A koronavírus okozta korlátozások miatt a színházak is bezártak, ennek hatására azonban életre kapott az internetről közvetített e-színház, amellyel az otthonunk biztonságából nézhetünk előadásokat. Új műfajt jelent az e-színház – nem ugyanaz, mint korábban, amikor egy darabot felvételről is megnézhettünk, mert ez alkalommal üres a nézőtér, a színészek kénytelenek közvetlenül a kameráknak játszani, nem tud személyes jelenlétben kialakulni a néző-színész közötti kapcsolat. Ám ebből az új helyzetből különleges megoldások is születhetnek. Ha e-színházat nézünk a vírus idején, láthatunk arra példát, hogy ügyesen használják ki a kamerák jelenlétét, esetleg kiaknázzák a filmezésből adódó sajátságokat, és ebből teremtenek újszerű elbeszélésmódokat, formai lehetőségeket.

Ennek remek példája a Katona József Színház „K:ortárs” sorozatának első darabja, a Végre egy kis csönd című Máté Gábor-rendezés, amely annyira merészen ötvözi a színházat a filmes formanyelvvel, hogy valami bravúrosan sajátos született belőle. A Garaczi László szövegéből készült darab sok szempontból a színházak dramaturgiáját és elbeszélésmódját követi, azonban kihasználja azt a helyzetet, hogy kamerákon keresztül jut el a darab a nézőkhöz, s így a filmezés erejében rejlő sajátságokkal dolgozhat. Az eredmény egy olyan alkotás lett, ahol nem arról van szó, hogy előnyösen vannak elkapva a legszebb pillanatok – mint egy szerencsésen közvetített hagyományos színházi előadás esetében –, hanem a filmezés önálló elbeszélői és hangulatteremtő szerepet tölt be a darabban.

A Végre egy kis csönd témája a közvetlen valóságunk: a bezártság, a karantén és a koronavírus kapcsán kialakult helyzet. Négy szereplő életét követjük mozaikos, tudatfolyamszerű, olykor egymásba érő történetekben: egy furcsa affért a negyvenes éveiben járó Hajni (Rezes Judit) és a vízvezetékszerelő Balogh úr (Kocsis Gergő) között, valamint Brúnó (Mészáros Béla), Hajni ex-barátja kapcsolatát idős szomszédjával, Müllernével (Szirtes Ági).

Minden szereplőt egyetlen, vágásokat nem használó szuperközeli plánban mutat a kamera, miközben gondolataikat, visszaemlékezéseiket elmondják. Az erős filmes megoldásnak két eredménye is van: egyfelől elképesztő közelségben láthatjuk az arcvonásokat és követhetjük a színészi mimikát, s ez fokozottan realista hatást kölcsönöz a műnek. Másfelől a szuperközeli plánok szinte nyomasztó zártságot keltenek, növelik a feszültséget és a klausztrofóbiás hangulatot, amely a karanténélményt hitelesen érzékelteti. Az operatőri munka (Meister Natália) ezen felül is kiemelést érdemel kreativitása miatt. Nem mindig középre fókuszáltan komponálja a képi világot, hanem gyakran pont annyira csúsztatja el, hogy kissé kilóg a megfigyelt alak, s ettől eltorzult lesz a beállítás. Lám, egy hagyományos színházi közvetítésnél az ilyen torz kép csupán ügyetlen közvetítési malőr volna, itt viszont formanyelvi elem. A nem hétköznapi kameratechnika tehát nem öncél, hanem segít erősíteni a darab hangulatát, ami már nem is tudna ugyanúgy működni, ha a nézőtérről látnánk az előadást.

A szuperközelik és a furcsa beállítások együttese különösen Hajni epizódjaiban erős, mert Rezes Judit fantasztikusan alakít, kiválóan játszik a kamerának. Ezek a részek egy lélektani dokumentarista film hosszas interjúját idézik. A színészi játék és a történetvezetés alapvetően realista jellegű a darab során végig, Hajni, Balogh úr és Brúnó kapcsolata akár hétköznapinak is nevezhető. Az öreg Müllerné karaktere azonban elüt a többiekétől: ő nem történetet mond, hanem monológjai egy nagy, filozofikus, absztrakt reflexióvá állnak össze – arra az általános korhangulatra, amelyben élünk. A magányos öregasszonyból dől témáink, hangulataink, bolond világunk minden sajátos szava, kifejezése, közhelye. Szirtes Ági kiválóan oldja meg ezt a nehéz szerepet, Garaczi prózája pedig briliáns és humorosan posztmodern.

Visszatérve az operatőri munkára, a darab szerencsére nem esik abba a csapdába, hogy túlságosan filmszerű lenne s ettől véletlenül egy alacsony költségvetésű filmmé alakulna. A filmek általános sajátossága, hogy nagyon kevés nem vizuális utalás van bennük, szinte minden, amiről szólnak, az konkrétan, képekben megjelenik előttünk (különben irodalom-, rádiójáték- vagy színházszerűek lennének), a Végre egy kis csönd viszont, néhány stilizált, fekete-fehér visszaemlékezést leszámítva, nem megmutatja a történetet, hanem elmondja, sugallja, érzékelteti. A színészi játék, a díszletberendezés továbbra is színházszerű, nincsen filmszerű montázs, a zene is inkább színházi hatású. Máté Gábort nem a Garaczi-szöveg filmszerűvé változtatása, hanem az ember és az arcok rezdülése érdekli – erre használja a filmes formát. Ezért a darab nem „filmszerű színház”, és nem is „színházszerű film”, hanem egy új, független dolog, amely a két művészeti ágból azonosan merít.

Mint a vetítés utáni interjúból kiderült, az előadás elkészülését két szempont motiválta: egyfelől a művészi vágy, hogy a bezártságban is alkothasson valamit a rendező, másfelől pedig a kísérletezési szándék, hogy milyen új dolgok hozhatók ki abból a helyzetből, amelybe a színház az utóbbi évben kénytelen korlátozni magát. A K:ortárs sorozat első darabja alapján bizakodók lehetünk, mert igazán stílusos, elegáns, szellemes és jövőbe mutató darab született. Ha a valódi színházélményt soha nem is fogja pótolni az internetes színháznézés, legalább születnek olyan alkotások, amelyek szellemiségükben megújulást tudnak nyújtani még akkor is, amikor látszólag minden nézőteret be kellett zárni.