intimek, de ezt az intimitást nem csak az képzi, ahogy egy biológiai testbe behatol egy tárgy, vagy ahogyan testek keverednek, hanem személyes nézőpontokat, perspektívákat és megéléseket is látunk.

Így van, de ez kreáció, egy manipulált személyesség. Természetesen rengeteg emberrel beszéltem és nekem is van személyes érintettségem a témában, hiszen ez a legjobb alapanyag-használat, de ezzel is kicsit úgy voltam, mint a Robotzsaruval, azaz próbáltam egy processzoron keresztülszűrni és adatokat gyűjteni. De én az intim adatokat is adatoknak tartom. Tehát funkcionálisan próbáltam kezelni, és megpróbáltam az érzelmi tölteteket is adatokként felfogni és eszerint operálni velük.

PRAE.HU: Ha jól értem, megpróbáltad elszemélyteleníteni a személyes érintettségedet.

Mert ezek csak adatok, és az adatokkal úgy játszol, ahogy szeretnél. Egy ennyire érzékeny dolgot, mint a betegséget, ami folyamatosan az élő és az élettelen között lavírozik, hogyan lehetne másképp megfogni és megmutatni, minthogy csatornaként kezeled önmagad, és azzal a nyelvrendszerrel dolgozol, ami a személyes és a személytelen, az élő és az élettelen között mozog? Tehát én mint író és mint csatorna nem engedhetem meg magamnak, hogy egy naplószerű izébizét alkossak. Mert ez a helyzet – a megváltozott test- vagy mentális állapot – az élő és az élettelen között lebegő állapot. Ezt csak úgy tudom megmutatni, ha a csatorna is képes erre. De ugyanígy a gyógyulás is egy beszűkítő fogalom, ami megköveteli, hogy te „megbetegedett” legyél. Hiszen hogyan jön bárki ahhoz, hogy a te egyéni testi vagy mentális működésedet egy „betegség” szóval definiálja? Ugyanígy van a „fogyatékkal élőkkel”. Hát mi a jóságos ég az, hogy fogyatékkal élő? Ez egy botrány! Még azt se merném mondani, hogy „speciális”, mert ezek csak sajátosan felépített biológiai, emberi rendszerek. Mi az, hogy „megbetegedett”? Mi az, hogy „meggyógyult”?

PRAE.HU: Én erre azt tudnám mondani, hogy az „egészséges” és „beteg” skálán a két végletet az képzi, hogy az ember betegként egy idegen testet vagy jelenlétet érez magában és tőle függetlenül zajlanak bizonyos folyamatok, holott gyógyultként mintha visszahódította volna magát önmaga számára.

