bezár
 

irodalom

2021. 03. 06.
Alámerülni egy feneketlen tóba
Marilynne Robinson, Háztartás, Magvető, 2020. Fordította: Szabadkai Bernadett
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Alámerülni egy feneketlen tóba A Háztartás egy családregény, ahol teljesen hiányoznak a családból a férfiak. A hegyek között és a tó partján fekvő Fingerbone-ba az elbeszélő, Ruth nagyapja telepedik le, sok-sok évvel az elmesélt történet előtt. A nagyapa egy vonatbalesetben életét veszti, a nagymama egyedül neveli három lányát, akik aztán hamar elhagyják a szülői házat. A három lány közül Helen hét és fél évvel később visszatér édesanyjához, ott hagyja két kislányát, majd autóját a város melletti tóba kormányozza. A kislányokat egy ideig a nagymama neveli, majd a nagymama két sógornője, végül a lányok nagynénje, Sylvie.

Családregény egy sosemvolt családról

Ebben a családban a férfiak csak a családi legendárium szerint léteztek, a két testvér, Ruth és Lucille nem ismerte se a nagyapját, se saját apját, se Sylvie férjét. Csupán egy-egy mese és elejtett megjegyzés utal arra, hogy ezek a férfiak valaha éltek. A nagyapa egy tragikus és mitikus vonatbaleset során tűnik el, amikor az éjszakai vonat lecsúszik a tó felett átívelő hídról. A balesetnek se szemtanúja, se túlélője nincs. Sok évvel később Ruth és Lucille édesanyja, Helen, szintén a tó foglya lesz, szándékosan belehajt autóval, de erről az eseményről sincs az elbeszélőnek hiteles információja, sosem tudják meg a lányok, pontosan hogyan tűnt el az anyjuk.

Ruth és Lucille elveszíti anyját, apjuk sose volt, utána elveszítik nagyanyjukat, egyetlen biztos pont a családi ház lesz. Ide érkezik meg egy napon Slyvie, aki bármennyire is szereti a lányokat, biztos pont ő sem lehet számukra. Sylvie egy igazi csavargó, aki mentesítette magát minden társadalmi kötöttség és elvárás alól. Bolondos figurája betölti a nagyszülői házat, ugyanakkor a lányok sosem lehetnek biztosak benne, hogy a következő pillanatban is ott lesz még velük. Fokozatosan bomlik ki, hogy a testvérpár különböző technikákat választ a hiány befoltozására. Míg Lucille görcsösen kapaszkodik abba, ami biztos (háztartás, divat, világosság) és ami egy konvencionálisabb családi életet adhatna számára, addig Ruth egyre szorosabban kezdi Sylvie-t követni, aki az állandó vándorlással enyhíti a hiányt, aki sosem tudja, másnap hol fog felébredni, és sokkal jobban szereti a bizonytalan félhomályt a házban, mint a világítást.  

Hogyan lehet megküzdeni úgy a gyásszal és a hiánnyal, ha sosem érthetted meg igazán, miért hagytak el a szeretteid? Ruth, Lucille és Slyvie mindennapjait az állandó hiány és a család utáni vágyakozás tölti ki, ezek jelenléte úgy határozza meg mindennapjaikat, ahogy Fingerbone városának életét a szinte mitikussá növesztett tó, amelynek partján fekszik.

Miért a tónál kezdődik és végződik minden?

A regény két nyelven beszél, az emberi beszéd és a természet nyelvén, és sokszor a természet jobban beszél az embereknél, az emberek helyett. Bár az elbeszélő végig Ruth, mégis folyamatosan kisiklik a kezünk közül. Az elbeszélő emberi teste mintha feloldódna egy tavaszi szellőben, a tó illatában vagy az éjszakai sötétben. Amikor az árvíz idején a ház alsó szintjét ellepi a víz, Ruth a következőket mondja: „A szél és a víz érintetlenül hozta a hangokat minden elképzelhető távolságból. Minden távlattól és horizonttól megfosztva szinte puszta megérzéssé zsugorodtam, a nővérem és a nagynéném valami még kevesebbé. Féltem kinyújtani a kezem, nehogy semmit ne érintsen, vagy beszélni, nehogy senki se válaszoljon.” (81.) A természet újra meg újra betör a háztartásba, és míg Lucille igyekszik megszelídíteni a környezetét, Ruth és Sylvie teljesen ráhagyatkozik. A regény nem gazdag eseményekben, a pillanatok a természeti hatások miatt lesznek expresszívek és emlékezetesek. Az egyik fontos jelenet, amikor Ruth és Lucille a tó partján tölti az éjszakát. Ez az élmény sorsfordítónak tűnik az életükben, másnap összevesznek, és utána már nem is áll vissza régi kapcsolatuk.

