A Csillapíthatatlanul szomjazzák a végtelent alcím – amely egyben utal Reigl egyik korai főművének címére – több mint önéletrajzi kötet, amelynek alaphangulatát a könyv első lapjain olvasható posztumusz levél adja meg. Ebből az is kiderül, milyen rendkívüli barátság szövődött Reigl Judit és Gát János között, aki végtelen beszélgetéseik során saját életét is jobban megértette, ahogy megismerte Reigl Juditét. A sorokat olvasva szinte magunk előtt látjuk a hosszasan folytatott beszélgetéseknek hol kedélyes, hol meghitt, vagy éppen megrendítő pillanatait. Gát János végig a háttérben marad (kérdés formájában sem tűnik fel), hagyja szabadon csapongani a mesélőt. A lábjegyzetekben nemcsak  Reigl Judit által említett neveket és a keltezéssel megjelölt művek címét olvashatjuk, hanem az emlékezés során felmerültek pontosítását, dokumentálását. Érezzük a szoros és bensőséges kapcsolatot, ahogy Gát János tisztelettel hallgatja a visszaemlékezőt, megértő figyelemmel jegyzi le szavait, amelyekből egy kalandos életút kibontakozása mellett Reigl életművének is legautentikusabb, őszinte értelmezését kapjuk magától az alkotótól.  

Reigl Judit. Fotó a Csillapíthatatlanul szomjazzák a végtelent című kötetből

Gát kötete két nagyobb részre tagolódik: az első felében megismerjük Reigl Judit cseppet sem könnyű gyermekkorát, amelyről így vall: „Érdekes gyermekkorom volt. Egyáltalán nem könnyű, filmet lehetne belőle csinálni, de nem érdemes, jobb elfelejteni.”[1] Reigl Judit 1923-ban született Kapuváron. Édesapját, Reigl Antalt három és fél éves korában elveszítette, ezután valójában otthontalanul nőtt fel. A gyermek Reigl már három éves korában rajzolt, első grafikái között a kávédaráló képe szerepelt, később, hat évesen már kalligráfiákat írt. Munkásságát, ahogyan a könyv elején olvashatjuk, a következőképpen jellemzi:

Tulajdonképpen egész munkásságom egyetlen széria: három éves koromtól mostanáig. Az életemet két részre lehet osztani. Az első fele – negyven év állandó mozgás, változó színterek, pikareszk jelenetek festői színfalak előtt – érdekesebb. A második, tartalmasabb fele – egyetlen jelenet, majd hatvan év, egyhangú díszletek között – épp az ellenkezője: kívülről nézve érdektelen semmi.[2]

Az első részben tehát betekintést kapunk Reigl Judit igen különböző iskolákban töltött éveibe, olvashatunk első művészeti élményéről,  a főiskolai évekről és olaszországi tanulmányútjának élményekkel teli két éves időszakáról.

A második rész onnan kezdődik, amikor 1950-ben Reigl Judit kilencedik kísérlete során aknamezőkön keresztül elhagyja Magyarországot, és Párizsban telepedik le. Innentől megkezdődik életének – ahogyan az első oldalakon beszámol róla – tartalmasabb, de kívülről nézve „érdektelenebb” fele. Kiállít, utazik, folyamatosan festi nagyméretű absztrakt és szürrealista vásznait. Utolsó évtizedeit Marcoussisban tölti, hosszú, munkával töltött éveket, különösebb siker nélkül, csendben, szerényen.

Az egyes szám első személyben írt szöveg a festő testamentumának is tekinthető, hiszen kellő távlatból tekint vissza életére, idős kora megengedi, hogy szépítés nélkül valljon különc, a korlátokat feszegető egyéniségéről. Nemcsak saját életútját követi végig nagyjából kronologikus sorrendben felelevenítve életének meghatározó eseményeit, hanem kirajzolódnak belőle a 20. század második felének művészeti törekvései is Reigl szemével nézve. Bár magának való alkotónak vallja magát, aki nem tartozott egyik csoporthoz, irányzathoz sem, számtalan kortárs alkotóról és azok műveiről tesz említést. Például főiskolai pályatársai, Böhm Lipót (Poldi), Bíró Antal és Hantai Simon életét és munkáikat végig figyelemmel követi, hozzájuk fűződő ellentmondásos viszonyára többször is kitér emlékezése során, ahogy arra is, hogyan határozta meg pályája alakulását a szürrealistákkal való kapcsolata és szakítása. Sok támadás érte részükről, de sokat is tanult tőlük: a gesztusfestészetet, a ritmus és a folyamat jelentőségét az alkotásban. A saját útját járta, amelynek állomásait utazásai, elsősorban az olaszországiak, és a nagy elődök műveivel való találkozásai jelentették. A kötetben tehát nyomon követhetjük festészetének tízévente megújuló irányát, technikájának részleteit, egy-egy művének az alkotó által is csak utólag felismert magyarázatát. Ösztönös alkotóként állandó önvizsgálattal elemzi képeit, kíméletlen őszinteséggel számol be művészi válságairól is.

Reigl Judit – Facing. 1988, olajfestmény, 300 x 196 cm. Fotó a Csillapíthatatlanul szomjazzák a végtelent című kötetből

Csillapíthatatlanul szomjazzák a végtelent – mint egy életigazságot megfogalmazó mondat egészen kilencvenhét éves koráig követi Reigl Judit életét, aki a kötet végén egy tartalmas élet és életmű bölcsességével mondhatja el, hogy már csak gyönyörű életének megváltására vár: „Teljesen kívül vagyok az időn, nekem az idő nagyon fontos, maguk az évszakok; együtt élek az idő múlásával. Szememben a világ nem változik, mert kezdettől fogva úgy éltem, mint most… Kilencvenhét évesen meg kell elégedni azzal, hogy hogy még a földön vagyunk. Már nincsenek vágyaim, de Lautréamont idézve ugyanúgy mondhatnám azt is, hogy még mindig csillapíthatatlanul szomjazom a végtelent. Kész vagyok eggyé válni az űrrel.”[3]

Az alkotó 2020 augusztusában hunyt el. Képei múzeumok, galériák, magángyűjtemények megbecsült darabjai, életműve a 20. század egyik jelentős művészévé tette. (Ön)életrajza mégsem csupán emiatt érdekes. Egy különös személyiséget ismerhetünk meg belőle, olyan nőt, aki úgy gondolkodott és festett, mint egy férfi, noha tudta, hogy mindig mindenki egyszerre mind a kettő; aki nem vette tudomásul a határokat, és aki ezzel határokat lépett át.

Fotók: A Corvina Kiadó jóvoltából