Viszont ha így születsz, hol van abban az idegenség? Sehol, hiszen ezzel jössz. Ez a felépített épületed, ebben vannak a legodarabkáid, amik úgy vannak összerakva, ahogy össze vannak, és te a saját rendszeredben kiválóan működsz. Hogy ennek lenne egy olyan tömegrendszere vagy mérőeszköze, ami alapján beteg lennél, az egy orbitális baromság, hiszen az ember mindig a saját rendszere. És hogyha ennek a rendszernek az a programja, hogy abban gyulladás, túlműködés vagy halál legyen, akkor az annak a rendszernek a sajátja. Nem vagyok se orvos, se politikus, de szerintem az orvoslásnak arról kellene szólnia, hogy ha valakinek emiatt diszkomfortérzete van, azt komfortosabbá tegye. Hiszen gyógyulásnak nevezhető az, hogy telenyomnak testidegen anyagokkal? A kérdés, hogy rendben van-e ez az egész így? Szerintem egyáltalán nincs. Mert itt megint hatalmi dolgokról beszélünk. Ez a koronavírusnál fantasztikusan kijön. Ha a vírus és az emberi változás szemszögéből nézzük, akkor itt csodálatos épületek alakulnak, kicsit gyorsított a halálprogram, de nézhetnénk az egészre úgy, hogy nem fertőzésről, hanem találkozásról beszélünk. Érdekes ez alapján megnézni, hogy mennyire új rendszerek alakulnak ki. Nem mondom, hogy ez az én egyetlen nézőpontom, csak azt, hogy léteznek más megközelítések is. Egy olyan emberre is, aki egy „megváltozott” vagy „sajátos” testállapottal jön létre, ami a tömeghez viszonyítva eltérő, ugyanazt mondjuk, hogy beteg, és gyógyítani, kúrálni, erőszakolni, homogenizálni kell, mert ezt mondja egy tömegakarat. Ez ugyanúgy ráhúzható kisebbségekre, vagy olyan szexuális vagy identitásbeli csoportokra, amelyek eltérnek a tömegtől. Mintha lenne egy mutatóeszközöm, amivel körberadarozok, és megnézem: ki az, aki barnább színű, vagy a saját neméhez, esetleg több mindenhez vonzódik, vagy például lázas? Pedig neki az a hőmérséklete, csak én gondolom lázasnak. Ezek is hatalmi rendszerek, és ezt akartam ebben a könyvben megmutatni, vagy legalábbis megkérdezni. Hogy valóban ez az egy olvasat van-e, és valóban csak így nézhetünk-e egymásra? Hogy muszáj-e egymást különböző rendszerekkel, gépezetekkel és egymással erőszakolni? Nem lehetne ezt máshogy is nézni? Nem lehet, hogy az empátia szempontjából jobb lenne, ha elkezdenénk más szemszögekből is vizsgálni ezeket a helyzeteket, hibrideket, organizmusokat? Csak ez azért nagyon nehéz, mert most is úgy kell róla beszélnem, hogy van róla fogalmam, mert én is átéltem ezekből a dolgokból rengeteget, még sincsen rá szóképletünk.

PRAE.HU: És célodnak, esetleg feladatodnak tekinted ennek a nyelvnek a megalkotását? Ahogy érzem, ez erősen bekapcsolódik a poszthumán diskurzusba is mint egyfajta új nyelv hozzárendelése azokhoz a dolgokhoz, amikhez még nincs kész szókészletünk.

Igen, elkezdtem például írni a Holdvilágképűek folytatását, az X-ment – ami most éppen pihen –, abban konkrétan fogtam a diagnózisokat, amikből már eleve rengeteget ismertem, ismerősi körben is találkoztam, és persze lexikonokból is merítettem, és azt kezdtem el nézni, hogy ezeket hogyan lehet szuperképességekként megjeleníteni. Nagyon egyszerű a gondolatmenet, de azt gondolom, hogy sokat tehet ehhez a diskurzushoz, hogyha elkezdünk azon gondolkodni, hogy mi van akkor, ha úgy tekintünk ezekre az embertársainkra, mint az X-menekre, mintha ez a következő lépcsője lenne az evolúciónak. Ez egy egyszerű mutálódás. Bizonyos képességeknek a felfejlesztése, bizonyos képességeknek pedig a parlagon hagyása vagy éppen leépítése. Egy teljesen normális biológiai mutáció. A beültetés, az (ős)sejtkezelés, a lombikbébi program, ezek a technikai fejlődések párhuzamosan fejlődnek velünk, ugyanígy a gépeinkkel is bizonyos kohézióba kerülünk. Jó lenne ezt ebből a szempontból is megnézni, hiszen jelenleg teljesen egysíkú az értelmezés, egysíkú a gondolatvilág, és borzasztóan egysíkú az ehhez kapcsolódó nyelvi regiszter is. És ez valótlan, unalmas és rossz.

PRAE.HU: Szóba került korábban az élet és halál találkozása. Számomra nagyon furcsa, hogy amikor kiborgokról beszélünk, az mégiscsak valami organikusságnak a folytatása, egyfajta életigenlés. A kórokozó ezzel szemben, vagy például egy daganat, bár „élőlény”, mégis a gazdatest elpusztítása felé viszi a folyamatot.

Na, de az kit érdekel? Mert ugyebár most a kórokozót nézzük, nem pedig a gazdatestet, mert az általában az ember. De mi van akkor, hogyha nem magunkkal foglalkozunk egyfolytában, hanem megnézzük, hogy milyen csodálatosan terjed ez a vírus? A vírus, vagy például egy daganat életprogramja – amely egyébként a saját megváltozott sejtje az embernek –, egy abszolút életigenlő program. A probléma ott van, ha te vagy éppen a gazdatest, vagy a valakid, akihez az érzelmi szálaid fűznek, ami miatt máshogy nézel erre a helyzetre. Én nem mondom, hogy kifejezetten ezzel értek egyet, csak hogy ez is létezik, és szükséges számításba venni, ha egy teljes kép felé törekszünk. Az orvosok is szerintem azért tudnak jó módszereket kitalálni időnként, mert figyelik a vírust is, nem csak a gazdatestet, mert az amúgy is romlik. De mennyivel izgalmasabb megnézni, hogyan és miért terjedhet a vírus, és mit lehet ezzel kezdeni. Ezt nem úgy értem, hogy minden fertőzött vagy „beteg” mondja azt, hogy elfogadom a rákomat, és a maradék hat hónapomban még azt nézegetem, hogy milyen csodálatosan terjed. Egyáltalán nem. Csak azt, hogy ezt a részét nem szabad kizárni. Hogyha beszélünk olyanról, hogy gyógyítás, vagy a gazdatest számára pozitív fejlődés, amely kevesebb fájdalommal jár, akkor igenis egy lépés az, hogy megengedem a jelenlétét a vendégemnek – amely egyébként a sajátom. A pszichoterápiának is ez az egyik végső foka. De ezt lehet nyelvileg is nézni, azazhogy megengedem egy másiknak a jelenlétét. Ezt a pszichológia elfogadásnak nevezi, de ugyanúgy működik a politikában, a szociológiában, vagy a biológiában is, ahol ez a kettő nem különül el élesen. Én úgy gondolom, ez lenne előrevezető az emberi gondolkodásmódunkban is. Az, hogy a protézisek a barátaink, a továbbfejlesztéseink, a változásaink. Utána pedig el tudjuk dönteni, hogy ezzel a folyamattal mit szeretnénk csinálni. Ha idegenként kezelem magamat, az izgalmas tényezője az úgynevezett betegségtudatnak – ha valakinek van ilyenje – és természetes lépése a feldolgozásnak. A kérdés tehát, hogy honnantól engedek rálátást a saját betegségemre? Akár chipekkel vagyok kipótolva, akár burjánzó vírussal, vagy éppen protézisem van, az az én magam valósága.

Rét

PRAE.HU: Ha már valóság, annak egy elég feje tetejére fordult változatát éltük és éljük most. Szerintem senki élő ember nem tapasztalt még meg ilyen globális járványhelyzetet, a velejáró elzártságot, és soha nem volt még ilyen hosszan a közös kommunikáció tárgya sem egy vírus. Mindenki a saját bőrén tapasztalja és a saját verzióját mondja arról, amiről beszéltünk. Neked változott ennek hatására a véleményed a témáról?