A lányok addig játszanak a tóparton, míg rájuk sötétedik, ezért úgy döntenek, az a legjobb, ha ott töltik az éjszakát. Ruth nem akarja uralni a félelmetesnek ható sötétséget: „Egyszerűen hagytam, hogy az ég sötétje összeérjen a koponyámban, beleimben, csontjaimban lévő sötétséggel.  … Csak a sötétség oldja fel a dolgokat. Míg sötét volt, Lucille járkálása, fütyörészése és az álmaim ellenére (biztosan álom volt, hiszen még Sylvie is megjelent benne) úgy tűnt, nem lenne szükséges ereklyére, maradványra, feljegyzésre, üledékre, mementóra, hagyatékra, emlékre, gondolatra, csapásra és nyomvonalra, csak ez a sötétség maradjon teljes és örök ...” (130-131.)

A fény és a sötétség is ellentétként jellemzi a testvérek kapcsolatát: míg Ruth, Sylvie-hez hasonlóan nem bánja a sötétet, addig Lucille mindig fényt gyújt a házban. „Tudtuk, hogy egy ilyen nyugodt estén, amely ilyen szivárványosan kék, így tele van a bogarak zörejével és az öreg, kövér kutyák zajaival, akik a szomszéd udvarban rázzák láncaikat és ugatnak, egy ilyen végtelen, fénylő éjszakán a legfinomabb érzékeinkkel érezzük majd egymás közelségét. Valahogy úgy, mint aki sötét szobában fekve tudja, mikor van ébren a másik.” (114.) Lucille hirtelen megelégeli a sötétet és felgyújtja a lámpát: „Az ablak elsötétült, s a rendetlen konyha egyszerre életre kelt – annyira más volt, mint előtte, amennyire a mi világunk különbözik az ősi sötétségtől.” (114.) Ruthnak tehát a sötétség otthonos, Lucille-t viszont bizonytalansággal tölti el. Ez az ellentét is kiéleződik a tónál töltött éjszakán.

A tó határozza meg Fingerbone életét, aminek az illata és morajlása állandóan jelen van, aminek áradáskor a vize benyomul a házakba és mindent átmos. „Fingerbone-ban tényleg mindig érzi az ember a tavat, vagyis a tó mélyét, a fénytelen, levegőtlen vizet a mélyben. Amikor tavasszal felszántják a földet, amikor belevágnak és felnyitják, ugyanaz az esős, vizes szag párolog ki a barázdákból. … Mindennek alapja a régi tó, amely halott, névtelen és teljesen fekete.” (13.) A regény a természetből vett metaforákkal kommunikál, amelyek akár lehetnének poros és konvencionális képek is, Robinsonnál mégis megdöbbentő erővel hatnak és sokszor az elbeszélő helyett szólnak. A tó a tudatalatti metaforája lesz, amely nem képes megküzdeni a gyásszal, állandóan megszakítja a hétköznapok rendjét, és újra meg újra magához vonzza a lányokat. „Azt álmodtam, hogy sétálok a tó jegén, amely széttöredezett, ahogy tavasszal szokott, olvadt, elmozdult, szétfeszítette magát. De álmomban a felszín, amelyen sétáltam, emberi kezekből, karokból és felfelé fordított arcokból volt összefűzve, amelyek megmozdultak, életre keltek, ahogy léptem, és csak egy pillanatra süllyedtek alá a súlyom alatt. Az álom és a gyászjelentés együtt azt a meggyőződést keltették bennem, hogy a nagyanyám egy más tartományba került, amelynek a felszínén a mi életeink megannyi súlytalan, megfoghatatlan, oldhatatlan és szétválaszthatatlan tükörképként lebegnek a vízen.” (49.) Bár a nagymama halálát nem a tó okozta, Ruth álmában mégis minden és mindenki, aki eltűnt az életéből, és akiknek a hiányát nem tudta feldolgozni, a tó vizében gyűlnek össze. „Nem tudok meginni egy pohár vizet anélkül, hogy eszembe ne jutna: a tó szeme nagyapámé, s a tó súlyos, vak vizei igazgatták el anyám végtagjait, húzták a mélybe a ruháit, állították el a lélegzetét, fogták be a szemét.” (216-217.)

