bezár
 

film

2021. 09. 29.
Tömegmészárlás a „nulladik évben”
Géczy Dávid és Udvardy Zoltán: Népirtás Pozsonyligetfalun
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A második világháború traumáját máig nem dolgozta fel teljes mértékben a kelet-közép-európai térség társadalma, még mindig vannak elhallgatott kegyetlenségek. Az egyik legszörnyűbbet, a német és magyar emberek ellen elkövetett 1945-ös genocídiumot mutatja be a Népirtás Pozsonyligetfalun című dokumentumfilm.

A huszadik század legsötétebb évtizedei Sztálin és Hitler nevéhez fűződnek, a politikai okokból elkövetett tömeggyilkosságok és a haláltáborok kitörölhetetlen traumái az emberiségnek, együtt a második világháború lezárásához vezető hirosimai és nagaszakii atombomba-támadással, amelyek szintén emberek ezreinek életét tették tönkre, sorsát pecsételték meg. 1945-öt vízválasztó évként, „nulladik évként” tartották számon a korabeli társadalmak, hiszen a nácizmus felett aratott győzelem, a Harmadik Birodalom bukása sokak számára ünnepet jelentett. A vesztes oldalon állók, különösen a kelet-közép-európai térségben élők azonban néhány esztendőn belül ráeszmélhettek, hogy cseberből vederbe kerültek. Gyáni Gábor A történelem mint emlékmű című könyvében külön foglalkozott a „nulladik év” teóriával, és több ízben cáfolta azt a feltevést, hogy 1945 után valami markánsan új kezdődött volna térségünkben. A szélsőjobboldali rezsimeket sok helyütt 1947–1948 körül felváltották a szélsőbaloldali, sztálinista diktatúrák, a szélsőségesek pedig egyszerűen átmentették a hatalmukat, és Magyarországon is voltak antiszemita megmozdulások, koncepciós perek a kommunista hatalomátvételt követően.

Az új elnyomó rendszerek pedig a kollektív emlékezetet is uralni akarták, ezért tabutémákat határoztak meg, amelyekről nem szabadott beszélni, így például a gulágra hurcolt embereknek „titoktartási fogadalmat” kellett tenniük, ha megadatott nekik a lehetőség a hazatérésre. A felejtéspolitika eredményeként veszett a pozsonyligetfalui és přerovi mészárlás is a történelem ködébe, azonban Skrabski Fruzsina (Bűn és büntetlenség) produceri felügyelete alatt, Géczy Dávid és Udvardy Zoltán rendezésében dokumentumfilm készült a tragikus eseményekről Népirtás Pozsonyligetfalun címmel, amelynek köszönhetően a több évtizedes hallgatás végleg megtört.

Népirtás Pozsonyligetfalun

Pozsonyligetfalu és Přerov több mint 200 kilométerre fekszenek egymástól, ám ahogy a filmben megszólaló történész, Szabó József is hangsúlyozza, a mészárlást elkövetők személye és kegyetlensége miatt a két település történelme szorosan összefonódik. Pozsonyligetfalu az 1920-as trianoni békeszerződésig  többségében magyarok és németek lakta terület volt, ezt követően fordult meg az arány. Ligetfalu Pozsony elővárosává, majd kerületévé vált a történelem során, 1938-ban a Harmadik Birodalom fennhatósága alá került. Itt hoztak létre kényszermunkatábort 1944-ben a deportált zsidók számára, amely 1945 márciusáig működött. A 2000 fogoly közül több száz emberrel, köztük magyarokkal végzett a megterhelő munka, a hideg és az éhség.

