Talán nincs még egy annyira egységes életmű a kortárs magyar filmben, mint amelyet Kocsis Ágnes filmrendező a kétezres évek óta épít. Történeteit jellemzően ugyanazok a témák, az elszigeteltség, a magány, gyakran az identitáshoz és az emlékezéshez kapcsolódó motívumok hatják át, a cselekményt finoman átjárja a sajátos, abszurd humor, mindeközben pedig könnyen felismerhető, nagyon egyedi vizuális stílussal rendelkezik. Egy teljes évtized szünet után, idén végre mozikba került harmadik nagyjátékfilmje, az Éden is gazdagon tartalmazza az életmű korábbi elemeit.

A történet középpontjában Éva áll, az egykori tanár, aki évek óta teljes elszigeteltségben él, mióta allergiás tüneteket kezdett produkálni a modern külvilágra, az elektromos hullámokra, a kémiai anyagokra, a légszennyezésre, minden technikai eszköz által kibocsájtott mesterséges hatásra. Éva rejtélyes és ködös betegsége miatt kísérleteket végeznek rajta, ez az egyetlen ok, ami miatt elhagyja zárkaszerű otthonát, és közvetlen testi kapcsolatba kerül a külvilággal. A másik főszereplő András, a pszichológus, aki egy peres ügy kapcsán Évával kezd terápiát folytatni. A történet nagy részében az ő kapcsolatuknak kibontakozását és fejlődését követjük, amely egy idő után a terápia hagyományos kereteit is túlnövi.

Az Éden képi világa, amely talán eddig a legmarkánsabb Kocsis Ágnes filmjei közül, azt a célt szolgálja, hogy Éva lelkiállapotát, illetve áttételes módon a modern élet hangulatát képi hatásokkal tükrözze vissza. A kamera minden beállítását, illetve a díszlet- és helyszínválasztást is ugyanazok a sémák hatják át. Az Éden világa tele van szögletes vagy téglalapszerű, a szereplőket falakként vagy üvegburaként elválasztó formákkal, alakzatokkal. Mindezek tetejében majdnem folyamatosan totálplánokban látjuk az eseményeket, amitől az érzelmek is eltávolítottnak hatnak. Többnyire Éva otthonában járunk, egy belvárosi (Mechwart-ligeti) tetőtéri lakásban, ahonnan a téglalap ablakok a külvilágot, úgymint a szemközti ház látványát – egy szintén kínosan kocka alakú építményt – éles határvonalakkal választják el. Ezt a sajátosan elszigetelt atmoszférát a zenei elemek és a hanghatások is tovább fokozzák. Az űrhajósruha – amelyet Éva a lakásán kívüli magára ölt – sistergése, csipogása és szipogása folyamatos emlékeztető a falra, amely a karakterek között húzódik, az elzártságra. A magány és az elszigeteltségérzés tehát nemcsak a konkrét történetválasztásban, hanem a képeken és a hangokon keresztül is megjelenik, s ezt az élményt példátlan érzékkel közvetíti a film a néző számára.

Komoly változás ugyanakkor az életmű eddigi témához képest, hogy míg korábban Kocsis Ágnes filmjeit leginkább a letűnt kor és a múlt emlékezete foglalkoztatta, az Éden már nagyon is a jövőben játszódik: steril, sci-fi műfajt idéző laboratóriumok, szögletes fém- és üvegstruktúrák között, rideg, modern épületekben járunk, a cselekmény pedig időnként szintén a sci-fi határterületeire vándorol. A film egyszerre tartalmazza a mostani élettereink ismert részeit, ugyanakkor a futurizmus is helyet kap benne, ettől az Éden világára elemeltség és kiszámíthatatlan lebegés lesz jellemző, amelyben nézőként is csak félig érezzük magunkat otthon. Mindezt tovább erősíti, hogy a filmben több olyan, a filmes csapat által megmásított tér is szerepel, amelyekből elképzelt, modern nyugat-európai városra hajazó „ál-Budapest” épül fel: A Duna Tower melletti irodanegyedből népes sétálóutcát, a Bálnából repülőtér várótermet rendeznek be a forgatás kedvéért. Míg sok filmben ez a manipuláció csupán financiális okokból jön, itt még a hamisság is funkcióval bír, mert a kizökkentett térélmény tovább fokozza az elemelt álomhangulatot.

Míg a Pál Adrienn és a Friss levegő tereinek még nagyon fontos része volt a posztszocialista díszletvilág és a magyar kétezres évek hétköznapi valósága, az Éden által felépített tér leginkább a szereplők belső világának tükrözésére szolgál, ezáltal sok jelenet egy jóval elvontabb és a néző számára inkább áttételesen megélhető tartalomként jelenik meg. Habár a cselekmény reflektál az elmúlt évek digitális hullámára, és egy felületesen kidolgozott, de a történet első felének szempontjából fontos környezetvédelmi szál is megjelenik benne, sőt még a koronavírussal kapcsolatos bezártság is (akaratlanul, hiszen a forgatókönyv már évekkel a pandémia előtt készen volt), nem tartalmaz olyan megoldásokat vagy helyzeteket, amelyek alapján azt éreznénk, hogy egy valóban létező világ jelenik meg a vásznon. A rendre visszatérő elemek, úgymint az űrhajós ruha, az óriáskerék, a teknősbéka, a laboratórium, a plüssállatok, Éva drótszobrai – nem realista elemek, sokkal inkább az álmok szimbolikája felé vezetik a nézőt. A kevés megfogható kapaszkodásipont miatt a történet azonban egy idő után nehézkesen tud érdemben megragadó, sodró, érdekfeszítő maradni.

Összetett kifejezésrendszere és számos más erénye ellenére ugyanis nem tökéletes mozi az Éden. A felfokozott vizualitás érdekében meglehetősen háttérbe szorítja a cselekményt, és kifejezetten kontemplatív,  belassult figyelemre invitálja a nézőt. Ám a rendkívül hosszú játékidőben előfordulnak olyan jelenetek is, amelyek nem tartalmaznak érdemi dramaturgiai információt, esetenként önismétlőek. Megnehezíti a film befogadását az is, hogy csak nagyon felületesen ismerjük meg hőseinket. Éva, a távolságtartó, megközelíthetetlen, szorongó, de közben zseniális intellektuális képességekkel rendelkező nő karaktere megannyi más filmből ismerős lehet. András figurája, a közvetlen, de magánéletében szétesett, elvált, alkohollal küzdő, kislányával szót nem értő középkorú férfi karaktere pedig kifejezetten közhelyes. A történet kibontakozása során számos intenzív metaforikus kép megjelenik, például a laborasztalra kötött, lemeztelenített Éva és a férfi orvoscsapat kísérletezése erőteljes és kifejező, de Éva és András kapcsolatának ábrázolásában nem sok olyan mozzanat van, ami igazán nagyszerűen megírt vagy napokkal később is felidézhető volna.

A legjobb pillanatok a filmben azok, amelyekben megjelenik a finom, abszurdba hajló humor, amely Kocsis Ágnes életművét annyira karakteressé teszi. Ám ez alkalommal mintha kevesebb irónia jutott volna a forgatókönyvbe is. Ugyan a cselekményvezetés feszesebb tempó mellett is érthető és ugyanennyire hatásos lett volna, mindenképp méltányolható az a stílusegység, amely az Édent jellemzi. Összességében, hibái ellenére az Éden még így is az utóbbi évek egyik legeredetibb magyar filmje.

Jelenetképek forrása: Mythberg Films