30 év távlatából a kelet-közép-európai rendszerváltásokkal kapcsolatban gyakran szokás feltenni az 1989-es decemberi romániai események kollektív emlékezetével foglalkozó Corneliu Porumboiu-film, a Forradalmárok eredeti címét kérdésként: Volt-e vagy sem? A magyar kollektív emlékezet is inkább szkeptikusan tekint az 1989-es társadalmi-politikai fordulatra, sőt még a történészek közül is sokan használják a „rendszerváltás” kifejezés helyett a „rendszerváltozás” vagy a „rendszerváltoztatás” óvatosabb fogalmait. Nyilvánvaló, hogy Romániában a conducător és felesége kivégzése, Csehszlovákiában a „bársonyos forradalom” vagy nálunk Nagy Imre újrateremtése jelentős fordulópontok a kelet-közép-európai térség történelmében, azonban közös tapasztalatunk a csalódás a posztkommunista többpártrendszerben vagy gazdasági téren a kapitalizmus vadhajtásaiban, arról nem is beszélve, hogy a privatizációkat követően rengetegen váltak munkanélkülivé, sőt a társadalom margójára kerülve a rendszerváltás veszteseivé. Érthető tehát, hogy 1989 közel sem olyan pozitív fordulatként él az emlékezetünkben, mint ahogyan például Fekete Ibolya Bolse vita című, a rendszerváltásra reagáló emblematikus filmjében megjelenik. Sőt már ez és a többi, friss 1989-reflexió (Hoppá, Itt a szabadság!, Megint tanú) is előrevetíti, hogy a szabadság eufóriáját mi fogja követni.

Szalay Péter dokumentumfilm-rendező legújabb filmje, a Nincs parancs! viszont amellett érvel, hogy van mire büszkének lennünk 1989-ből. Azt már csak én teszem hozzá, hogy a direkt politikai kérdésekkel és az 1989-et követő fejleményekkel csak érintőlegesen foglalkozó, a hétköznapok embereire koncentráló dokumentumfilm mintegy amellett is érvel, hogy igen is van létjogosultsága a rendszerváltás szónak, illetve a fordulat évfordulója megünneplésének. Persze azt maga a film is elismeri, hogy azóta nem feltétlenül pozitív irányba haladtak a dolgok, ám ami 1989 második felében történt, arra lehet és kellene is büszkének lenni. Véleményem szerint ezért is nagyon fontos alkotás Szalay műve: felhívja a figyelmet arra, hogy a kelet-közép-európai rendszerváltások beindításában hatalmas szerepük volt a magyaroknak, és az, ami akkor történt, tényleg rendszerváltás volt, hiszen a világ kettéosztottságát biztosító vasfüggönyön a magyar és a keletnémet emberek jókora rést vágtak. Az, hogy a később hatalomra kerülő politikusok elherdálták a szabadságot, amelyet a „határáttörők” kivívtak 1989-ben, és lassan újfent eltorzították a demokrácia intézményrendszerét (például a törvényhozó hatalmi ágat felügyelő fékeket és ellensúlyokat), nem szabad, hogy kisebbítse 1989 hatalmas vívmányait. Így a Nincs parancs! megtanít pozitívan értékelni a rendszerváltást, amelyet 30 év után hajlamosak vagyunk leértékelni. Mindemellett pedig izgalmas, a témát sok szemszögből körbejáró, igen jól összerakott, sőt sajátos humora és stílusa miatt szórakoztató dokumentumfilm is.

Szalay Péter már több mint egy évtizede foglalkozik a témával, amelyről több korábbi dokumentumfilmje és játékfilmje is tanúskodik. Az első és egyben a legerősebb alkotás a 2005-ös Határeset volt, amelyben egy 1989. augusztus 21-ei tragédia bontakozik ki. A Német Demokratikus Köztársaságból Magyarországra menekült Kurt-Werner Schulz, felesége, Gundula Schafitel és hat éves kisfiuk, Johannes a Vas megyei határszakaszon próbáltak átkelni a nyugati oldalra, Ausztriába, ám ekkor még nem volt szabad a határátkelés. Kurt dulakodásba keveredett az egyik magyar határőrrel, akinek szerencsétlen véletlen következtében, a verekedés közben elsült a szolgálati fegyvere, a keletnémet férfi pedig halálos sebet kapott. A Határesetben a feleség, a fia és a határőr jelennek meg, és mint kiderül, a rövid dokumentumfilm felszabadítóan hatott mindannyiukra, mivel ezt a traumát kibeszélhették magukból. A Nincs parancs! is egy ilyen konfliktusfeloldó film lehet azok számára, akik szkeptikusan tekintenek 1989 eseményeire a mából.

E film alapján készült az Odaát, Szalay kisjátékfilmje Kerekes Vicával, Huszár Zsolttal, Kőszegi Ákossal és Francsikai Péterrel a főszerepekben, ami magát a tragédiával végződő határátkelési kísérletet dolgozza fel fiktív történetként, kvázi némafilmként. A harmadik állomás pedig a 2017-ben bemutatott Európa álma volt, amelyben Szalay Péter az 1989-es események másik főszereplőit, Harald Jäger és Bella Árpád határőröket szólaltatta meg, akik tulajdonképpen úgy álltak helyt hősiesen a keletnémet, illetve a magyar határon, hogy nem cselekedtek. „Eljött az alezredesek ideje!” – mondta Bella, amikor a dokumentumfilm készítői megkeresték, és kiderült, hogy film lesz a történetükből – ez lett az Európa álma. És eredetileg ez a frappáns, szlogenszerű mondat lett volna a Nincs parancs! címe is. A mostani, forgalmazásba került címváltozat viszont azért is találóbb, mert nyíltan a határőrök kulcsfontosságú szerepére irányítja a figyelmet, és exponálja a problémát, ami gyakorlatilag lehetővé tette a vasfüggöny áttörését és lebontását: hogy az államszocializmusok végnapjaiban a hatalom végrehajtói nem kaptak parancsot, így józan eszük és erkölcsi ítélőképességük szerint nemcsak engedték, de segítették is a keletnémet állampolgárok Nyugatra jutását.

A Nincs parancs! tulajdonképpen Szalay Péter 15 éves, az 1989-es eseményeket érintő kutatómunkájának összegzése, gyümölcse, így sok jelenet visszaköszön benne a három említett „előzményfilmből”. Emiatt az a rosszmájú vád is érhetné Szalayt és alkotótársait, hogy csak összeollózták a Határesetet, az Odaátot és az Európa álmát, azonban ennek a vádnak nincs helye. Az alkotó ugyanis rengeteg kép- és hanganyaggal kiegészítette az említett alkotásokat, illetve a Nincs parancs!-nak maga a filmvágás a főszereplője, ami remekül sikerült, és ezáltal tulajdonképpen egy új minőség, egy teljesen új film jött létre, ami persze sok szállal kapcsolódik Szalay Péter korábbi munkáihoz.

A Nincs parancs! izgalmas módon, több perspektívából is bemutatja a rendszerváltás évének történetét, és meggyőzi arról a nézőt, hogy ez bizony pontosan olyan kulcsfontosságú és euforikus történelmi esemény volt, mint az 1953-as keletnémet felkelés, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc, az 1968-as „prágai tavasz” vagy az 1980-as lengyel Szolidaritás mozgalom, csak ennek végkifejlete abszolút pozitív lett. Szalay Péter alaposan körbejárja a témát, és megteremti a nagy összefüggéseket. Nem időrendben halad, hanem kreatív módon flash forwarddal, a Német Demokratikus Köztársaság tulajdonképpeni összeomlásával indít, amit a híres 1989. november 9-ei bejelentés katalizált, amelynek keretében hivatalosan is engedélyezték a keletnémet állampolgárok külföldre utazását, és amely egyúttal a berlini fal lebontását is eredményezte. Mindez – hangsúlyozza a Nincs parancs! – nem jöhetett volna létre Magyarország, illetve az augusztus 19-ére szervezett Páneurópai Piknik nélkül, amelynek keretében az NDK állampolgárai első ízben törték át a vasfüggönyt.

Szalay Péter a Páneurópai Pikniket helyezte 1989 euforikus története centrumába, és az alkotónak bevallottan az volt a célja, hogy megteremtse a jó értelemben vett „1989 mítoszt”. Mítoszt abban az értelemben, hogy ami akkoriban zajlott, az a szabadságra vágyó emberek katartikus, közös európai identitást erősítő története, ami ugyan tragédiákkal is járt, de „happy enddel” végződött. Vagyis leomlott a nemcsak Európát, hanem az egész világot kettéosztó kerítésrendszer és a Berlinben található fal egyaránt. A mítoszteremtés pedig azért is fontos, mert egy nép a nemzeti identitását többek között nemzeti mítoszokra alapozza. A filmben el is hangzik a rendszerváltás magyar szereplőinek szájából, hogy bár történelmünknek sok a sötét pillanata és tragédiája, ám a Páneurópai Piknikre, a szeptember 11-ei határnyitásra és Magyarország egész 1989-es szereplésére büszkén építhetjük nemzeti identitásunkat. A Nincs parancs! amellett érvel, hogy 1989 története legyen egy olyan történet ezentúl, amihez mindannyian pozitívan kötődhetünk.

És kötődhetünk is, mert a Nincs parancs! valóban politikai ideológiák fölött áll, a rendszerváltás emberi oldalára koncentrál. Ugyan megjelennek benne politikusok (Pozsgay Imre, Németh Miklós egykori, Orbán Viktor jelenlegi miniszterelnök), akik akkoriban szerepet játszottak a rendszerváltásban. Azonban a dokumentumfilmnek mégsem ők, hanem a hétköznapi emberek a főszereplői, akiket csak egy eszme érdekelt: a szabadság. Szalay Péter műve azt hangsúlyozza, hogy vágyakkal, félelmekkel, bizonytalansággal teli emberek kerültek szembe egymással egy embertelen diktatórikus rendszer miatt, és ezek az emberek 1989-ben végképp megelégelték a zsarnokságot, a megosztottságot és a szabadságnélküliséget, amit a vasfüggöny és a fal szimbolizált. Teljesen mindegy, hogy ki, melyik politikai oldalon vagy a határ melyik oldalán állt, a kelet-közép-európai diktatórikus rendszerek kiszolgáltatottja, áldozata volt, beleértve azt a határőrt, akinek a fegyvere szerencsétlen módon elsült Kurt-Werner Schulz-cal dulakodva. A Nincs parancs! szerint a lényeg az, hogy a világtörténelem kivételes pillanatában a hatalom képviselői (a határőrök) és a szabadságnélküliséget megelégelő állampolgárok (határátkelők) közös ügyévé vált a kettéosztottság megszüntetése. 1989 így az összefogás és az ellentétek félrerakása szükségességének szimbóluma is, tehát mindannak, ami a mai Magyarországon – és sajnos egyre inkább Európában is – hiányzik, de legalábbis bomlásnak indult az euroszkepticizmus és a menekültválságra adott reakciók miatt. Apropó, menekültválság: a Nincs parancs!-ot nézve az is eszünkbe juthat, hogy Magyarország 1989-ben hogyan bánt a menekültekkel (akkor teljes mellszélességgel segítette a keletnémeteket), és 30 évvel később hogyan bánik velük (a közel-keleti térségből érkezők megbélyegzése, áldatlan állapotok a nemrég bezárt tranzitzónákban stb.).

A Nincs parancs! nagyon jól felépített abból a szempontból is, hogy fokozatosan halad a nagy történelmi eseményektől a privát, személyes történetekig. A Páneurópai Piknik után bemutatja Gundula Schafitel szomorú történetét, megszólaltatja a kiskatonát, akinek a szolgálati fegyvere elsült a Kurttal való dulakodás közben, és természetesen a határőr alezredesek is szót kapnak. Mindezt Cakó Ferenc stílusos homokanimációi, korabeli fotók és archív felvételek, valamint 1989-hez kapcsolódó graffitik illusztrálják. Az egészre a koronát pedig az utolsó, katartikus zenés gyorsmontázs teszi fel, amelybe Szalay Péter belesűrítette a vasfüggöny leomlásának eufóriáját.

Talán az 1989 és a 9/11 közti filmvégi párhuzam lehet gyengébb pontja a filmnek, azaz első látásra nem biztos, hogy szerencsés összehasonlítani a határnyitás és a terrortámadás napját, hiszen egyrészt két nagyon különböző eseményről van szó, másrészt 2001. szeptember 11. túlságosan is borzalmas tragédia ahhoz, hogy a valóban euforikus, felemelő határnyitáshoz hasonlítsuk. Ez persze főként etikai szempontból problémás, mert bár a rendszerváltásnak is meg voltak a maga áldozatai (elég csak arra gondolni, ami a filmben is megjelenik: hogy az NDK karhatalma még 1989-ben is vert szét tömegtüntetéseket), összességében egy örömteli történelmi pillanat volt, ami elhozta a szabadságot Kelet-Közép-Európa számára. Sőt mint arra a Nincs parancs! is utal, Kurt-Werners Schulz tragédiája tulajdonképpen hozzájárult ahhoz, hogy végre megnyissák a határokat, mivel az ő értelmetlen halála rávilágított a vasfüggöny értelmetlenségére is. Ezzel szemben a 2001. szeptember 11-i terrorista merénylet egyértelmű tragédia az Egyesült Államok társadalma és az egész világ számára, amelynek rengeteg közvetlen és közvetett áldozata lett, hiszen még két háborút is elindított a közel-keleti térségben. Ezt leszámítva, művészi szempontból megérthető, hogy a Nincs parancs! végén miért kerül egymás mellé ez a két esemény, az 1989-es határnyitás és a 9/11. Azaz Szalay Péter művének ezt az aspektusát értelmezhetjük úgy, hogy egyrészt 2001-gyel kontrasztban még inkább érthetővé válik 1989 jelentősége, másrészt a film ezáltal utal arra, hogy az évtizedek során sajnos nem jó irányba haladtak a dolgok, a kivívott szabadságot, a világ kettéosztottságának megszűnését új, globálissá duzzadt konfliktusok és globális problémák árnyékolták be. 1989. szeptember 11-én egy valóban szép, új világ képe lebegett az emberek szeme előtt, mivel vége lett a kettéosztottságnak. 2001. szeptember 11-e viszont egy negatív irányú rendszerváltás volt, a „bezárkózást” hozta el, ahogy azt a Nincs parancs! is hangsúlyozza. 9/11-et háborúk követték, és globális szintű paranoia, ennek közvetett eredménye a 2010-es évek menekültválsága, amelyet sem az Egyesült Államok, sem Európa nem tudott humánus módon kezelni, sőt újra kerítés került a magyar határra, ezúttal Délkeleten. Ilyen szempontból nagyon is találó a párhuzam, illetve ellentét. A 9/11 fényében tehát nemhogy szkeptikusak lehetünk 1989-cel szemben, de még nosztalgiával is tekinthetünk vissza a fal- és kerítésbontás évére az új fal- és kerítésépítés korszakában.

Az is felróható lenne még a filmnek, hogy 1989 történetét „romantikus hőstörténetként” kezeli. Mert bár a Nincs parancs! több szemszögből mutatja be a rendszerváltás eseményeit, mégis egy fő koncepció mentén halad, holott 1989 történetéhez hozzátartozik a román forradalom is, amiről nem nagyon esik szó, pedig ez is kontrasztot teremtene, hiszen a romániai rendszerváltás kifejezetten véres volt, és ott az eufória egészen mást jelentett a kivégzések tükrében. Persze Szalay Péter nem is erre vállalkozott, nem is a teljes középkelet-európai rendszerváltást kívánta bemutatni, hanem kifejezetten nekünk, magyaroknak szól azzal kapcsolatban, hogy ideje a helyén kezelni a 30 évvel ezelőtti, a nyugati határon zajló pozitív történéseket.

A cikkben szereplő képek a Dunatáj Alapítványtól származnak. 

A fotók esetében fotókredit: Löbenwein Tamás