A Vörös Hadsereg 1945. április 4-én érkezett meg Pozsonyligetfalura, ám az itt élők sem felszabadulásként élték meg ezt, mivel a szovjetek jóváhagyásával a csehszlovák hatóságok az embereket magyar és német származásuk miatt, a hírhedt Beneš-dekrétumban lefektetett kollektív bűnösség jegyében zárták ugyanabba a táborba, ahol a nácik a zsidókat tartották fogva. A magyar-német láger 1945 májusától 1946–1947-ig működött: itt a Népirtás Pozsonyligetfalun túlélőinek beszámolói szerint áldatlan állapotok uralkodtak, rossz minőségű ételen tartották őket, hideg vízzel, szappan nélkül fürödtek, zsúfoltan éltek, aludtak, és a legtöbb civilre a kitelepítés várt, azaz elvesztették házukat, lakásukat, majd el kellett hagyniuk az országot. A filmben bemutatott archív felvételek tanúsága szerint a németeket és a magyarokat horogkereszttel bélyegezték meg úgy, ahogy azt a nácik tették a zsidókkal, amikor Dávid-csillag viselésére kötelezték őket a háború alatt.

Népirtás Pozsonyligetfalun

A kitelepítettek voltak a szerencsésebbek, ugyanis a tábort a Pozsonyligetfalura 1945 júniusának második felében megérkezett csehszlovák hadsereg 17. gyalogezrede két részre osztotta szögesdróttal, az egyikbe hadifoglyokat szállítottak akkor, amikor már a nyugati szövetségesek elkezdték hazaengedni a fogságba esett katonákat. A másik részleg haláltáborként kezdett el működni, és a kutatók, többek között a filmben is megszólaló, az áldozatoknak műemléket állíttató Dunajszky Géza szerint egyszerűen az akcentus, a nyelvtudás alapján döntötték el, hogy ki nem szlovák, kit kell kivégezni. A becslések szerint az 1945. június 20. után, több szakaszban lezajlott mészárlássorozatnak összesen több mint ötszáz, de akár ezres nagyságrendű, hat tömegsírba temetett áldozata is lehet, mivel ezreket zártak az internálótáborba. Ám az 1948-as kommunista hatalomátvételt követő sok évtizedes hallgatás és elhallgattatás miatt máig nem ismert pontosan a meggyilkoltak száma.

1945 augusztusában 90, amerikai fogságból szabadult magyar leventét tartóztatott fel a szovjet hadsereg, majd átadta őket a csehszlovák hadseregnek, amelynek bosszúszomjas tagjai kifosztották, és agyon is lőtték őket. Ugyanezekhez az elkövetőkhöz, a 17. gyalogezredhez, Karol Pazúr hadnagy és Bedřich Smetana ideológiai tiszt nevéhez kötik a korábbi, 1945. június 18-19-ei, Přerov környéki esetet, amelynek során egy kitelepítetteket fuvarozó vonatról szállítottak le családokat, kirabolták, majd tömegsírba lőtték őket: 120 nő, 71 férfi és 74 gyermek esett áldozatul a kegyetlenségnek, köztük volt magyar, német, szlovák és orosz is.

Népirtás Pozsonyligetfalun

A beszámolók szerint, amelyek nagy része a genocídiummal dicsekvő végrehajtóktól és egy 1947-es perből származik, a lövést túlélő csecsemőket, akik édesanyjuk, szüleik karjaiból zuhantak ki, fejüknél fogva felemelték, és úgy lőtték agyon a katonák. A dokumentumfilmben megszólaló szlovákiai magyar európai parlamenti képviselő, Csáky Pál szerint ezt és a pozsonyligetfalui mészárlást is bizonyíthatóan (a lövedékek röppályájának vizsgálataiból lehet erre következtetni) élvezettel, kedvtelésből is csinálták a katonák, például a leventéket mintegy „céltáblákként” használták.

