bezár
 

art&design

2020. 11. 20.
Permanens válságkezelés
Interjú Valkó Margittal, a Kisterem Galéria tulajdonosával és vezetőjével legutóbbi kiállításukról
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
A Kisterem Galéria ősszel kilépett megszokott kereti közül, és az elmúlt hónapok tanulságait egy nagyszabású tárlatba sűrítve fogalmazták meg. Valkó Margit mesél a szokatlan helyszínválasztásról, valamint generációs kérdésekről és pályakezdésről a non-profit szférában.

PRAE.HU: Végre tanulhatunk valamit címmel rendezett legutóbb kiállítást a Kisterem galéria. A kérdést inkább múlt időben, a kortárs magyar művészeti szcéna szereplőire értve tenném fel: mit tanulhattunk végre az elmúlt időszakból?

Egyfelől egy szerencsés, sikeres évet zártunk, ami lehetővé tette, hogy ezzel a kiállítással a Galéria kimozduljon a komfortzónájából. Másfelől nagyon különös hangulatú évet nyitottunk, és a kialakult állapottal gyorsan próbáltunk valamit kezdeni. A vírushelyzet miatt a rengeteg külföldi vásár, amelyeken részt vettünk volna, nem valósulhatott meg. Tehát egy zárt, klausztrofób szituációban találtuk magunkat, ami érthető módon nem az idősebbeket, „befutottakat”, hanem a fiatal és középgenerációs művészeinket érintette leginkább hátrányosan. Őket szerettük volna támogatni, lehetőséget biztosítani nekik az alkotásra és az elkészült munkák bemutatására. Így született meg az ötlet, hogyha vannak az íróasztal fiókjában dédelgetett terveik, vegyék elő őket, gondolkozzanak el, hogy megtudják-e valósítani őket most, és mi eközben keresünk egy teret, ahol sokan tudnának együtt kiállítani. Tehát vállaltuk, hogy nem egy kurátori kiállítást hozunk létre, sőt, hogy egy kicsit saját magunk és gyűjtőink számára rendezzük. Mindeközben azt gondoltuk, hogyha jó műtárgyak születnek, márpedig jó művészektől miért ne születnének jó művek, akkor ez mindenképpen egy reflexió is lesz az adott helyzetre, amiben éppen találjuk magunkat. És ez így is lett, a tanulság ott van a művekben.

A szakmából szinte mindenki látta, ráadásul nagyon pozitív visszajelzéseket kaptunk tőlük. Annyira sokan jöttek el, hogy most könnyebb lenne azt a néhány embert felsorolnom, aki nem volt ott, mint fordítva. Ültünk a Randomroutines művészpáros (Kaszás Tamás, Kristóf Krisztián) nagy vas rajza alatt, amely a tárlat címét is adta, és gyakorlatilag állandóan jöttek az ismerősök, akikkel egyébként évente futunk csak össze. Olyan volt, mintha folyamatosan abban a kávézóban üldögéltünk volna, amelyik a város művészettörténészeinek, esztétáinak, kurátorainak a törzshelye.

PRAE.HU: A vírushelyzetre adott tudatos válasz volt a helyszínváltás – hiszen már csak az omladozó Kincsem-palota megtekintése is sokakban izgalmat keltett –, vagy ott egyébként is tervben volt egy pop-up kiállítás ötlete?

Annyira nehéz volt művészet és események nélkül élni a tavaszi bezártság alatt, hogy szinte már elvonási tüneteink jelentkeztek, így abszolút tudatosan választottuk a helyszínt. Olyan helyszínt szerettünk volna, ahol lehetőleg nagyobb műveket és installációkat is ki tudunk állítani, ahol mindezt végre valós térben tapasztalhatják meg a látogatók. Az első gondolatunk nem volt különösképpen kreatív, csak egy éppen üresen álló irodahelyiséget szerettünk volna találni. Újsághirdetéseket bújtunk, ismerősöket kérdeztünk meg, míg végül a Brody House tulajdonosa juttatta eszembe a Kincsem-palotát. Amikor először néztük meg a munkatársaimmal együtt, teljesen sötét volt, de a bedeszkázott ablakok, a helyiségek közepére torlaszolt bútorok ellenére az épület romjaiban is lenyűgöző és impozáns látványt nyújtott. A művészek szintén azonnal igent mondtak az épületre, így kibéreltük.

Bár iszonyú intenzív munkát jelentett, hogy a helyet átalakítsuk, és megfelelő legyen egy kiállítás bemutatására, mégis vállaltuk, sőt, a produkciós és installációs költségeket is. Tehát saját lehetőségeinkhez képest magas költségvetésű kiállítást szerveztünk, és ilyet nem tudunk bármikor csinálni. De idén elmaradtak a vásárok, amelyek nemcsak bevételt, hanem kiadást is jelentenek, ezek helyett lett a Végre tanulhatunk valamit.

PRAE.HU: Ahogyan te is említetted, létrehoztatok egy alternatív vásárformát, a helyi piacra fókuszálva. Elképzelhető, hogy más galériák is bevetik ezt a stratégiát, vagy „egyszer volt Budán kutyavásár”?

El tudom képzelni, hogy ez inspiráló volt. Azért is, mert egy-egy vásáron, a budapestieken is, általában csak egy nagyobb művésztől egy nagyobb művet, vagy sok mindenkitől lehet kis dolgokat kitenni. Ez mindig nagyon korlátok közé szorít, de a Kincsem-palotában a tér adottságainak köszönhetően sikerült felszabadult bemutatkozást szerveznünk. Jó párbeszéd alakult ki az egyes tárgyak és környezetük között.

Egyébként a pop-up kiállítások kevésbé szerencsések. Iszonyú sok befektetett energia megszervezni őket, és szerintem csak akkor működnek, ha azért egy darabig megtekinthetők. Alapvetően én white cube tárlatokat szeretek csinálni, white cube helyzetben szeretek kiállítani, így egy ideig nem tervezek hasonlót, egy valójában nem kiállításra szánt térben.

enteriőr Végre tanulhatunk valamit. Enteriőr. Fotó: Biró Dávid

PRAE.HU: Egy éve arról kellett írnom egy egyetemi esszében, milyen feltételek kellenének ahhoz, hogy a kortárs képzőművészetet szélesebb közönség ismerje és szeresse. Erre a kérdésre most azt válaszolnám, hogy több, a Kistereméhez hasonló, white cube-on kívüli kiállításra van szükség, ahol a hely, a történelem és a művek összeérnek, és komplex, izgalmas teret hoznak létre. Mennyire érzed missziódnak az említett kérdést?

Ez nehéz kérdés, de egyet értek veled. Én azonban nem tekintem ezt küldetésemnek. A szcéna tágítása, hogy a kortárs képzőművészet kilépjen saját „buborékjából” a nagyobb intézmények, a kortárs non-profit helyek feladata, vagy éppen a vizuális nevelésé az iskolákban. Ha ezeken a helyeken ez hatékonyan működik, a közönség közelebb kerül a kortárs művészethez, érdeklődőbbé válik, és ezzel nekem is sokat segítenek, mert progresszívebb műtárgyakat tudok ajánlani azoknak, akik gyűjtésben gondolkodnak. Kereskedelmi galériásként nyitottan és tisztelettel fogadom az érdeklődőket, a legutóbbi kiállításunkhoz is igyekeztünk olyan kísérő szövegeket összeállítani, amelyek nagyban segítik a befogadást. Azonban  elsődleges feladatunk az, hogy a meglévő és potenciális gyűjtőinknek tudjunk a kortárs művészetről információkat adni.

Nekem határozott véleményem van arról, hogy a választott művészeink miért jó és élenjáró művészek, a célom, hogy ezt át tudjam adni a gyűjtőinknek.

Illetve, hogy kiállítási lehetőséget teremtsek a fiatal és középgenerációs művészeinknek, hogy ők is létrehozhassák azokat a műveket, amik iránt később olyan érdeklődés lesz, mint most a neoavantgárdhoz tartozó alkotók művei iránt.

PRAE.HU: Mi a titka egy galériás és a választott művészei közötti jó szakmai kapcsolatnak?

A galériás akkor tud jól együtt működni a művészeivel, ha tudja, mit csinálnak. Nemcsak felületes munkakapcsolat van közöttük, hanem kicsit mélyebb ismeretre épül. Ha van viszonya a műveikkel, meri értelmezni azokat, és amikről tud a művésszel beszélgetni. Akik régebb óta vannak nálunk, azoknak ismerem az életművüket, mert a saját generációm tagjai, vagy akik kicsit felettem vannak, és pályakezdőként már csodáltam a műveiket, azokkal szintén teljesen természetes a kommunikáció közöttünk. Őket könnyebben tudom értelmezni. Tehát van egy erős generációs aspektusa a kapcsolatnak, valamennyire korhoz kötött a befogadás. A fiatalabb művészek úgy kerültek hozzánk, hogy nálam fiatalabb kurátorok, barátok, munkatársak megmutatták a munkáikat, és ha érdekesnek találtam őket, valamint beleillettek az általunk képviseltekbe, a többi művész irányultságába, felkértem őket, hogy csatlakozzanak a Galéria által képviselt művészek közé. A legújabb generációk szintén nagyon érdekesek, tudok is hozzájuk viszonyulni, de lehet, hogy őket már más konstrukciókban kell bemutatni és képviselni, nem a miénken belül. Ami most történik velük, körülöttük, amit most csinálnak, az már nem biztos, hogy az én kompetenciám. Inkább az egyetemről frissen kijövő művészettörténészeké, kurátoroké. Egyébként azt gondolom, hogy a fiatal művészeknek az a lenne a legjobb, ha egy darabig csak erős non-profit szférában dolgoznának, nem pedig egy kereskedelmi szempontból befolyásolt közegben alakítanák ki saját hangjukat. Miután ez valamennyire megtörtént, jöhetne a for-profit galériához való betagozódás. Egyébként régen megfigyeltem már, hogy azok a galériák, amelyek a tulajdonosuk nevét viselik, valóban a tulajdonos ízlését, a művészethez való viszonyát, a képviselt művészek szellemiséget közvetítik. A galériás tehát a saját identitásával vállal felelősséget a galériáért.

enteriőr Végre tanulhatunk valamit. Enteriőr. Fotó: Biró Dávid

PRAE.HU: Vagyis egy sikeres kereskedelmi galéria tulajdonosának lenni azt jelenti, hogy az ember nem mellőzheti életéből az együttműködésre való nyitottságot. Kikhez tudtál pályád során bizalommal fordulni, amikor szakmai segítségre volt szükséged?

Elsősorban a közvetlen munkatársaimat említeném meg, akikkel együtt dolgoztam és dolgozunk most is a Galéria alapítása óta. Rengeteget köszönhetek nekik, és azoknak a kurátoroknak, akiket bizonyos kiállítások megrendezéséhez felkértem, illetve a szakmabelieknek, akik a kiállításokhoz kapcsolódóan szövegeket, tanulmányokat írnak.

Rajtuk kívül megemlíteném még az INDIGO csoportot, velük a ’80-as évek elején ismerkedtem meg. Mindmáig nagyon nagy hatással vannak a látásmódomra a szellemiségük, a kiállításaik, a performanszaik. Meghatározó élményt jelentett, hogy megismerhettem Erdély Miklóst, hallgathattam Birkás Ákos, Hegyi Loránd beszélgetéseit a Kossuth-klubban, ezek mentén haladtam tovább később. És én ugyan nem művészettörténész vagyok, de volt módom művészettörténetet tanulni Londonban, és hallgattam kurzusokat a Sotheby’s-nél. Emiatt hihetetlenül szerencsésnek érzem magam.

PRAE.HU: Az első hullám után, és már két lábbal a második hullámban, az általános szorongás közepette lehet tudni, mi lesz a Galéria következő lépése?

Fél évre tervezünk előre, egyszerűen folytatjuk a megszokott rutinunkat, az éves programot a két galériatérben. Furcsán hangozhat, de visszatértünk a „szürke hétköznapokhoz”, amelyek sohasem szürkék, mert mindig van valami kihívás. Egy önmagát csak kortárs művészetből fenntartó galéria működése nagyon kiszámíthatatlan, így már rutinosak vagyunk a bizonytalan helyzetekben, ezért nincs külön válságtervünk, mert permanensen kell kezelnünk azokat. Flexibilis költségvetéssel dolgozunk, ha kell, nagyon kicsire is össze tudjuk húzni magunkat, kevesebb külsős munkatársat veszünk igénybe. Ha pedig úgy adódik, grandiózusak is tudunk lenni, mint a Végre tanulhatunk valamit esetében. Készek vagyunk bármikor változtatni. Jelenleg (is) nagyon sokat dolgozunk nem közvetlenül üzleti eladásokat előkészítő projekteken, hiszen ez is a szerepünk kortárs galériaként. Nemcsak műkereskedők vagyunk, akik alkotásokat közvetítenek, hanem egyúttal korszellemet is. A nagyobb terveinkről pedig majd később...

enteriőr Végre tanulhatunk valamit. Enteriőr. Fotó: Biró Dávid

 

Fejléc: Kaszás Tamás – Békét akarunk! (2020, falfestés, változó méret) című munkája a Kincsem Palota pincéjében. Kép a főoldalon és a Facebookon: Szinyova Gergő – Untitled (Dusk Dawn Phantom), 2020., akril vászon, 70x100cm.


Fotók: Biró Dávid

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Balajthy Boglárka --


További írások a rovatból

art&design

Ördögavatás Ördögavatás
Humán holtterek körbejárása a Pécsi Galériában
art&design

Godot megérkezése Godot megérkezése
Tárlatvezetés a Godot galéria „KOL-LABOR” című kiállításán
art&design

Andy Warhol utolsó szerelme Andy Warhol utolsó szerelme
A magyar performansz története 1966–2018 (4): Nyugati magyar performansz: Magyar Műhely (1972–95), SQUAT Színház (1976–91)
art&design

A nemzetközi vérkeringés felé A nemzetközi vérkeringés felé
Háttérinterjú Kukla Krisztián kurátorral a magyar művészet nemzetközi kapcsolatairól, a járványhelyzet művészeti világra gyakorolt hatásairól, a Leopold Bloom díj és az aqb jövőjéről

Más művészeti ágakról

Interjú Pohárnok Gergellyel külföldi munkákról, az operatőri pálya sikereiről és – egyebek mellett – a Taxidermia izgalmas utóéletéről
Ljudmila Ulickaja: A lélek testéről, Magvető, 2020
Nyitott Műhely, 2020. november 7.
Iryna Tsilyk A föld oly kék, mint egy narancs című filmje a 17. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés