Kusza, egymásba fonódó mondat- és szófoszlányok hömpölyögnek oldalakon keresztül, amik éppúgy változtatnak irányt, ahogy az ember gondolatai. Ebben a kuszaságban rajzolódik ki egy család története, az édesanya halála, és az apjukkal árván maradt két fiú további sorsa. Hogy hogyan halt meg az anya? Erre a kötet nem ad egyértelmű választ, hiszen mindenki máshogy emlékszik, gyerek és felnőtt a veszteség feldolgozásának más-más szintjén áll: „Hazudok arról, hogyan haltál meg, suttogtam / anyának.” – mondja az egyik fiú, amikor elkezdi megérteni, hogy mit jelent a halál. De talán a tények nem is fontosak, hiszen képzelet és valóság észrevétlenül csúsznak egymásba, a tér- és idősíkokat pedig egyetlen figura, a Varjú kapcsolja össze (aki egy részeg éjszakán ölt testet az Apa előtt, és végül fizikai valójában mindenki számára láthatóvá válik, átlépve ezzel a realitás határait).

Bár a kötet nem tesz rá egyértelmű utalást, a fekete madár alakja párhuzamot mutathat Poe A Holló című versével, és Porter, igaz, rendkívül finoman, de játszik is ezzel az áthallással, különösen a varjú sötét szobában való megjelenésének (a csengető ismeretlennel), és a „varjú-szövegelés” vissza-visszatérésének során. A károgás azonban nemcsak a család, különösen a családfő életét kíséri végig, az olvasó bepillantást nyerhet a madár elméjébe is, ami ijesztően emberi. Varjú egy tükör, aki reflektál a gyászolók gondolataira, és az ő eszméi is visszahatnak az emberekre. Ez a reflexió főként a gyerekeknél figyelhető meg, akik éppúgy kezdenek el meséket gyártani a halálról, ahogy a varjú mondja a saját történeteit, ha úgy tetszik „tanmeséit”.

Hiba lenne azonban Poe-t tekinteni A bánat… alapjának, hiszen Porter minden kétséget kizáróan Ted Hughes Varjú című művét jelöli meg előzménykötetnek. Tulajdonképpen nemcsak ihletforrásként működnek ezek a versek, az író magát Hughest is helyzetbe hozza azzal, hogy az Apa a szerző megszállottja, szakértője lesz, fanatikus rajongása pedig éppúgy végigkíséri a gyász időszakát, mint a Varjú figurája. Sőt, Hughes az egyetlen ember a történetben, aki nevén van nevezve, és a cselekmény előre haladtával mintha lassan elkészülne az Apa a Varjúról szóló tanulmánya, reflexiója is. Persze, nem Hughes verseskötete az egyetlen irodalmi utalás, a megannyi apró áthallás mellett elég csak a kezdőversre, Emily Dickinson átírt soraira gondolni, illetve maga A bánat egy tollas állat cím is a költőtől eredeztethető. 

Az Apa azonban főként két mintára – Hughesra és a Varjúra – hagyatkozik önmaga újbóli felépítésében, a gyógyulás szakaszos és hullámzó. Porter ezt a fejlődési folyamatot a fiúk esetében sokkal kevésbé szakítja meg. Csakúgy, mint a kötet, a férfi gyásza is három fázisra tagolódik: a tagadást, a hiány alapérzését hirtelen váltja a kilátástalanság, magány és elveszettség, amiből az újrakezdés következne. Azonban az író hamar egyértelművé teszi, hogy a felhőtlen, boldog befejezés nem lehet alternatíva, a kedves elvesztésének emléke örökké az életének része lesz. Az „és a fiúk az kiabálták / SZERETLEK SZERETLEK SZERETLEK / és a hangjuk az anyjuk élete és dala volt. / Befejezetlen. Gyönyörű. Minden.” (134. o.) zárógondolat jól illeszkedik és reflektál Hughes a Varjú első éneke című versének kezdősoraihoz: „Isten beszédre oktatta Varjút. / „Szeretet” mondta Isten. „Mondd: Szeretet.” (fordította: Tótfalusi István)

A gyerekek gyásza másmilyen. Nekik a teljes értetlenség és felfoghatatlanság mélységéből kell megfogalmazniuk magukban az édesanya elvesztését. Ezt meg is teszik saját gyermeki naivitásukkal: az ő tagadásuk az engedetlenségben, a bosszúságot okozó apróságok (például a tükör fogkrémmel való összekenésének) felerősödésében összpontosul, később a tehetetlenségből fakadó agresszió veszi át az uralmat, és a fiúk – valamint velük együtt az olvasók is – észrevétlenül eszmélnek rá saját felnőtt-létükre, ami egyrészről fizikai értelemben vett felnövés, de sokkal inkább lelki érettség. Mindez azonban csak a cselekmény szintjén realizálódik – már ha egyáltalán ebben az asszociációkra építkező kötetben beszélhetünk ilyesmiről –, szóhasználatuk, gondolataik mélysége inkább két felnőtt ember gyermeki világba való visszavágyódását sejteti. És mivel ilyenformán kortalanságba süllyed a két karakter, nem is tudnak élesen elkülönülni az Apától, a folyamatosan reflektáló Varjútól pedig még kevésbé. Ezért aztán néhol kifejezetten nagy segítség az elbeszélő kilétének jelzése a gondolat-monológok elején.

Porter azonban nem áll meg ott, hogy a történet és a karakterek szintjén bocsátkozzon összemosásokba és áthallásokba: kívülről pillant rá saját író-voltára, A bánat… olvasható terápiás naplóként, amiben a szereplők kísérletet tesznek megragadni egy időpillanatot, és olvasható egy készülő könyv kézirataként is, amit az Apa a Paranthesis kiadónak ír. És ugyanígy vagyunk a külső műfajisággal is. Látszólag szabadverseket olvasunk, amik olykor már-már novellává alakulnak, a végére pedig szinte regénnyé állnak össze. A nyelvi játékok sokszínűsége – ami Totth Benedek nagyszerű fordítása nyomán elevenedik meg – magával ránt ebbe az abszurd miliőbe, és úgy beszél egy rendkívül érzékeny témáról, hogy közben egy másodpercre sem válik kellemetlenül nyomasztóvá. 

De vajon megfejthető-e a szöveg az összes nyelvi utalás értelmezése, minden irodalmi áthallás felfedezése, és főképpen Ted Hughes munkásságának ismerete nélkül? Minden bizonnyal minél jobban bele tudunk mélyedni ebből a perspektívából is, minél jobban ráismerünk motívumokra, annál több rétegét fejthetjük fel a monológoknak, a történetnek, és annál közelebb jutunk ahhoz, amit ebben a kötetben a Varjú, vagy bármilyen más szimbólum jelent. Ugyanakkor Porter olyan univerzális érzésekről ír, annyira megragadható mindhárom (vagy négy) megszólaló érzelmi világa, hogy pusztán a felszínt kapargatva is komolyan elgondolkodtat a kötet, és nem válik zavaróvá a sorok között megbújó irodalmi utalások (esetleges) fel nem ismerése sem.