Pazúr, a háború előtt működő szélsőséges a magyarokat, cseheket, kommunistákat és zsidókat üldöző félkatonai szervezet, a Hlinka-gárda tagjaként háborús bűnös volt, de jó köpönyegforgatóként antifasisztának adta ki magát 1944–1945-ben, és az 1947-es felelősségre vonását követően 20 éves börtönbüntetéséből is csak 1 évet töltött le. A bűnösök megbüntetése hasonlóképp elmaradt: a sztálinista diktatúrában feloszlatták az ügyet vizsgáló bizottságot, tiltották a megemlékezést. A Beneš-dekrétumot szem előtt tartó, magyarellenes politikájáról hírhedt Gustáv Husák kommunista államfő az 1970-es évek elején tudatosan azért építtetett a pozsonyligetfalui tábor helyére lakótelepet, hogy sötét közelmúltnak még ennyi nyoma se maradjon. A szomorú történethez pedig az is hozzátartozik, hogy a ligetfalui áldozatok egy részét, jellemzően a férfiakat jeltelen sírban temették el, a nők és a gyerekek maradványait pedig az olmützi krematóriumban hamvasztották el két évvel a tragédia után, hogy eltüntessék a „terhelő bizonyítékokat”.

Népirtás Pozsonyligetfalun

Az igen sűrűre, talán túlságosan is töményre sikeredett dokumentumfilm ezt a két, szomorú eseményt tárja fel, illetve az emlékezés-felejtés kérdéskörére is kitér. Elsődleges küldetése fontos, sőt kritikus fontosságú, hiszen a Népirtás Pozsonyligetfalu elején megszólaló helyi lakosok valóban csak ímmel-ámmal vagy egyáltalán nem ismerik a sötét múlt történelmét. A tények felsorakoztatása önmagában csak televíziós ismeretterjesztő műsorrá avatná Géczy Dávid és Udvardy Zoltán művét, az emlékezés-felejtés problémájának vizsgálata viszont már dokumentumfilm-rangot ad neki.

Fájdalmasan találó szimbóluma a kommunista felejtéspolitikának – amely a Rákosi- és a Kádár-rezsimet is jellemezte Magyarországon – az említett lakótelep. Az internáló- és haláltábor helyén épült panelrengeteg képe keretezi a Népirtás Pozsonyligetfalun cselekményét, innen indul és ide tart a film. A hely ma átlagos, rendezett, a napsütésben már-már barátságos terület, ahol az emberek mosolyogva utasítják vissza a kérdést, értetlenül állnak a genocídium ténye előtt, vagy foghíjas beszámolók mentén tesznek tanúbizonyságot arról, hogy legalább tudnak a tragédiákról. A dokumentumfilm készítői nagyrészt szlovák állampolgárokat kérdeztek meg, ami bizonyos értelemben részrehajlóvá is teszi a Népirtás…-t, mert ha burkoltan is, de azt sugallja, hogy ők a bűnösök azért, hogy a tömegmészárlás a feledés homályába veszett. Szerencsére a film második felében az alkotók árnyalták a képet. Megtudjuk többek között a munkájáért német állami elismeréssel kitüntetett František Hýbl cseh történésztől, hogy sajnos magyar látogatója sem igen van a Dunajszky Géza közbenjárására emelt emlékműnek, sőt a magyar politikusok is távol maradtak Pozsonyligetfalutól és annak múltjától, tehát a tragédia kollektív emlékezetét ők sem tartják „forrón”.

Népirtás Pozsonyligetfalun

Mindenesetre a Népirtás Pozsonyligetfalun a haláltáborra épült lakótelepben ragadja meg a legszemléletesebben a felejtéspolitika és általában a kollektív felejtés lényegét. A ma embere nem foglalkozik vele, nem tud róla vagy ignorálja a múltbeli tragédiát, ahogy azt jellemzően a magyar politikusok is teszik, akik úgy tűnik, csak a retorikájukban állnak ki a határon túli magyarok ügye mellett. Azonban ettől még a föld magában rejti a ki nem hantolt maradványokat, és bizonyos értelemben ott kísért a holtak lelke, pontosabban nyomaszthatja azokat a holtak emléke, akik valamilyen módon mégis tudomást szereztek a történelmi tragédiáról.

Milyen szörnyűségek zajlottak itt? Miért kellett meghalnia tömegesen embereknek? Miért hallgattak eddig a tragédiáról a hatalom képviselői és az idősebb nemzedék tagjai? Ezek a kérdések kísérhetik a „ma” emberét, aki tudomást szerez a genocídiumról. A múlttal való szembenézés hiánya, a felejtés eredménye az, hogy emberek, társadalmak nem kezdhetnek tiszta lappal új életet, jobb jövőt építeni. Ha ott kísért valahol a múlt, akkor nem kezdődhet el a jövő: ez a „nulladik év” fő problémája is, hiszen a mészárlásokban részt vett Karol Pazúr az élő példa arra, hogy az egykori szélsőjobboldali háborús bűnös hogyan mentheti át a hatalmát az új rendszerbe, és hogyan folytathatja ott, ahol abba sem hagyta, ezzel megmérgezve magát az új rezsimet is.

A Népirtás Pozsonyligetfalun elsősorban fontos témája, illetve a (meg)emlékezés miatt méltó a veszprémi-balatoni Magyar Mozgókép Fesztivál legjobb rövid dokumentumfilmnek járó díjára, azonban formai és ideológiai szempontból is vannak vele komolyabb gondok. Sokrétű, sok szemszögből és kreatívan mutatja be témáját a szűkös formátumhoz képest: szűkösnek nevezzük a formátumot, mert a Médiatanács Mecenatúra-programjának keretében, az Ember Judit dokumentumfilmes pályázat révén nyert támogatást, amelyből egy alig egy órás dokumentumfilmre futotta. Ebből kellett gazdálkodni, 52–60 percben, amelynek eredményeként meglehetősen töményre sikeredett a Népirtás Pozsonyligetfalun. A sűrítés és éppen a kreatív megvalósítás miatt nehezen követhetők az események.

Népirtás Pozsonyligetfalun

Az alkotók művészi megformálásra törekedtek, és éltek a „suspense”, vagyis az információk késleltetésének, a feszültség fokozásának eszközével, valamint az időrendfelbontást is alkalmazták a hatás érdekében, azaz nem feltétlenül időrendben bontakoznak ki az események. Ezek és a színészekkel forgatott, illusztratív, olykor túlságosan is teátrális jelenetek kétségtelenül „kreatív dokumentumfilmmé” avatják a Népirtás Pozsonyligetfalunt, ám éppen a történelmi események pontos rekonstrukciója, az ismeretterjesztés ellenében dolgoznak. Így könnyen lehet, hogy a néző a film megtekintése után fel- vagy megindult érzelmi állapotba kerül, tehát felkavarják a látottak, viszont utána kell néznie, mi, mikor, hogyan történt, még akkor is, ha az alkotók a narrátoron, Epres Attilán keresztül igyekeztek évszámokkal is ellátni a történéseket.

Azzal nincs probléma, ha egy műalkotás további olvasásra ösztönöz, a téma még behatóbb megismerésére, ám ebben az esetben olykor kulcsfontosságú információk nincsenek tisztázva. Így például homályos, hogy miért fuvaroztak magyarokat a cseh Přerovból vonaton, miért állították meg őket, és az is foghíjasan lett kifejtve, hogy pontosan mi köze van a két tömegmészárlásnak egymáshoz. Sőt, az is részletezésre szorult volna, hogy Pozsonyligetfalun hogyan, milyen módon zajlottak a kivégzések, és konkrétan kiket öltek meg: katonákat vagy civileket. Ugyanis a dokumentumfilm Pozsonyligetfalu kapcsán főleg a leventék meggyilkolásával foglalkozik, a haláltábor többi száz (ezer?) áldozatról jobbára csak említés szinten, statisztikák mentén esik szó.

A film megtekintése közben továbbá felmerülhet más, inkább ideológiai, semmint esztétikai jellegű probléma. Skrabski Fruzsina állítása szerint bizonyos szlovák történészek több ízben megkísérelték bojkottálni a Népirtás Pozsonyligetfalun bemutatóit, mert szerintük meghamisítja a történelmet. Ezt a vádat nyugodtan vissza lehet utasítani a tragédiákra vonatkozó források áttanulmányozása után, ugyanakkor néhol, főleg a cselekmény elején kifejezetten nacionalista felhangjai vannak a dokunak. Trianon és annak hangsúlyozása, hogy Pozsonyligetfalu többségében magyarok és németek lakta helység volt az első világháború előtt, valamint a szlovák járókelőknek szegezett kérdés, hogy tudják-e, hol laknak, mintegy a kollektív bűnösség vádját sugallják, csak ezúttal az a szlovákokra irányul.

Nem biztos, hogy ez szándékos volt az alkotók részéről, František Hýbl megszólaltatása is ezt erősíti, mégis szerencsétlenül veszi ki magát, hogy az utcai interjúk során gyakorlatilag a ma szlovákjain kérik számon a múltat, akármennyire is találó az internálótáborra épült lakótelep mint szimbólum. Ilyen alapon ugyanis azokat a magyarokat is meg lehetne kérdezni, hogy tudják-e, hol élnek, akiknek az 1944-ben működött egykori budapesti gettó területén van az otthona 2021-ben. A jelen embere nem tehető felelőssé a múlt bűneiért, legfeljebb csak azért, ha tud a bűnökről, mégis eltussolja vagy megmásítja azokat, ahogy például a csehszlovák és magyar kommunista politikusok tették a rendszerváltás előtt.

Ettől függetlenül a Népirtás Pozsonyligetfalun megérdemli a figyelmet, mert jól megrendezett, sűrűsége és kissé elhibázott információ-adagolása ellenére jól összeszedett, fontos dokumentumfilm, amelynek köszönhetően a múlt újabb sötét titka kerül felszínre. A múlttal szembenézve egészségesebb jövőt alakíthat ki a kelet-közép-európai térség népe, viszont éppen a múlt hibáiból okulva óvatosan kell bánni a kollektív felelősség kérdésével, mert ebből az alkotásból is kiderül, hová vezet az, ha egy népcsoportot megbélyegzünk. 

Népirtás Pozsonyligetfalun – színes, magyar dokumentumfilm, 51 perc, 2019. Rendező: Géczy Dávid és Udvardy Zoltán. Forgatókönyv: Udvardy Zoltán. Producer: Skrabski Fruzsina. Operatőr: Géczy Dávid és Kiss Soma. Narrátor: Epres Attila. Szereplők: Dunajszky Géza, Szabó József, Szamák Lívia, Nagy Ilona, Csáky Pál, Callmeyer Ferenc, František Hýbl, Samarjay Zoltán. A filmet ingyen meg lehet tekinteni a YouTube-on.

A cikkhez felhasznált képek a film készítőitől származnak. 

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Benke Attila --

Benke Attila az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett 2012-ben filmtudomány mesterszakon, ugyanitt 2016-ig a Filozófiatudományi Doktori Iskola Film-, média- és kultúraelmélet programjának hallgatója volt. Jelenleg filmkritikusként, újságíróként, szerkesztőként tevékenykedik számos kulturális folyóiratnál és portálnál, valamint filmes műfajelméleti kutatást végez, és magyar filmtörténettel is foglalkozik.


További írások a rovatból

Ridley Scott: A Gucci-ház
Beszámoló a 11. Frankofón Filmnapok programjáról
Enyedi Ildikó: A feleségem története
18. VERZIÓ Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál

Más művészeti ágakról

irodalom

Mi az én részem az egészben? Mi az én részem az egészben?
Ingo Schulze a Goethe Intézet vendége volt
irodalom

A türelmi időszakon túl A türelmi időszakon túl
Beszélgetés a Műút megújulásáról
A Prae körkérdése zeneszerzőkhöz: Beischer-Matyó Tamás válaszol


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés