Nehéz elvonatkoztatni attól, hogy a Harvard tér életrajzi elemekkel dolgozik: par excellence önéletrajzi regény, egyes szám első személyű visszaemlékezés. Főhőse – akárcsak Aciman – egyiptomi (alexandriai) születésű zsidó férfi, aki a Harvardon doktorált irodalomból, és – akárcsak Acimannek – van egy fia, aki apja nyomdokaiba szeretne lépni. Akár valóság, akár fikció, akár ennek keveréke az, amit végül olvasunk, mellékessé válik, mit tudunk még a szerző életéről. Lehet, hogy Aciman magáról mintázza hősét, de képes ironikus távolságtartással szemlélni alteregóját: élettörténetének olyan formát ad, amely értelmezői szempontból is izgalmasnak tűnik.

A kerettörténet – a prológus és az epilógus – szerint a főszereplő és fia egyetemnéző körúton van az Egyesült Államokban, és éppen a massachusettsi Cambridge kerül sorra, ahol az apa folytatta doktori tanulmányait. Egy ilyen visszatérés jó alkalmat ad arra, hogy a múlt emlékei felelevenedjenek. A fiú – mintha megsejtene valamit apja érzéseiből – bizonytalankodik a harvardi felvételivel kapcsolatban. Az apa végül elmeséli, hogy egyszer megbukott a szigorlaton, és csak egyetlen esélye maradt újra vizsgázni. „Voltak napok, amikor már nem voltam biztos abban, hogy itt akarok maradni… Amikor én is el akartam húzni innen. – Azt akartam, hogy lássa, az ő szóhasználatával élek. – És most nemcsak a Harvardot értem, hanem az egész Egyesült Államokat.” (16.) Innen indul az „időutazás”: „Ez nem az én életem volt, nem a szülőföldem, még csak nem is én voltam, nem lehettem én. 1977 nyara volt.” (18.)

A Harvard tér ugyanakkor nem egy sikertelenül vizsgázó doktorandusz mondvacsinált érzelmi válságának története. Aciman regénye a bevándorló lét, az idegenség-érzés dilemmáit artikulálja, és választ keres arra a kérdésre is, milyen hatással lehet önképünk alakulására környezetünk. A sikertelen szigorlat egzisztenciális bizonytalanságba sodorja a főszereplőt: nemcsak azt kérdőjelezi meg, vajon van-e helye a Harvardon, hanem azt is, van-e helye egyáltalán az Egyesült Államokban. Felülkerekedik rajta a magány és a honvágy, ezért ideje nagy részét a Harvard téri Café Algiers-ban tölti. Itt ismerkedik meg egy arab taxisofőrrel, akit gyors, pergős beszéde miatt Kalasnyikovnak, röviden Kalasnak becéznek.

A szöveg nem erőlteti ránk az én-elbeszélő perspektíváját. Az olvasó számára Kalas viselkedése, beszédmodora és gondolkodása eleve furcsa, már-már gyanús. Így lesz egyértelmű, hogy a főszereplő azért keresi a kapcsolatot az idegen férfival, mert szüksége van valakire a hazájából, akihez kötődhet, és aki segít neki, hogy visszataláljon önagához. „A Café Algiers-ban minden visszarepített Alexandriába, pont úgy, ahogy Kalast Tunéziába repítette vissza […]. Talán azért ugrottunk be […] oda napi rendszerességgel, hogy emlékeztethessük magunkat valakire, akit Észak-Afrikában hagytunk, hogy visszapörgethessük az emlékeinket addig a pontig, ahol az élet rossz kanyart vett velünk […]”. (48.)

A fiatal irodalomtudós megismeri sorsának fonákját. „Talán a dublőröm lehetett, önmagam elveszített, az amerikai életforma révén levedlett, primitív verziója. Az árnyékénem, a Dorian Gray-tükörképem, őrült testvérem a padláson, Mr. Hyde, egy nagyon-nagyon nyers vázlat. Én maszk, láncok, póráz nélkül, befejezetlenül: én akadályok nélkül, rongyokban, dühösen. Én könyvek nélkül, polírozás nélkül, zöldkártya nélkül. Én Kalasnyikovval.” (60.) A két férfi ezért valóban egymás – illuzórikus – tükörképeként tűnik fel. Erre erősít rá az a rövid párbeszéd is, amit első találkozásukkor folytatnak. Mintha egymást visszhangoznák: „– Zsidó vagy? – Muszlim vagy? – kérdeztem vissza. – Mint a zsidók: kérdésre kérdéssel válaszolnak. – Mint a muszlimok: mindig a rossz kérdésre válaszolnak.” (37.) Mindketten a gyarmatokon születtek, közös nyelvük az arab és francia, és az új világban mindketten a kirekesztettség ellen küzdenek. Csakhogy más-más stratégiákat vetnek be.

Kalas az az ember, akit önsorsrontónak is nevezhetnénk: kudarcélményei miatt sztereotípiákban gondolkodó, gyűlölködő, ítélkező, kiállhatatlan, paranoiás félelmei által vezérelt alakká válik. Vagy éppen fordítva: lehetséges, hogy természetéből fakadóan nem sikerül az amerikai létformához igazodnia. Szüksége van valakire, akire rátelepedhet, annak reményében, hogy ez a valaki majd kihúzza őt mocsárból, megmenti önmagától. Szinte törvényszerű, hogy ebbe végül belebukik.

A regényhős szemszögéből azonban úgy tűnik, Kalas elég sokat látott és tapasztalt a világból ahhoz, hogy segítsen neki kimozdulni a Harvard védett közegéből, és belekóstolni az életbe. Közös vonásaik, hasonló léttapasztalataik miatt a két férfi között bensőséges viszony alakul; szemlélet- és személyiségbéli különbözőségeik viszont áthidalhatatlan szakadékokat emelnek közéjük. A Harvard tér első részében a megkeseredett taxisofőr megmutatja a fiatal irodalomtudósnak, mivé válhat, ha nem alkalmazkodik az őt befogadó világ szabályaihoz. Ez olyannyira jól sikerül, hogy én-bizonytalansága miatt a főszereplő egészen eggyé válik azzal a képpel, amit Kalas tükörként tart elé. A taxisofőr tulajdonságait egy ponton önmaga jellemzésébe is átemeli: „Mint a Feljegyzések az egérlyukból narrátora, én is egy arrogáns, izgága, pózoló, paranoiás, diszfunkcionális és szeszélyes divatmajom voltam. Hozzá hasonlóan állandóan halandzsáztam, akkor is, amikor egyedül voltam, és senki sem figyelt rám […]”. (159.)

A regény második része egy kifordított My Fair Lady-történetre emlékeztet. Amikor Kalast egy hónapra eltiltják a taxizástól, ifjú barátja nyelvtanári állást szerez neki az egyetemen, engedi, hogy beköltözzön hozzá, megismerteti őt a legalapvetőbb udvariassági normákkal, és egyáltalán: igyekszik kitárni a világ kapuit Kalas előtt. „Amerika befogadta Kalast. Ő is befogadta Amerikát. Tündérmese íródott.” (258.) Csakhogy a mesék sajátsága, hogy előbb-utóbb véget érnek. Mintha Kalas élettörténetének inherens része lenne a kudarc. „Amilyen babonás közel-keleti pasas volt, várta, hogy bekövetkezzen az elkerülhetetlen.” (Uo.)

Harvard tér című regényében Aciman mesteri módon szövi egybe a két férfi életének szálait, hogy aztán fokozatosan szét is válassza azokat. Finom érzékenységgel mutat rá azokra a személyiségvonásokra, amelyek képtelenné tesznek egy embert arra, hogy hosszú távon is beilleszkedjen egy idegen környezetbe. Az én-elbeszélésnek ebben a regényben mintha az lenne a célja, hogy megmutassa: a főszereplő látószöge sokkal szélesebb, nyitottabb, mint a nagyvilági ember benyomását keltő Kalasé. Az egyes szám első személyű narrátori pozíció, a folytonos önreflexió képessége és a fiatal irodalomtudós környezetével szembeni szenzibilitása és empátiája azt feltételezi, hogy hősünk képes „abból a nézőpontból is szemlélni a dolgokat, amit a világ többi része »másik perspektívának« hív”. (44.) Ez az, ami Kalas számára mindvégig „tökéletesen idegen elképzelés” (45.) marad.

Fotó: Shawn Miller/Library of Congress, 2019., november 13.