„Kiss Dánielt már évek óta a muscae volitantes (üvegtesti homály) foglalkoztatja” – olvasható a kiállítás szinopszisában. Ezek az emberi szemet tápláló erek és sejtek maradványai, amelyek a szem csarnokvizében lebegve (innen az angol nevük: floaters) árnyékot vetnek a szemfenékre. Kiss ezen maradványok formáiból indítja ki műveit, melyeket carrarai márványtömbből készít el. Fontos azonban megvizsgálni a muscae volitantes latin kifejezés szó szerinti jelentését is: repülő legyek. A légy művészettörténetileg gazdag motívumrendszerrel rendelkezik, régóta a jelentéktelenséggel (az orvostudmány is így hivatkozik a szem üvegtestében úszkáló maradványokra),[1] kellemetlenséggel, pimaszsággal társítják.[2] Egy anekdota szerint Giotto megtréfálta mesterét azzal, hogy egy élethű legyet festett mestere készülő képére. A mester festményéhez visszatérve élőnek vélte a legyet, ezért megpróbálta elhessegetni. Giotto valójában sosem festett legyet, de az anekdota elterjedésével a festői minőség védjegyévé vált a festményen ábrázolt élethű méretű légy.[3] Andrus Kivirähk, észt kortárs író Ördöngös idők című szatírájában is megjelenik a légy, mint a gonosz varázslatot végző ember lelke, amely az orron keresztül térhet vissza oda, „ahol a lélek tanyája van”.[4]

Kiss Dániel: Muscae Volitantes © Király Péter

Az, hogy ezeket a lebegő elhalt sejteket csak az árnyékuk által láthatjuk, többrétűen is összetett üzenetet hordoz Kiss munkáiban: akaratlanul is eszünkbe juthat Platón barlanghasonlata a leláncolt emberekről, akik csak saját és társaik árnyékát látva valóságnak tartják, ám a láncaiktól megfosztva, a barlangból kilépve tapasztalhatják csak meg a valódi létezést.[5] Kiss muscae volitantes-ei lebontják e barlang falait és idealisztikus valójukban mutatnak rá arra, mitől távolodtunk el és feledkeztünk meg (Platón kora óta még jobban) az idők során. Emellett ezen formák közel hozásával – akár meg is érinthettük őket, ezt szinte kívánja a szobrok sima, letisztult felülete  – Kiss szeretné megmutatni, hogy nem kellene tartanunk az ismeretlentől, hiszen ez az ismeretlen a testünk része születésünk óta és akár mikromiliméternyi távolságra is lehet a szemünk előtt.

A görög/római párhuzamot tükrözi az anyaghasználat mellett az is, hogy Kiss nem használ ragasztást vagy csapolást, hanem az előzőekben már megemlített letisztult, idealisztikus formakialakítás jellemzi. Valószínűleg a mindenki szeme előtt lebegő erek és sejtek mindenkinél más és más formában jelennek meg, azonban a mód, ahogy létrejönnek, mindenkinél azonos, és Kiss ezt az univerzális és közös pontot ragadta meg szobraiban: nem egy ember egyedi muscae volitanteseit látjuk, hanem az ezek mögött rejlő tiszta platóni ideát. Ugyanakkor a kiállított szobrok akár a művészet napjainkban betöltött szerepének patológiai jelentéseként funkcionálhatnak: már csak egy lebegő, levált test árnyképén keresztül tapasztalhatunk meg bármit is, amelyre már amúgy is ritkán fordítunk figyelmet?

Kiss Dániel: MV. Reggel © Király Péter

A kiállítótér egyik felében volt található a Reggel-Délben-Este sorozat, amelyben Kiss Dániel arra törekedett, hogy kifejezze a különböző napszakokban tapasztalható érzetet. Az alkotások címe találó, hiszen a szemem előtt állandóan nyüzsgő, efemer világra leginkább reggel, ébredés után vagy este, elalvás előtt figyelek fel. Igaz, állandóan „velem vannak”, mégsem veszek róluk tudomást. Ha az előbbi mondatot kiragadnánk a szövegkörnyezetből, erőteljes pszichológiai, önismereti felhangot kapna, és ez az a pont, ahol a Metamorfózis alkotásainak valódisága áttöri az interpretációs tartományokat. Összeköt két, látszólag értelmezésük határát tekintve összeegyeztethetetlen dolgot, egy láthatatlan létezőt, mint az ember lelke és egy annál sokkal láthatóbb természeti jelenséget. Ezek között az egyetlen közös pont, hogy egységesen figyelmen kívül hagyjuk őket, és csak kitüntetett időszakokban realizálják a magunk számára valódiságukat. Manapság ritkán tapasztalhatók meg ezek a kegyelmi pillanatok. A lelassulásnak azt a szintjét, amikor ennyire odafigyelünk magunkra, egyre kevésbé éljük át, és Kiss Dániel szobrai ennek a lelassuló látásnak az első lépcsőfokára vezetnek minket, a megfigyelés állapotába. Mikor pedig eleget és kitartóan időztünk ebben a kontemplatív állapotban, a megfigyelés látomássá változik, a kérdező és a válaszadó is mi magunk leszünk önmagunk számára.

Kiss Dániel: Kis elefánt, Krokodil, Elefánt, Bika © Király Péter

A másik helyiségben Kiss egy új, 2020-ban készült sorozatát tekinthettük meg, amely az eredeti ötletet megtartva, de átalakítva, technikailag összetettebbé téve, gondolatiságában egyszerűsítve állatokat ábrázol. Az állatokban, az összes élőlényben találhatunk a muscae volitantesnek megfelelőt, egy nehezen megfigyelhető immanenciát, ami mindig is ott volt rejtőzködve a szemünk előtt. És talán ezek mellett valami más is van az élőlényekben, ami eddig még (vagy már) észrevétlen, nem elfogadott.

A cím és a kiállítás leírása után gyanakodva egyben jogosan teheti fel magának mindenki a kérdést, hogy mi az, amit még nem ismert meg a szöveg alapján, és vajon túlmutatnak az alkotások a szöveges értelmezésnél. Egyáltalán rászorulnak ilyen mértékben az előzetes és készen kínált interpretációra? Kiss Dániel Metamorfózis kiállításának szobrai türelmet és időt kívánnak a nézőtől, amit egyre nehezebb megadni akárcsak egy embertársunknak is. Ugyanakkor megtekintésük és tapasztalásuk (akár érintés által) némi leírással együtt más és más interpretációkat ébreszthet a nézőben, ezzel elindítva a metamorfózis, a változás folyamatát.