bezár
 

irodalom

2021. 02. 27.
Bolyongás a szemétösvényeken
Selyem Zsuzsa: Az első világvége, amit együtt töltöttünk, Jelenkor, 2020.
Tartalom értékelése (2 vélemény alapján):
Bolyongás a szemétösvényeken Nyüzsöghetnek-e hernyók a földben? Eddig úgy képzeltem, hogy ha írva vannak, növényi metaforákat fogyasztanak a felszín fölött. A földalatti nyüzsgés inkább a férgek elfoglaltsága. Mire másodszor is ráfordultam Selyem Zsuzsa legutóbbi kötetére, az először föltűnően kérdéses szöveghely (21. o.) problémája már elhanyagolhatónak tűnt, és nem is volt egyedülálló a maga nemében. Érzékenyebb szemmel a szemétdombok közt vezető szemétösvényeket kezdtem követni, a kötetindító novella (Ugyan hová?) olvasási ajánlatának megfelelően.

Külső és belső utalások, roncsolt és variált intertextusok, a tájékozódást bonyolító zsákutcák, csapdák és rejtvények tömkelegében kering a kötet olvasója. De legyen bármilyen fáradsággal megkomponált, bármilyen poétikai tudatossággal fölépített ez a szemétrengeteg, saját szimbolikus rendjébe bonyolódva már-már megfeledkezni látszik arról, hogy nem csak az.

Selyem Zsuzsa kötetében a lopakodó (vagy folyton jelenlevő) apokalipszis képei rendetlen egészbe foglalódnak. A sitthalmokból és törmelékhegyekből (továbbra is a kiemelt metaforát használva) különféle csonkok meredeznek, kulturális és történeti utalások, fölidézett textusok előkandikáló darabjai nyúlnak ki a szövegekből és mutatnak egy imponáló mélységű műveltségi háttér felé, ágyazódnak bele vagy vétik el félrevezető jelzésként. Egy ilyen installációval szemben fönntartható az átgondoltság vélelme és éppen ezért számon is kérhető rajta a tudatos építkezés. Selyem Zsuzsa szövegei nem bánnak gazdaságosan a mögöttük munkáló műveltséggel. Az elhagyható girlandok és kiszólások – amelyek sok esetben nehezen egyeztethetők össze az elbeszélők várható tudáskeretével – csak a probléma kisebb részét jelentik. Egyes novellák teljesen ki vannak szolgáltatva az olvasói előismereteknek, és megfelelő fölkészültség hiányában valószínűleg inkább értetlenséget, mint érdeklődést keltenek. Az olvasót könnyű, és alkalmanként indokolt lehet hibáztatni, ha ezt az értetlenséget a művön kéri számon, de jelen esetben igazságtalan volna gondolkodás nélkül visszautasítani az efféle panaszokat. A kötet e tekintetben föltétlenül cinikus, még ha darabjainak mindegyikéről ez nem is állítható. Olyan fölkészült olvasót implikál, hogy fölmerülhet, talán nem is képzel el magának semmiféle olvasót.

Hogy a föltárni kívánt apokaliptikus összevisszaság nehezen befogadható, még mindig lehet védhető poétikai eredmény. Az egyenetlenségekről, a kavargás lanyhulásának és erősödésének esetlegességéről ez már kevésbé mondható el. A kaotikussá szerkesztett egész legsikerültebb darabjai éppen átláthatóságukkal, konfliktusra vagy poénra írtságukkal, egyértelműre rajzolt díszleteikkel tüntetnek. A kötet orrnehéz. Első ciklusa messze a lejtőszerű olvasási élmény csúcsa, amely a második ciklus lassú ereszkedése után a harmadikban meredeken lejt, végül pedig alacsony lankák közt állapodik meg. Egyszerű lenne ráfogni, hogy a kötet vége felé (Egy sötét pont a fehér sávon) megírt sípálya élményét reprodukálja, ez azonban méltánytalan szarkazmus volna. Annyit azonban ki lehet jelenteni, hogy a tematikus és poétikai szempontokkal (például a narrátorok kilétével) egyaránt indokolható ciklusbeosztás elvéthetetlenül felszínre hozza a hasonló szövegek hasonló hibáit vagy éppen erényeit. A menekülés hívószavával összefogott ciklus liminális helyzetű szereplői, gyorsra írt történetei kölcsönösen kedvező fényben tüntetik föl egymást. Az itt fölidézett, nem kimondottan marginális textusokat (137. zsoltár, Isteni színjáték, Hogy elérjek a napsütötte sávig), remekül használják. Kivételt képez a Mu, a menekülő csillag, amelynek giccsbe hajló, kifordított migráns-híradóra emlékeztető szüzséje, az erőszak arctalanítására használt mesei sematizmusa, és a fölidézett konfliktus áldozataival szemben tiszteletlenül papírmasé jellegű figurái éppen a sikerültebb darabokkal összehasonlítva tűnnek olyannak, amilyennek. Az állat-elbeszélők ciklusát – hogy a csúcspontot a mélyponttal hasonlítsam össze – ezzel szemben skiccszerűen alulírt, esetleges előismereteken álló (vagy bukdácsoló) történetek alkotják. A legérdekesebb kérdés ezekkel a szövegekkel kapcsolatban a nyelvre vonatkozik, az eddig megjelent kritikákat is ez foglalkoztatta leginkább. Kiolvasható-e egy föltételezett, sajátosan állati tudás, fölmutatható-e egy különös állati (méghozzá a különböző fajú és sorsú állatokra jellemző) nézőpont az elbeszélőknek adott nyelvből? Hiába a kitartó igyekezet, ilyesmire nem bukkanhatni, az állati elbeszélőknek nincs semmilyen állati jellegük, de még csak nem is korlátozott, behatárolt tudásúak. Lakonikusabban szólnak a kötet többi elbeszélőjénél, de ugyanazzal a szókinccsel, hasonló hajlammal a modorosságra. A Hazárd Baltazár főszereplő-elbeszélője a hasába kerülő melegről beszél, majd ugyanazon bekezdésben azzal sokkolja a fogalmak izgalmas kerülgetésére készülő olvasót, hogy allegróban csurog az édes tej a boldog pofájába (91. o.). A sanyargatott életéről mesélő elefánt szomorú, ritmikus, refrénszerűen meg-megszakított monológja előkészítetlenül fordul fáradt szlengbe (A felhők földi barátai). A számos hasonló pongyolaság azonban nem volna annyira föltűnő, ha az állatként bemutatott elbeszélők történetei egy nagyobb kompozíciós egység, esetleg egy regényszerű cselekmény létrejöttéhez járulnának hozzá. A szerző Moszkvában esik című kötetében az állatok funkciója ilyesfajta volt: olyan helyszíneket láttak be, olyan, a cselekmény szempontjából előnyös perspektívákból, amelyeket mások nem vagy sokkal szegényesebben tudtak volna bemutatni. Ettől a funkciótól elesve a jelen kötet állati elbeszélői szerepükben sokkal sebezhetőbbek, a fölbukkanásukkal járó kétségek talán többet ártanak a kötet egészének, mint amennyit használni egyáltalán képesek volnának.

A világvége rendezetlenségét rendező elvvé emelni kockázatos. Az emberek (sőt az élővilág) lassú szemétre kerülése fölismerhető tendencia, az ezt kiteljesítő befejező novellában viszont – szemben a Moszkvában esik hasonló zárófejezetével – esetlegesen és elszigeteltként megismert (vagy egyáltalán meg sem ismert) figurák találkozására kerül sor (Szinte végtelen). Nem egyértelmű, mi közük van a szereplőknek egymáshoz, vagy éppen saját korábbi önmagukhoz – a haláltánc lényege pedig éppen az volna, hogy tudjuk, egymáshoz képest kik azok, akik közösen alábocsátkoznak. A szereplők kallódására jellemző, hogy a leghatásosabb darabokban is találkozunk mondvacsinált figurákkal. A Bibi halállistáján három idősödő, középgazdag férfija csak attribútumokban (gyűrű, medál, nóta) különböznek egymástól, még gyerekkori emlékeik is ugyanazon hazug közhelyekből állnak – ha minden tulajdonságukat összegyúrnánk, nem kapnánk másik típust. Csakhogy egy baráti társaság létszámminimuma három fő. Hozzá kell tenni, egyes novellák képesek fölülemelkedni az effajta sematizmuson. A kötet legnagyszerűbb alakja, a transzszexuális klímabűnöző, bár szintén megháromszorozódik, ebben az esetben a társaságot összetartó rítusok remekül indokolják az alkotó eljárását (A tökéletes fotó). Ha az utóbbi hármashoz hasonló, elrajzoltságukban is emberi, viselkedésükben és cinizmusukban viszont emberfölötti szereplők népesítenék be a kötetet, azt hiszem, nagyszabású, újraírt Apokalipszis lehetne. Akkor talán a hernyók földalatti nyüzsgését is elhallgatnám.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Antal Áron --

Az ELTE tanárszakos bölcsészhallgatója, 1998-ban született Ózdon.


További írások a rovatból

irodalom

Egyenlő távolságra mindenkitől Egyenlő távolságra mindenkitől
Berta Ádám: Magamat rajzolom középre, Cser Kiadó, Budapest, 2021.
irodalom

Egy Őrző levele Egy Őrző levele
Csepregi János, Dániel András, Kollár Árpád: Nyuca – bestiárium
irodalom

Trigonometrikus egyenletektől az orosz regényig Trigonometrikus egyenletektől az orosz regényig
Szabados Attila felolvasóestjével folytatódott a Kötetlenül sorozat
Bakos Gyöngyi, Szaniszló Judit és Tamás Zsuzsa közös könyvbemutatója a Nyitott Műhelyben

Más művészeti ágakról

gyerek

Csodás anyagok birtokában vagyunk Csodás anyagok birtokában vagyunk
Interjú Boldizsár Ildikóval, a Mese című folyóirat megalapításáról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés