„Először jön ez a Kugelmass nevű furcsa szereplő, és most a nő eltűnik a könyvből. Nos, a klasszikusok jellemzője, hogy ezerszer olvassa őket az ember, és mindig talál bennük valami újat.”[1] Mondhatná ezt akár Szabó Borbála legújabb regényének egyik szereplője is – persze Woody Allen könnyű románcot kereső Kugelmass professzora helyett itt Bertinek hívják a hőst, akit nem is a Bovaryné, hanem történetesen a János vitéz nyel el. Ahogyan az olvasókat is: A János vitéz-kód nemcsak egy Bolyai-matekversenyt nyert kisiskolás csapat kalandjaihoz, de Petőfi művéhez is átjárókat nyit.

Woody Allen 1977-es elbeszélése pergő képekkel és lehengerlő humorral mutatja meg, milyen az, ha bekerül egy idegen egy klasszikus regénybe, milyen az, ha a bölcsészkarokon felfedezik a betolakodót („Ki ez a szereplő a századik oldalon? Ez a kopasz zsidó, aki Bovarynét csókolgatja?”),[2] s milyen veszélyes, ha a világok között akadozik az átjárás – ráadásul mindezt csupán néhány lapon. Hogy Berti a János vitéz olvasásakor egyszer csak Kukoricza Jancsi társaságában találja magát, Szabó Borbála 300 oldalon bontja ki, de egy pillanatra sem unalmasan, tele ötlettel, sziporkázó írói vénával. Persze az, hogy egy kortárs figura belépjen egy több száz évvel ezelőtti (akár szépirodalmi) közegbe, magyar nyelven sem újdonság. Már a Pagony kiadó nemrégiben kiadott kötetei között is kezünkbe akadhat hasonló, gondoljunk például Mészöly Ágnes A királyné violája, Wéber Anikó: Az ellenállók vezére vagy Becskei Gábor Álom és káoszkreátor című könyveire.

Ebbe a mintába is illeszkedik Szabó Borbála új meséje, persze neki, a drámaíró, dramaturg, színész, író-polihisztornak, a színházművészet doktorának egyébként sem kell a szomszédba mennie az olykor szürrealitásba hajló, kvázi időutazós-dimenzióváltós, gazdag intertextuális kapcsolatokat működtető, akár klasszikusokat „aktualizáló” szövegekért, darabokért, átiratokért: szóba hozható itt például a beszédes című Nincsenapám seanyám vagy a Bánk az esküdtszék előtt, a Csongor és Tünde nyomán keletkezett Kerengők, a sorozatfüggés tematikájára komponált A teljes tizedik évad, vagy épp a Pagony kiadó Most én olvasok!-gyerekkönyvsorozatából akár a Kisvasút a pincében. A klasszikusok leporolása, ami A János vitéz-kód alapmotívuma is, már elméleti kérdésként is izgalmas és mindig aktuális, a 2000-es évek végén az érettségi esszékérdések között is felbukkant, szabad-e egyáltalán magyarról mai magyarra fordítani a legnagyobbakat. Itt talán csak addig marad ultrakonzervatív az ember, ameddig nem lát ízléses megoldásokat erre, ahol a kortársiasság nem merül ki a lapos szellemeskedésben vagy néhány szlengszó és trágárság használatán, hanem valóban megszólaltatja mindennapi életünk ismerős regisztereit. Szabó Borbála regénye ilyen – s bár „hivatalosan” a 9-12 éves korosztálynak ajánlják, szól bizony a felnőttekhez is, s bizonyos olvasatokban talán leginkább hozzájuk szól, nemcsak témáját tekintve, de elbeszéléstani szempontból is. Ilyen értelemben akár egy gyerekkönyvnek álcázott trükkregénynek is nevezhetnénk a művet, mely az irodalomtudomány iránt érdeklődők (vagy ahogy a könyvben áll: „irodalomológusok”[3]) számára is izgalmas lehet.