Háztartás

A regény erősen kínál egy feminista olvasatot, Ruth és Silvye azok a nők, akik nem hajlandóak a kisvárosi női szerepnek megfelelni, és kitörnek abból. Akiknél nincsenek szabályai a háztartásnak. Ugyanakkor ez egy leegyszerűsítő olvasat lenne. Fingerbone életét a tó mozgatja, amely a lányok szemében a halál. „A vigasztalhatatlan gyász az az erő, amely az időt mozgatja.” (125.) A tó tehát nem csupán a tudatalattinak a metaforája, hanem annak is, hogy a halál és a hiány határozza meg a mindennapokat és kell lennie egy olyan helynek, ahol a hiány enyhül, „egy kert, ahol együtt, egyetlen gyermekként alszunk anyánk, Éva méhében…” (215.) Ha elfogadjuk, hogy a Háztartás családregény, akkor fejlődésregény is, ami a felnövésről szól, vagy inkább annak lehetetlenségéről, ha a család helyett csak annak hiánya a mindennapi tapasztalat. Pont a hiány az, amely megsokszorozza és óriásivá növeszti azt, aki már nincs. A szülőt, akit csak elképzelnek valamilyennek a lányok, és az emlékképeikből próbálnak maguknak mintát faragni. A regény többször elemelkedik a család szintjéről a teológia szintjére. Robinson az isteni jelenlétet is a hiánnyal magyarázza, a Megváltó halála olyan elviselhetetlen űrt keltett az emberiségben, hogy az emlékezet növesztette mindenhatóvá és mindig jelenlévővé. Mintha ezért nem tudna az emberiség Istenhez felnőni, mert csak az emlékképeket tudja követni. A nagymama három lányának sorsa is beszédes ebben az értelemben, három különböző megküzdési stratégiát mutat be: Molly a vallási fanatizmusba menekül, így szakad ki a családból. Helen nem tud megküzdeni a tragédiákkal és öngyilkos lesz, Sylvie pedig az állandó vándorlás mellett dönt, de időről időre mégis a tónál és a hídnál köt ki.

Elhagyni a tavat vagy alámerülni?

A tónál töltött éjszaka tehát sorsfordító lesz a lányok életében. Másnap Lucille elhatározza, hogy ruhát fog varrni magának és Ruth segítségét kéri. Lucille megkéri Ruth-ot, hogy hozza a szótárt, hogy értelmezni tudják a szabásmintát. A régi szótárból préselt virágok kezdenek kihullani, mindegyik virág a nevének megfelelő helyen beillesztve a szótárba. Ruth meg akarja menteni a virágokat, amelyeket még nagyapjuk tűzdelhetett a szótárba, Lucille azonban türelmetlenül a tűzre hajítja azokat. A varrás az anyától elsajátított tudás metaforájaként jelenik meg, de a két lánynak nincs olyan anyai öröksége, amihez visszanyúlhatnának, így kénytelenek a szótárból tanulni. Ám míg Lucille egyértelmű szavakat akar hallani, Ruth a szavak közé betörő természetet, ezáltal a nagypapa emlékének egy-egy darabját szeretné megmenteni. A nagy összeveszés már nem lesz visszafordítható, és végül Lucille-t beszédes módon a háztartástantanára fogadja örökbe, Ruth pedig Sylvie-vel marad.

Innentől már csak Ruth és Sylvie útját követhetjük, akik a szavak és konkrétumok helyett az emlékképekbe kapaszkodnak. „Nem hittem tovább, hogy a dolgokat a szavak hálója tartotta, tartja a helyükön.” (225.) De ha maga az elbeszélő nem hisz a szavaknak, akkor mégis hogyan hihetne az olvasó az elbeszélőnek? „A nevem Ruth.” (7.) (Ruth neve utalhat az ószövetségi Ruthra is, aki hűségesen kötődött anyósához, képes volt szülőföldjét is maga mögött hagyni, hogy mindenhová kövesse, miután elveszítette férjét.) A regény legelső mondata erős és megkérdőjelezhetetlen állítás, az idegen hang bemutatkozik az olvasónak, majd a következő huszonöt oldalon át eltűnik, Ruth a nagyszüleiről mesél és anyja gyermekkoráról, csupa olyan dologról, amit nem élhetett át, és emléke sincs róla. Majd többször azt állítja, hogy ő maga szinte nem is létezik: „Gyakran láthatatlannak éreztem magam, tökéletlenül és alig létezőnek, s ez egyszerre volt a rettegés és a vigasz forrása számomra. Úgy éreztem semmilyen hatásom sincs a világra, cserébe viszont abban a kiváltságos helyzetben vagyok, hogy észrevétlenül figyelhetem.” (120.) De akkor ki is beszél igazából?

A regény végére egyre inkább felerősödik egy olyan olvasat, hogy az elbeszélő Ruth nem is létezik, eltűnt, amikor Sylvie-vel átkelt a tavon, vagy csavarog valamerre a világban. Ez esetben a hang nem más, mint az igazi Ruth emléke és hiánya, amely meghatározza Lucille mindennapjait, aki kiszakította magát maradék családjából is. Ezt az olvasatot erősíti a regény utolsó mondata is, amikor Ruth elképzeli a felnőtt Lucille-t, hogyan él tovább valahol a nagyvilágban. „És senki sem tudhatja, aki ezt a nőt nézi, amint a mutatóujjával a pohara párájába írja nevének kezdőbetűit, vagy celofánba csomagolt kekszet csúsztat a táskájába a sirályoknak, hogy mennyire betölti gondolatait a hiányunk, nem tudhatja, hogy Lucille nem néz, nem hallgat, nem remél nem vár, és mindig csak Sylvie-re és rám.” (244.) E szerint az olvasat szerint Lucille-nak nem sikerült kiszakadni csonka kis családjából, hiába próbálta meg maga mögött hagyni a gyász mindennapos jelenlétét. Ruth és Sylvie hiánya, a róluk őrzött emlékek végtelenné dagasztották magukat, ahogy anno a nagymama lepedőit dagasztotta a tó felől fújó szél, és kitöltik Lucille mindennapjait.

Robinson úgy beszél tudatalattiról, mélylélektanról és sorsokról, hogy igazából nem beszél róluk. Nem elemez lelki folyamatokat, nem ad a szereplőinek hosszú tudatfolyam-leírásokat és mégis képes az emberi lélek legmélyére ásni.

Fotó: a szerző Facebook-oldala

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Zöllner Anna Júlia --

Az ELTE BTK Irodalom- és kultúratudomány mesterszakán, valamint a MOME művészetmenedzsment képzésén diplomázott 2018-ban. Jelenleg a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa.


További írások a rovatból

irodalom

Életrevalóság Életrevalóság
Nemes Z. Márió esszéje a Prae folyóirat Ragály-számából
irodalom

Így történhetett Így történhetett
A Prae folyóirat Ragály-számából
A teremtés koronája – Karanténantológia. Szerkesztette Cserna-Szabó András és Darida Benedek. Helikon kiadó, 2020.

Más művészeti ágakról

színház

„Tetszik, ahogy”: avagy a szerelem zűr és zavar „Tetszik, ahogy”: avagy a szerelem zűr és zavar
A Webszínház Shakespeare/37 sorozatának Ahogy tetszik-átfogalmazása
színház

Drámapedagógia tabutémák körül Drámapedagógia tabutémák körül
Az Orlai Produkciós Iroda közösségi színházi játéka
gyerek

Pagony kalandséta: szabadtéri kalandjáték a Pagonytól
Biztonságos, szabadtéri családi program
színház

Gondoljuk újra: minden jó, ha Shakespeare jó? Gondoljuk újra: minden jó, ha Shakespeare jó?
Shakespeare/37 a Webszínházban, 1. rész


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés