A kislányunk arca

Az első trimeszter közepére eldöntöttük: a kislányunkat nem mutatjuk meg a világnak. Az újságírók már a terhességem hírére lecsaptak, a szemetesünkből kitúrták a pozitív tesztet, és rögtön címlapon hozták. Nem akartuk, hogy később a kislányunk minden arckifejezését megörökítsék.

A sajtó persze nem törődött bele, duplázták, triplázták, tízszerezték az árajánlatokat. Nem tehetjük meg a világgal, mondták, látniuk kell, hogy néz ki a legsármosabb színész és a leggyönyörűbb színésznő kislánya. Önzők vagyunk, a tapsot elvárjuk, de cserébe nem adunk semmit. Az érzelmi manipulációt elengedtük a fülünk mellett, de aztán komolyabban elkezdtek zsarolni. Előtte is sejtettem, hogy ez egy maffia, de a negédes mosolyok ezt elrejtették. Hiszen eddig sose mondtunk nemet.

Tényleg nem mutatjuk meg senkinek, írtuk a bejegyzést a férjemmel kislányunk születését megelőzően. Még magunknak sem.

Előttünk persze voltak illegális próbálkozások kínai és indiai klinikákon, és néhány híresség esetén is felröppent a hír, de korábban még nem volt meg hozzá a biztonságos sebészi technológia és a jogi szabályozás. Így mi voltunk az elsők, akik legálisan arc nélkül hozhattuk világra gyermekünket.

Ugyanúgy képes beszélni, lélegezni, nevetni, csupán annyi különbséggel, hogy az arca helyén egyenletes, sík bőrfelület húzódik. Ha nagykorú lesz, akkor dönthet arról, hogy szeretne-e hagyományos értelemben arcot viselni.

Egészen születéséig azt gondolták, blöffölünk. Hogy így próbáljuk távol tartani a sajtót. A szülőszobából posztolt fotók láttán azt gondolták, csak kiretusáltuk az arcát. De amikor kiléptünk a kórház kapuján, és a férjem a magasba tartotta a kislányunkat, pár másodpercig bénult döbbenettel bámult minket a tömeg. Az egyébként azonnal villanó vakuk néhány pillanatra csöndben maradtak. Persze utána hetekig találgatták, hogy mivel takartuk el a kicsi arcát, maszkmesterek és fizikusok elemezték talkshow-kban, hogyan kaphat alatta levegőt. Nem hitték el, akárhogy bizonygattuk, hogy nincs alatta semmi. Hogy nincs arca. Hogy neki ez az arca.

Amikor beszálltunk az autóba, felszabadultan mosolyogtunk egymásra a férjemmel. Nem kell bujkálnunk, nem kell a kislányunkat rejtegetnünk, vagy mindig csak hátulról fotóznunk. Nem kell úgy mutatni az életünket, mintha ő ott se lenne. Nem kell magunkat elmaszkírozva bevásárolni járni, félve, hogy ha minket felismernek, akkor a kislányunkat is megbámulják. Szabadok voltunk, és az arcukba tolhattuk őt, hiszen bármilyen lencsével próbálták befogni, nem örökíthették meg az arcát.

Néha csak úgy állok a tükör előtt, és gyönyörködöm magamban. Olyankor azt kívánom, hogy minden pillanatomban lássanak, hogy őrizzék meg ezt a szépséget, ami árad belőlem. Hogy a rólam készült képek összességéből rajzolódjon ki az, ami vagyok.

A gyerekek mindig hamar megszokták a kislányomat. Egy pillanatra meglepődtek, de a következő percben már ugyanúgy veszekedtek a homokozólapáton, mint bárki mással a játszótéren. A felnőttek között persze megosztó volt a döntésünk. Sokan vádoltak azzal, hogy a saját kényelmünk érdekében megfosztottuk őt a normális élettől. Voltak pszichológusok, akik ezt szélsőséges narcisztikus megnyilvánulásnak vélték: amikor a szülő saját önteltségében úgy véli, hogy ő úgysem lenne megismételhető, így meg sem próbálja reprodukálni önmagát, inkább megfosztja gyermekét az esztétikai minősíthetőségtől. Sokan viszont rajongani kezdtek értünk, és a jövőt látták bennünk.

Néha nézem, ahogy a férjem áll a tükör előtt, kislányunkkal a kezében. Közelebb emeli, az arcát szinte a tükörhöz nyomja. A kislányom hátrafordítja a fejét, az apja arcát nézi. Máskor a férjem csak úgy simogatja a pofiját, de van, hogy a simogatás egyre durvább és követelőzőbb lesz. Mintha le akarná kaparni róla a bőrt.

Kislányunk lett a személyiségi jogok védelmének szimbóluma, a GDPR királynője. A lány, akit az arcfelismerő kamerák nem tudnak azonosítani. És ő lett a gendersemleges és feminista mozgalmak ideáleszménye is. A lány, aki nem rebegtetett szempilláival vagy húsosra rúzsozott ajkával szerez elismerést, hanem pusztán belső tulajdonságaival. A lány, akiben végre nem a lányt látják, hanem az embert.

Néha állok a tükör előtt, a kislányommal a kezemben, és olyan arcot képzelek az arca helyére, amilyet szeretnék. Pisze orr, hatalmas, kék szemek, gribedli. Gyönyörűnek látom. Olyan ez, mint amit velem csinálnak az emberek, csak éppen fordítva. Nekem csak a külsőmet látják, és belülre képzelnek bármit, amit ők szeretnének. Néha irigylem őt.

Eleinte csak pár fanatikus család követte a példánkat, és még kuriózumnak számítottak az arc nélküli gyerekek. Pár hónapos divathóbort, mondták sokan. Ám nem vették észre, hogy az egyből tíz, a tízből száz, a százból ezer lett. Exponenciálisan nőtt az arc nélküli gyerekek száma. És ahogy egyre nehezebbé vált megvédeni a privát szférát, és egyre kevésbé volt elviselhető az a rengeteg elvárás, ami az arcukkal kapcsolatban érte az embereket, úgy egyre inkább a mi utunk vált az egyetlen legitim döntéssé. A kislányunk még csak négyéves volt, amikor már minden tizedik gyerek arc nélkül született a világon. Sokan belátták, hogy egy felelősségteljes, 21. századi szülő nem teheti ki gyermekét az arcviselés megnyomorító terhének, nem dönthet helyette erről.

Persze így, hogy nincs arca, a testének többi részét még nagyobb figyelem éri. Elég formás-e a lábikója? Vajon olyan sudár lesz-e, mint az anyukája? És olyan izmos-e, mint az apukája? Habár a kislányunk még csak ötéves, már most látom rajta, hogy nehezen fog megbirkózni a testével kapcsolatos elvárásokkal.

Hamarosan szeretnénk kistestvért neki. Talán őt még jobban meg kellene óvnunk az ítélkező szempároktól.

Fotó: Bach Máté

Megjelent a Prae 2020/4-es, spekulatív fikció témájú lapszámában.