Ha a könyv tematikájával indítunk, máris a valóság jön szembe, hamar ráismerhetünk az itthoni közbeszédben is – sajnos – gyakran felmerülő „dilemmára”, mely nem is feltétlenül a kiskamaszokat érinti: természettudomány vagy szellemtudomány? A könyv, még ha a sorok között is, de felteszi a mindannyiunkat célzó nagy kérdéseket, legyenek bár látszólag gyermekek a főszereplők, és a gyerektársadalom a célközönség: van-e értelme olvasni, a homályos, haszontalan, „irracionális” és egyébként is „dögunalmas” irodalommal, kultúrával foglalkozni, miközben egzakt, logikus és „hasznos”, ráadásul „valódi” eredményekkel kecsegtető tudománnyal is lehetne tölteni az időt, amilyen például a matematika vagy az informatika. A sztori alapállása szerint ugyanis egy ötödikes, matematikából országos versenyt nyerő kiscsapat az irodalomórákon csak szenved, s olvasónapló helyett is inkább számítógépes programot írnak, hogy a betáplált adatokból az állítsa össze a beadandóikat. „[Ez] a találmány akár gyerekek ezreit mentheti meg a könyvolvasástól! Te egy zseni vagy, Doma!” (39. o.). Vagy egy korábbi helyen: „De hát az irodalom amúgy is egy kicsit… bocsánat, hogy így fogalmazok, de a tanárnő használta ezt a szót: »baromság«, nem?” (37. o.). A cselekménynek ebből a sokaknak ismerős ellenszélből kell felépítenie egy karakteres – és „értelmes” – viszontválaszt, mindenesetre ez az alaphelyzet jól érzékelteti: még mindig ott tartunk, hogy a kultúra folyamatos önlegitimációra kényszerül, ez a mesébe bújtatott valóság.

A könyv igen szellemesen mutatja be a magyar versus matek dichotómia fonákságait, a négy főhős, Berti, Doma, Leó és Maja irodalomundorát, akik a matekverseny eredményhirdetését egyébként a Petőfi Sándor Általános Iskolából várják. Míg mások az Arany Jánosból – csupa Kazinczys, Madáchos, Szerb Antalos arc, beszédes iskolanevek a kockuló diákok mögött, akik talán meg sem tudják, hova is jártak valójában. Találó szimbolika ez, amikor a kultúra létét talán olyannyira természetesnek vesszük, hogy szinte fel sem tűnnek a hozadékai, észrevétlenül és könnyen elérhetően ivódnak a mindennapokba a filmek, az irodalmi művek, a képzőművészet, a tánc vagy a zene, még ha sokszor kommersz formában is, találkozzunk velük egy Facebook-hírfolyamban, egy reklámban, egy mémben vagy akár egy fast-fashion divatlánc pólóján. Mindenesetre elképzelhetetlen az életünk kulturális (vagy legalábbis kulturális ihletettségű) termékek nélkül, de végső soron talán a Bertik sem szeretnének egy tökéletesen racionális, csak az alapvető szükségleteinkre fókuszáló világban élni. S ha ez így van, akkor viszont nem ártana, sugallhatja A János vitéz-kód, ha a Petőfi Sándor Általános Iskola kiléphetne a rutinszerűen (túl)használt, megkövesedett intézménynév mivoltából, mely mögül elsősorban a költő hiányzik. Szabó Borbála művének talán fő témája, hogy miként lehet életet lehelni a halott formákba, hogyan lehet a maiak számára is létezővé tenni egy költőt és „kimenteni” egy elbeszélő költeményt a magyarórák végtelenül közhelyesítő futószalagjáról, már a regénybeli iskolaelnevezések ravasz gesztusából is körvonalazódhat. Számok és betűk, Bolyai és Petőfi – minduntalan előkerülnek a „két dimenziót” összekötő motívumok. Hol a szöveges feladatban, ahol a sorsdöntő megoldást a szavak fedik el („Nem a számokkal van itt a baj. Hanem, mondjuk ki nyíltan: már megint a szavakkal!” – 17. o.), hol egy tanszéki szobában a bölcsészkaron, ahol Benke Márton PhD / „pöhödö” (200. o.) a kronogrammákról és Balassi versbe rejtett krisztogramjáról mesél az iskolásoknak, hol pedig magában a János vitézben, ahová Berti, a matekcsapat szemtelen főkolomposa egyszer csak – büntetésképpen? – belecsöppen. A frappáns összecsengéseket sokáig lehetne sorolni, ahogyan azt is, hogy a „magyaróraellenes” kisdiák miként garázdálkodik és írja át a művet, s milyen következményekkel jár, ha megváltozik egy műalkotás végkicsengése. Ám mielőtt azt hinnénk, „tanító” jellegű és szirupos a zárlat, összeborulnak a matekzsenik és Edit nyanya, a magyartanárnő, a regény szerencsére továbbra is megmarad végtelenül ironikusnak és kritikusnak – az általános iskolai magyartanítással szemben is! – de a részleteket jobb, ha meghagyjuk az olvasóknak.

Telitalálat a különböző stílusrétegek kontrasztja, a karikatúraszerűen felskiccelt típuskarakterek élnek, rájuk ismerhetünk a mindennapokból, persze a komikumhoz nélkülözhetetlen leegyszerűsítésekkel. Ott vannak az órán levelező gyerekek („ha ugyanis az Edit nyanya / történetesen / meglátja, / hogy csetelünk órán / és történetesen elveszi a telómat / akkor legalább azt ne értse, hogy miről van sz” – 34. o.), a tipikus gyerekszáj („Csak a győzelem a fontos, a részvétel béna” – 20. o.), vagy a Magyartanárnő, aki „meglazította látványos, színes magyartanárnő-sálját, amiben máskor úgy bújt el, mint egy nagy dunna alatt, és egy szokásos bölcs mondást vetett be”. Szerepel a rendőr („irodalmi szakértőink folyamatosan figyelik az eltűnt személy mozgását” – 79. o.), a kirúzsozott, gátlástalan riporternő („Akarnátok róla mesélni nekem a tévében? Híresek lehetnétek. […] Én elmondom, mi a pálya a haverotokkal, ti meg adtok nekem egy interjút. Na? Díl?” – 81. o.), a kiégett tanársegéd (egyszer „majd ő fogja lepattintani a kis szemüveges tanársegédeknek az unalmas témákat” – 67. o.), vagy épp a modoros ezredes apuka („Én is szívből gratulálok a képviselő úrnak és tisztelt nejének a szerencsés fordulathoz” – 208. o.). A szereplők kvázi beszédes, korosztályukhoz illő nevei mellett se menjünk el: ki más lehetne az ezredes, mint Szávai György, nem lepődünk meg, ha a „666” csatornán Faragó Fanni a riporter, Révész Ferenc a főhadnagy, a suli könyvtárosa pedig Irén, miközben dr. Kucsor Klára, aki szereti a bubis vizet, nem más, mint a tanszékvezető. Laura, a hiperérzékeny anyuka nyilván laktózmentes tejjel issza a kávét, s az osztály kiutált személye csakis Bajusz Rozi lehet.

Bertiéket már ismerjük „név szerint”, de külön fejezetet érnének a műbe esett gyerekek sajátosan kiskamaszos versszakai is, melyek vagányan tartják végig a János vitéz felező tizenkettesét és páros rímeit: „Zavarásért bocsesz, nem tudom, most mi van, / Úgy volt, hogy könyvtárban ülök a suliban…” (62. o.), vagy „Későn estünk, basszus, a vízbe gyerekek! / Mert ez itt Iluska. Csak megöregedett” (255. o.). A komikum határtalan, ha egy napjainkbeli pesti általános iskola és egy kétszáz évvel ezelőtti vidéki juhászbojtár közege összefonódik, ami közben arra is lehetőséget ad, hogy a mi ismerős mai magyar közhangulatunkra is rávilágítson kicsit, némi felnőttes kikacsintással. Például amikor a János vitézben szereplő francia király és a török basa – háborújukat immár Berti okostelefonján lejátszva – csapatot választ:

A francia király Franciaországot választotta, a török basa Törökországot, csak a magyar seregben volt egy kis nézeteltérés a témában, mindenki másik ország szeretett volna lenni, mint ami volt: egyesek németekké váltak volna, mert ott aztán rend van. Mások ánglusok akartak lenni, mert nekik külön szigetjük van, és volt, aki Oroszországot akarta, hogy a vodka hazájában élhessen. Végül a huszárok bölcs eszű vezére keményen rájuk parancsolt: aki nem akar magyar lenni, az megismerkedhet a kardja élével, a teremburáját! Ettől aztán mindenki elcsöndesedett, és beletörődött Magyarországba. (180)

Fontos kitérni a mű néhány bújtatott elbeszéléstechnikai megoldására, trükkjére is, hiszen a szöveg éppen ezek miatt képes működtetni a fenti, többnyire tematikus mozzanatokat. Már a nyitó sorokban „forrón” (tüzesen?) süt le a nap az iskola épületére, de véletlenül sem a juhászbojtárra (8. o.), s „szívemnek gyöngyháza” után is manapság inkább Berti okostelefonjáról, nem pedig „lelkem Iluskájáról” olvashatunk (35. o.) – a regény anyanyelve a mindent átszövő intertextualitás, szinte észrevétlenül simul a regénytestbe a rengeteg János vitéz-parafrázis, sokszor teremt sajátos helyzetkomikumot az eredetivel való „együttolvasás”.  Megidézik az elbeszélő költeményt az olykor a prózai szövegbe rejtett rímek is: „– Szegény Jancsi bácsi!… Hát el van temetve. És akkor János reáborult volna az asztal sarkára, s megeredhetett volna könnyének bőséges forrása” (189. o.), de a XIX. századi hangulatért legnyilvánvalóbban persze a pszeudo-János vitéz-versszakok felelnek. A szerző elemében van, amikor modern hangszerelésben kell tálalni a régit, s hiába olvastatja el újra kvázi az egész János vitézt, mégis képes arra a bravúrra, hogy mindez ne fulladjon kínos „jópofáskodásba”, unalmas ismételgetésbe. Ezt leginkább a jó érzékkel történő ritmusváltásokkal éri el a szöveg, például amikor a hosszan idézett eredeti versszakok után, amikor már éppen beleringanánk Jancsi és Iluska idilljébe, betolakodik hirtelen a kijózanító a XXI. századi szövegelés. Ráadásul az első ilyen alkalommal egy tipográfiai trükk is rásegít a hatásra, a versszak közepén törik meg az oldal, épp a „két világ” határán (61-62. o.). A modern átiratok remek paródiáját nyújtják az eredetieknek, s általában az emblematikus, szállóigévé vált Petőfi-sorok kapják a legnagyobb pofonokat: „Megcsókolta száját nem egyszer sem százszor, / Ki mindeneket tud: az tudja csak, hányszor. / (Harmicegyszer amúgy, Berti megszámlálta: / Minek kell ezt, basszus, felhazudni 100-ra… ?” (65. o.). Az időbeli távolsághoz végig reflektált a viszonyulás, ami néha a wifi router vagy a telefontöltő János vitézbe csobbanásában, vagy a Kukoricza Jancsi „stílusában” megírt, mára avíttnak ható „beszólásokban” (179. o.) nyilvánul meg („Ide, kislyány, ide, jer hozzám egy szóra! / Vagy ha tán jobb néven veszed: jer egy csókra!” – 160. o.). S ahogy az ilyen önnön kortársiasságának tudatában lévő, szemérmetlenül önreflexív regényben az lenni szokott, olykor-olykor egy minden hájjal megkent, saját világalkotói hatalmával tökéletesen tisztában lévő elbeszélő is feltűnik, ahogyan egy bizonyos Szabó Borbála nevű író is felbukkan néha, hogy végleg elbizonytalanítson a fiktív és a valóságos világ éles elválaszhatóságában. Mindez azonban nem a szokásos öncélú posztmodern „magamutogatás”, hiszen gyönyörűen rímel a regény alapmotívumára, vagyis egy szépirodalmi térbe való furcsa határátlépésre is, ami előtt az irodalmi értelemben avatatlan kis matekzsenik is értetlenül állnak a cselekmény csúcspontján: „A János vitéz egy mese, nem a valóság szabályai érvényesülnek benne. A kettő soha nem csúszhat össze!” (238. o.) Vagy mégis?

A legmerészebb határsértés persze akkor következik be, ha maga az olvasó is „belép” a játékba: belemerül A János vitéz-kódba, és gyermeki rácsodálkozással újraolvassa magát a János vitézt is, pontosan úgy, ahogyan azt az irodalomból már „kijózanodott” komoly, felnőtt szereplők is teszik a regényben. Mi, valós olvasók is a fikció szereplőivé válhatunk, ha a kezünkbe vesszük Szabó Borbála déelá (DLA) művét, melynek talán legnagyobb erénye, hogy Petőfi elbeszélő költeménye mellett önmagát is újraolvastatja.