Igen, elkezdtem megfogalmazni egy empatikusabb véleményt, de nem tudom azt mondani, hogy teljesen az enyém lenne. Hogy erről mit gondolok? Ugye ez attól függ, hogy éppen melyik teóriát kapja elő az ember és vezeti le. Van egy empatikusabb véleményem is valóban, mert most már a sokadik hetet nyomjuk, és látom az embereken a vírusnak a lelki rombolását, és azt is látom, ahogy az emberek elkezdték megszegni a szabályokat. Látom a kormányok kommunikációit, hogy melyik hogyan használja fel a vírust. Például a magyar kormány és az operatív törzs esetében bámulatos, szürreális irodalmi munkát láthatunk. Például, ahogy változik a helyzet, elmesélik, hogy Pesten most jobban dúl, de vidéken lenyugodott. Erre elképzeled ezeket a kis vírusmolekulákat, ahogy elrendezik, hogy „Na, akkor ma Budapestet vesszük be, és a parkokra fókuszálunk!” Ez most egy olyan „egyszer volt, hol nem volt”, amiben mennek a vírusmolekulák jobbra, mennek balra, és majd az operatív törzs elmeséli új magyar népmeseként a molekulákról, hogy éppen hova  igyekeznek és hol telepednek le. Az még fantasztikusabb, hogy valaki ezt elhiszi és a sajátjává teszi, amiből lesz az újbeszél. Talán Orwellnek a legbrutálisabb rémálma, amiben vagyunk. És látszik, ahogy az embereket egyre jobban lehet befolyásolni, mert boldogtalanok vagyunk. Boldogtalanok vagyunk és magányosak, és az emberek szeretetkoldussá válnak. Azt látom, hogy könyörgés van a kegyelemért – ha már az imamunkák felé is megyünk –, könyörgés van a szeretetért, az érintésért. Látszik, hogy mégiscsak kétbitesek vagyunk, az elménk lehet, hogy rohangál össze-vissza a galaxisban, de a lelkünk meg a testünk ordít a szeretetért és az ölelésért. Hihetetlenül banális és giccses dolog ez, de látszik, ahogy ez az új érzékenység most brutálisan beindul. Én ezt látom a környezetemben és magam is ezt élem meg. Ez egy, időnként végtelenül szomorú állapot. És persze bele lehet egy szakrális vagy biológiai őrületbe is gabalyodni, tehát sokféle menekülési útvonal van, csak hát mennyivel jobb lenne a szeretteidet megölelni, és akkor, ahogy a test, úgy a lélek is le tudna nyugodni.

PRAE.HU: Felvettek ugyebár Zürichbe levelezőn PhD-ra modern irodalomtudományt és performatív irodalmat kutatni, témádnak pedig a performatív irodalmat és az apácaművészetet választottad. Sokat gondolkodtam ezen, de nehéz ezt elsőre összeilleszteni. Segítenél?

Hogy hogyan jött össze? Hát nekem ez egyértelmű. Ahogy elkezdtem az apácaművészettel és a recyclinggal foglalkozni, ott volt minden. A diorámákban ott van a szemétfelhasználás, az újrahasznosítás, az ember és minden anyag újrahasznosítása a fogaktól, csontoktól és szívdarabkáktól kezdve a maradék ruhaanyagig minden. Tehát szerves és szervetlen anyagok újraalkotása folyik. Emellé pedig bejönnek a mágikus szövegek. Ezekben a diorámákban rengeteg szövegrészletet, imádságot, bibliaidézetet találhatunk, tehát az írott szövegi szinten is beleivódnak a munkákba az úgymond „háromdimenziós” szövegrészletek. És mindemellett ne feledjük el, hogy ezeket kottaként is olvashatjuk. Hiszen az apácák is gyakorlatban éltek. Arra gondolok, hogy ezeket az imádságokat lehetett kántálni, lehetett közben a kerengőn sétálni, tehát a testi-motorikus mozgások, a movementek is fontos szerepet játszanak, hiszen ez egy performatív tevékenység volt. És ez magával hozhatott egy úgymond szakrális transz-állapotot is. Tehát én azt mondom, hogy ők voltak az első performerek – persze voltak a sámánok is és hasonlóak, de –, itt keveredett először írott szöveg és recycling, azaz a saját korra adott reflexió is abban, ahogyan a koruk anyagait felhasználták. Ezekből pedig már szövegi dolog is született, amiben egyszerre több nyelv is keveredett: latin, görög és később az anyanyelv is. Ezek az apácák továbbá női performerek voltak, akik ráadásul egy olyan hatalmi rendszerben dolgoztak, amit kifejezetten férfiak uraltak. Bejön ebbe a témába tehát egy kicsit a feminizmus is. Az, hogy női performerként hogyan tudod megvalósítani magad a 11. században? Hát, apáca leszel! És akkor ragaszthatsz, szobrokat építhetsz, kántálhatsz, performanszokat csinálhatsz, sőt, voltak olyanok, akik férjhez is mehettek, de közben megéled azt a szabadságot, amit neked a társadalom mint nőnek nem adott meg. Szerintem ez bámulatosan izgalmas. Nyilván ez még csak teória. És játék is, én annak is fogom fel, ezért nem lesz egy halálosan komoly cucc. Szó ami szó, az apácáknál találtam meg azt, amit én is csinálok, és az ő szemüvegükön keresztül fogok beszélni arról, hogy napjainkban ez hogyan néz ki, és milyen összeköttetések vannak.

PRAE.HU: Azon túl, hogy az apácaművészetben megtaláltad azt, amit te is csinálsz, van személyes kötődésed a szakralitáshoz és a hitélethez?

Van hát, persze. Én evangélikus vagyok, ami érdekes sztori, mert a testvéremmel mi kértük a megkeresztelkedést. Nekem volt is egy ilyen őrült gondolatom a gimnázium környékén, hogy engem érdekel a teológia és akár lelkész is lehetnék, de ezt több okból hamar elvetettem. Vallásosnak nem tartom magam, de hívő embernek igen. De nem a szakállas, felhőkön ülő hókuszpókuszban hiszek, hanem a sima, normális emberi értékek érdekelnek: hogy hogyan figyeljünk oda egymásra és a világra, és hogyan tudunk egymásnak a legjobban segíteni és akár együtt létrehozni dolgokat. Tehát ez a teljesen egyszerű „szeresd felebarátodat, ahogyan magadat” – és mondjuk oda-vissza. Ez az egy mondat szerintem éppen elég nehéz ahhoz, hogy egy életen át csináljuk. De mindenféle más vallás is érdekel, sokat foglalkoztam a sintoizmussal és a buddhizmussal is, valamint nagy álmom, hogy végre elkeveredjek a Krisna-völgybe. Alapvetően napi szinten meditálok, foglalkozom a pránanadival is, szóval a légzőgyakorlatok, meditációk és elmélyülések izgatnak. Ez mind az elmének újabb képessége. A magánéletemben pedig abszolút törekszem erre az egy mondatra.

PRAE.HU: Az utolsó kérdésem a legújabb kötetedről szólna, az Írmag / Offspring című, számomra erősen kísérleti kötetedről. Hogy mi zajlik ebben a könyvben, hát az megér egy misét (de egy külön szöveget biztos), a kétnyelvűségtől kezdve a fotómunkákon át a könyv mediális lehetőségeinek feszegetéséig. Arra kérnélek, hogy mesélj röviden a könyvről.

Én úgy hívom egy kicsit ezt a kötetet, hogy fekete doboz. Mint a Majmok Bolygójában, amikor kikötnek valahol, és nem lehet tudni, hogy ez a jövő vagy a múlt, vagy egy utó- vagy disztópia. Egy ilyen ember beszél ebben a könyvben nekem. Én egy munkanaplónak vagy -albumnak gondolom ezt a könyvet, amiben visszaemlékezel és megörökíted azokat a dolgokat, amik az úgymond „Nagy Katasztrófa” előtt történtek veled, közben pedig reflektálsz arra is, amit látsz. Ezért mindeközben újraértelmezed magad és a körülötted levő világot. Ebben a szellemben is kezdtem el írni, amikor kimentem Iowába egy íróprogramra, leszállt a repülőgép, és megláttam ugyanazokat a (bocsánat, zárójelben: rohadt) kukoricaföldeket, ahonnan én jövök. Akkor arra gondoltam, hogy ilyen a világon nincs, és hogy hova meneküljön el az ember, ha itt is ugyanazzal találkozik, mint ahonnan elkeveredett. És ugyebár kukorica és kukorica között látszatra nincs különbség, csak annyi, hogy az amerikai teljesen génkezelt és szennyezett. Nem titok, hogy én ott, másokkal együtt, nagyon beteg lettem. Akkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy az apokalipszis tulajdonképpen már megtörtént. Lehet, hogy ugyanúgy néz ki minden, és nem érzel különbséget – mint a koronavírus: színtelen, szagtalan, mint a kémia könyvekben –, közben pedig roncsolódsz, az embereket intubálni kell, és sokan meg is halnak. Ez kezdett el érdekelni. Van a táj és a természet – a környezeté és az emberi –, és hogy miként változott a kettő, hogyan változtunk mi is úgy, hogy közben erre nem is reflektáltunk. Közben, amikor én 17-ben kint voltam, éppen nagyon jól tarolt Trump, szóval a politikai természetet is néztem, a külföldit és az otthonit, és közben a saját, benső természetemet is. 

PRAE.HU: Szóval mindenképpen a természetek katasztrófájáról beszélsz.

Igen, de az a kérdés, hogy valóban katasztrófáról van-e szó. Mi ezt most annak éljük meg és erről fantáziálunk, közben pedig lehet, hogy a mérgek, a vegyszerek, a plasztik és a vírusok reneszánszát vagy felemelkedését látjuk. Ezért nekem egy fekete dobozra hasonlít ez a könyv.

PRAE.HU: Amit átmentünk az utókornak.

Igen, hogy már az ÁVÓ-kabátos kiscsaj sincs a tájban, ezeket csak megtaláltuk valahol, lehet, hogy egy bunkerben, ott olvassuk, hogy mit csinált, de már azt sem tudjuk, hogy mi történt vele aztán. 

Írmag / Offspring

Tóth Kinga, bár sokat ingázik országok között, szeptemberben Budapesten lesz látható. Aki kíváncsi, hogyan lehet átjárást képezni könyv és performansz között, az szeptember 10-én a Trafóban tekintheti meg az Írmag / Offspring albumbemutató performanszát, amire Silvia Rosani kísérleti zeneszerző és hangművész szerez zenét. 
Másnap, szeptember 11-én a 1111 galériában lesz látható egy albumbemutató kiállítást, ahol installációk közegében tapasztalhatjuk meg, érezhetjük magunkon az Írmag / Offspring munkáit.
Aztán pedig a JAK kezdeményezésének utódjaként működő dunabogdányi Prae Műfordító Táborban bukkan fel. A tavalyi táborról az esemény Facebook-oldalán olvashatunk.   
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Szabó Máté --


További írások a rovatból

irodalom

Mitől tudsz olyan édes lenni, mint a méz? Mitől tudsz olyan édes lenni, mint a méz?
Kálmán C. György: „Dehogyis terem citromfán”. Irodalomelméleti írások. Balassi Kiadó, Budapest, 2019, 240 oldal, 2600 Ft
irodalom

Hullaszagról, frissességről Hullaszagról, frissességről
Újabb válasz Nényei Pálnak

Más művészeti ágakról

építészet

Finom kis információk nagy felháborodások helyett Finom kis információk nagy felháborodások helyett
Interjú a félig bécsi, félig budapesti Andreas Fogarasival a bécsi művészeti életről, aktuális munkákról és Magyarországhoz fűződő viszonyáról
art&design

Mi lesz a kultúrával a pandémia után? Mi lesz a kultúrával a pandémia után?
A változás egy lehetséges útja
színház

A Díva, a Herceg és a Tenkes kapitánya A Díva, a Herceg és a Tenkes kapitánya
Színházról a karanténban: Az OSZMI három podcast-beszélgetéséről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés